A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-15 / 41. szám

Hidegség járta át Lacit. Elkeseredettnek és magányosnak érezte magút. Lám, még ez a szerencsétlen aszszony is belékapaszkodik, őt akarja. Azt hitte, hogy a szépségével mindent elérhet. Hát nem. Téved. — Héják!... Héják vagytok mindannyian ! — Minden ember fél az öregségtől — jegyezte meg Bözsi megszeppenve, csendesen. — Egyszer mi is megöregszünk ... — Meg... ha egyáltalán meg... — mondta Laci. — De én sosem leszek ragadozó, és nem azért nevelek gyereket, hogy öregségemre legyen kire támaszkodni. Nem gonosz számításból... hidd el! Bözsi sokáig hallgatott, végül megszólalt. — Azt nem tudhatod előre. Most még erős, fiatal vagy, úgy érzed, nem szorulsz támaszra... Nem tudsz gondolkodni a tehetetlen öregek fejével. Azért vélekedsz így. — Sosem fogok másként vélekedni — mondta Laci most már valamivel higgadtabban. A szülőnek az a kötelessége, hogy nevelje fel a gyerekét, bocsássa útjára és kész, el van intézve. Ahhoz nincs joga, hogy kisajátítsa magának és halála órájáig rendelkezzék vele! — Dühös mozdulatot tett. — Velem nem fognak, az biztos! Ügy elmegyek innen, mint a füst! Ismét sokáig hallgattak. A hold már magasan állt az égen, a falu neszei is elcsendesedtek, csak a tücsök perceit kitartóan, fáradhatatlanul. — Most rám haragszol, tudom, hogy haragszol — mondta Bözsi hideg, szenvtelen hangon. — Azt hiszed, hogy félre akartalak vezetni, hogy csak alakoskodtam. A te szemedben most én is héja vagyok. Higgy, amit akarsz, most már mindegy!... Igaz, először számításból mentem hozzátok, nem tagadom, Tildiéknél soha nem éreztem jól magam. Hogy akkor miért lettem a Jani felesége? Menekültem a pokolból, mert otthon pokol volt az életem, úgy tudd meg! Jani megkért, jöttem, náluk valamivel jobb sorom volt, mint otthon... Nagyanyád elvakított a beszédével, amint mondom: elvakított, mert nagyon szépen tud beszélni, hiszen ismered ... Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, de belebuktam, egyedül én veszítettem ebben a játékban. — Mit... miért veszítettél? — Megszerettelek. — Azért veszítettél? — Azért — mondta Bözsi nagyot sóhajtva. — Ha azt kívánnád tőlem, hogy menjek veled a világ túlsó szélére, minden gondolkozás nélkül mennék ... De te azt nem akarod, az a baj, hogy nem akarod, mert nem szeretsz... Miért is szeretnél?... Szegény ördög vagyok, öreg is hozzád, fiam van, hogy is kellenék neked enynyi kolonccal?... Menj te csak a magad útján, Kocsis Laci, büszke Kocsis Laci!... Azt azért vedd tudomásul, hogy kurva nem vagyok! Az uramon meg rajtad kívül hozzám idegen férfikéz még nem ért. Pedig sokszor és sokan megkörnyékeztek. A szemét ástam volna ki! Hogy most mégis belém bújt az ördög, hát belém bújt, megtörtént, nem tehetek róla. Lehet, hogy megver az isten, de az sem a te bajod lesz. Sok mindent kibírtam már, ezt is kibírom... — Felállt, higgadt mozdulattal megigazította a blúzát, szoknyáját, hátrasimította az arcába hullott hajfürtöt. — Jó éjszakát! — köszönt még, azzal elment. Nyomában pattogtak a kukoricalevelek. Laci meg csak ült, ült egyszál magában, s úgy érezte, hogy kifosztották és verembe lökték. Hangosan az égre káromkodott. Margit nyugtalanul forgolódott az ágyban, nem tudott aludni. Idegesítette, hogy Laci estéről estére eltűnik otthonról. Legalább megmondaná, hová megy, mit csinál. Nem szól semmit, csak kapja magát és elmegy. Ha legalább lány lenne a dologban, enné fene, de nagyon gyanús a viselkedése. A rossz sem tudja, miben sántikál, hol koslat. Tehetetlenségében István felé fordul minden haragja, aki jóízűen alszik mellette, olyannyira jóízűen, hogy még a nyála is kicsordul: csillog a bevetődő holdfényben. Oldalba böki Istvánt. — De nyugodtan tudsz aludni, nyavalya a szemedre! — Miért ne tudnék? — mormogta István álmosan. — Téged egy cseppet se idegesit, hogy merre kószál a fiad estéről estére? — Nem, fgy cseppet sem — mond! ta István és a másik oldalára fordult. — Aludj és örülj, hogy nem ment el a Gizi után Magyarországra. Akkor meg azért sopánkodnál, nem győzné az ember hallgatni. — Kis idő múlva már újra horkolt. Margit dühösen dobott magán egyet és a fal felé fordult. Akkor jött haza Laci. Csendesen levetkőzött és lefeküdt. — Hol voltál? — kérdezte tőle Margit számonkérőn, de nem durván, pedig a haragja igencsak hogy ott ült a nyelve hegyén. — Sehol — felelte Laci foghegyről. — Valahol csak jártál? — Persze hogy jártam, a faluban ... Most már többet tud? — Egy kicsit szebben is beszélhetnél, fene a jódolgodra! — mondta Margit valamivel erélyesebben. Aztán jobbnak látta elhallgatni, minek feleslegesen elmérgesíteni a helyzetet. Folyt a könnye, csendesen sirdogált. Sokáig nem jött álom Laci szemére. Gondolkodott. Meghányta-vetette a helyzetét, sorsát. Elmegy, el a szülői háztól valahová messzire, szerez munkát, kell most a munkáskéz, aztán ... Mindig csak idáig jutott el gondolatban: üresnek és céltalannak találta az életét, jövőjét. A hét végén megjelent Kocsis Péterné fekete ünneplőben, útra készen. Menjenek a városba a szabóhoz megrendelni a ruhát, a vaskereskedésben megvásárolni a biciklit. Mielőtt elindultak volna, Margit egy százast nyomott Laci markába, legyen pénz a zsebében, s ne érezze magát koldusnak. Ha megéhezik egyen, ha szomjas, igyon. A szabó — Kocsis Péterné régi ismerőse — mértéket vett Laciról, miközben dicsérte a fiú szépen fejlett, aránya testét. — Szabok rá olyan ruhát, Kocsisr asszony, hogy a nap is megáll rajt — mondta s kacsintott a szemével. Kocsis Péterné, amennyire tudta, k húzta magát: büszke volt az unok: jára. Mielőtt megvették a kerékpái betértek az egyik vendéglőbe, hof frissen csapolt, habzó sörrel csillapí sák a szomjúságukat. Nagy volt a h< ség, árnyékban is izzadtak az embi rek. — Mire mentél a Bözsi vei? — ké. dezte Kocsisné váratlanul. — A Bözsivel?.., Hát... mit ti dorn én — mondta Laci kissé rejti lyes ízzel. így próbált kitérni az egyi nes válasz elől, meg hát nem akan elkedvetleníteni a nagyanyját épp« most, amikor olyan nagy adako; kedvében van. — Hát csak okosan, fiam, rám mii dig számíthatsz — mondta Kocsis P< térné elégedetten. Később megvette a kerékpárt. — No, üljön fel a csomagtartór hazaviszem! — mondta Laci. — Nem ülök én. Biztosabb a vona menj te csak egyedül! Kocsis Péterné kiballagott az álli másra, Laci meg felült a kerékpárját és körüljárta a várost. Gyerekkoi emlékeit kereste, ismerős arcok utá kutatott a régi utcában, ahol valam kor laktak, de senkivel sem találkc zott. Ez kissé elkeserítette és lehar golta. Beült egy vendéglőbe (a ver déglő is gazdát cserélt), megívott ki korsó sört — barnát. Jólesett, mái is szájában érzi az ízét. Jó estefelébe hajlott az idő, a hc ség is mérséklődött, amikor kilépett vendéglőből azzal a céllal, hogy elir dul hazafelé. Kapta a falhoz támasj tott kerékpárt, épp a nyergébe akai pattanni, amikor a járdán kipegő-kc pogó női lábakra lett figyelmes. VÍ lahogy nagyon ismerősnek tűnt a tői néhány méternyire lépkedő nő arc; Felgyorsult a szívverése: akármi 1« gyen, ha nem ismeri. A nő azonba ügyet sem vetett rá, ment tovább, Ls ci a szemével kísérte. Megvan, kapott Laci a homlokáho: ő az, semmi kétség ő az: Gréti, kreolbőrű lány! Utána kerekezett: 1« gyen, ami lesz! — Gréti! A nő megállt, Lacira pillantott. Lá1 hatóan kutatott az emlékei közöt aztán hirtelen felismerés öröme gyű! fel az arcán. — Laci?... Kocsis Laci? — kérdez te még kissé bizonytalanul. A fiú csak bólintani tudott. Kiss meglepte ez a váratlan találkozás, é egyáltalán az a tény, hogy a lány eb ben a városban él. Talán már nem i lány... Gréti Laci nyakába ugrott és össze vissza csókolta. Sírt, —Folytatjuktfikönyuek Zs. Nagy Lajos: Üzenet a barlangból Zs. Nagy Lajosnak Üzenet a barlangból című kötetében közzétett versei úgy tűnnek az első olvasásra, mint annyi képes levelezőlap, amennyit egy tapasztalt fotoriporter készít egy-egy útja alkalmával. Hétköznapi történetei, kivetített vallomásai néha meglepően igénytelen rímekkel, de annál több hivatástudattal hatnak. Mégis rokonszenves ez a költői magatartás, főként azért, mert a valóságtól kapott élmények közül nem rekeszti ki a jelent. A mát izgató válaszokat keresi az örök értékeknek vélt problematikákban. Verseiben önmagán keresztül próbálja megérteni a kortársi környezetben élő embert. Nemzedékének keresztmetszetében rögzíti szentenciáit az erkölcsről, felvillantva költői fegyvertárát, edzett esztétikai vértezettségét. Vállalja a „kötetlen témát". Nem kerüli a „kényes problémákat" s nem is szépítgeti azokat. De nem is szegényíti el, legfeljebb leszűkíti a lényegre, amihez már, tehetségén túlmenően, a költői mesterséghez is értenie kell. Zsélyi Nagy Lajos irodalmi fejlődésének folyamatában még mindig önmagát keresi, Bár önkifejezése egyre pontosabb és állásfoglalása is határozottabb. S ez már azért is szimpatikus, mert mikor az olvasóközönség kiszélesedésével párhumazosan megnőtt a versírók száma, akik közül nem egy verekedte be magát „kortárs költővé", hódolva a különböző divatoknak és egyéb ficamoknak, nem látva a fától az erdőt, nem ismerve az irodalom műhelykérdéseit, elvégre így is akad „fórum", ahol hevenyész értelmetlenségeit sajnos közzé is teszi. Nagy Lajos generációjának kórusából kihallani az ember hangját. Gondolatainak kifejezendő alakulásában, mondanivalójának koncentrációjában s így költészetében az aforizmák és a metafórák felvillantásában képel sajátos igénnyel jelentkeznek, mert megfigyelve lát, és versben gondolkodik. S egyszerű képei sokszor dokumentációs jellegűek. Hull a gyapjam, barátaim, maholnap én leszek a legkopaszabb prédikátor Közép-Európában, a legvilágítóbb üstökű kisebbségi próféta, ezért van ez, mert kerülöm a friss erdei epret, nem járok ki a kék levegőre a zöl vizű tóho; óvatos lettem, mint a nádi tücsök, az ájtatos helybéli viharok rám se fütyülnél! pitiáner kávéházi tájfunt eszek tejszínhabba: (Levél a tinédzserekhez Zs. Nagy Lajos egyre jobban tudató sitja, hogy a költészet több mint puszta tények rögzítése. Tudja, hog nem a divatos áramlatok és korszer frázisok átvevése teszi modernné a vers írót, hanem az egyéni megfogalmazó: a gondolattársító tartalom, az eredel szóhasználat és stiláris jelleg avatj költővé a verselőt. öt versből — Hom sapiens, Betyárballada, S így továbt Apám, Evolúció, Szaporodom vagy Szi cília álló ciklusa figyelemre méltó érték re utal. De úgy látszik, hogy tehetség elsősorban a visszás jelenségek ostoro zásában, groteszk fordulataiban, ironi záló képsoraiban lel önmagára, amiko elhagyva az egyhangúságot megírja „Csehszlovákiai magyar költő fohászát