A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-16 / 28. szám

sok nagy tábora, egész hadsereg. Hány húsz-huszonöttagú tantestületet ismerek, melyben csak két-három, legjobb esetben öt előfizetője van a lapnak. Igen, a pedagógusok is sokat tehetnének a tanulókon keresztül. Hasznosan közreműködhetnének lapunk terjesztése érdekében családi látogatások és szülői értekezletek alkalmával. Tudom, sok irányú és nagy az elfoglaltságuk, de a küldetésükből fakad a népnevelés nemes és szép gondolata, ami valamire kötelezi az embert: hűséggel szolgálni népét és fajtáját, egész társadalmát. Egy kis önzetlenség, egy kis akarat sok mindent megoldhatna. Rappon például Pásztor Barnabás körorvos kötelezettséget vállalt, hogy 30 előfizetőt szerez a páciensei köréből. Nemes és szép a szándék, mindenképpen elismerés jár érte. És mit mondanak a lapárusítók? Kassán (KoSice) a PNS 9-es számú standján Polyák Lászlónéval beszélgettem, akinek szívügye az árusitás. Hat éve csinálja. Elmondta — kissé keserű szájízzel —, hogy az utóbbi hónapokban nagyon megcsappant az olvasók érdeklődése, vásárlási kedve. Általában minden lapra vonatkozik ez a megállapítása. Hogy miért csappant meg az érdeklődés? Ki tudja, talán a közöny, a fásultság miatt. A Hétből 30—35 példányszámot ad el hetente. Kertész Ádám négy éve dolgozik a 7-es számú standon. Elmondta, hogy lehetne a lap egy kissé változatosabb, színesebb. Véleménye szerint sokat számít a címoldal milyensége is. Nevetséges például, mondotta, hogy komoly, művelt nők rendszeresen vásárolnak olyan folyóiratot, melyben van horoszkóp. Elmondta azt is, hogy jót tenne egy-egy folytatásos regény közlése, apró kis érdekességek a világ minden tájáról, hasznos tanácsok a háziasszonyok részére. Véleménye szerint az emberek fáradtak, fásultak, s ezt a tényt mindenképpen figyelembe kellene venni a szerkesztőségeknek. Mit is mondhatnék befejezésül? Az elmúlt két évtized alatt nagyot fejlődött társadalmunk. A széles néptömegek gazdasági helyzete örvendetesen megjavult. Mindaz, ami körülvesz bennünket, szép és jó, bőségről tanúskodik. De ha magát az embert vizsgáljuk, van még mit tennünk. Nem engedhetjük meg, hogy a jóllakottság érzése uralkodjon el rajtunk. Az ember többre hivatott. Éppen ezért vallhatjuk együtt Adyval: „Ültessük az embert szép lóra, hogy tovább száguldhasson" ! Ne csak valljuk, tegyünk is érte valamit! LOVICSEK BÉLA Prandl Sándor felvételei Kertész Ádám • •»Ilii söprik az utcát? Városaink, falvaink, utcáink és köztereink tisztaságáról nem vagyunk híresek. Közel húsz éve országos falu- és városszépítés! akció folyik, amelynek során a lakosság, de különösen az ifjúság milliárdos értékű munkát végez, parkosítja a tereket, virággal és díszfával csinosítja az utcákat, de ezzel is úgy vagyunk, mint sok minden mással: amit az egyik kéz rendbetesz, a másik elrontja. A lakosság egy része természetesnek veszi, hogy az utcán, a járdán eldobhatja a szemetet, papírt és gyümölcsmaradékot, holott a járdaszélen ott állnak a csinos szemétkosarak, senki sem szól rá a sofőrre, ha fordulás közben kényelemből belegázol a virágágyakba, letapossa a díszbokrokat és kitöri a frissen ültetett fákat, mint ahogy senki sem szól rá azokra a suhancokra sem, akik szertelen hancúrozás közben tönkreteszik a drága pénzen létesített gyermekjátszó-tereket. Pedig ideje lenne ezekre az úgynevezett „apró" dolgokra is felfigyelni, mert ha igaz az, hogy egy ország lakóinak kulturáltságát a legjobban az illemhelyekről lehet megítélni, akkor az utcák és a, közterek tisztaságáról, rendezettségéről sokkal messzebbmenő következtetéseket is levonhatunk, mert akarva, akaratlan rávilágítanak az ott lakó emberek lelkületére, közügyszeretetére, a vezetők körültekintő gondoskodására, esetleg gondatlanságára. Csak egy példát említünk. Losoncon (Luóenec), ha az ember kilép az állomás épületéből, eső után egész sártengerrel találja magát szemben. (Ha nem esik az esö, akkor porfelleggel!) Azt hihetnők, hogy ellopták az utca kövezetét, holott csupán arról van szó, hogy télen jó néhányszor megszórták salakkal és homokkal az úttest havát, hogy az ott levő buszmegállón a kocsik ne csússzanak. Á hó természetesen azóta elolvadt és porrá, sárrá őrlődött az ottmaradt salak. Hasonló a helyzet az állomásról a városba vezető utcában is, amelynek a nevét nem sikerült megállapítanom, mert a házak festése és renoválása során az utcatáblákat is bevakolták és befestették. E tapasztalatok után már-már azt kezdtem hinni, hogy Losoncon egyáltalán nem söprik az utcákat, de tévedtem. Ugyanaznap este tíz órakor a saját szememmel tapasztaltam, hogy serdülő lányok, miközben tisztes atyáik, a város alkalmazottai bizonyára valamelyik kocsmában söröztek, operettbe illő kecses táncmozdulatokkal rendkívül gyorsan végigszáguldottak söprűikkel a főutcán. Úgy söpörtek, hogy sehol se gyűlt szemét a söprűjükre, inkább csak arra ügyeltek, hogy sehol se legyen egy kupacban sok szemét, hanem mindenütt egy kevés. Tudom, hogy a város lakói kedvelik az operettet, de az utcasöprés mégiscsak más műfaj és ezért másként is kellene elvégezni. Szerencsére azonban ebben az évben bőven hull eső és gyakran fúj a szél is. Ha a cikkem megjelenéséig véletlenül kitakarítanák a losonci utcákat, akkor köszönet az esőnek és a szélnek, hogy ők is beálltak Losoncon utcasöprónek. o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o ZS. NAGY LAJOS A borbély Gyermekkoromban nagyon féltem a borbélytól. Azon a tanyán (vagy ahogy felénk mondanák: pusztán), ahol éltem, egymást nyírták az emberek. A kocsis a bérest, a béres a juhászt és fordítva. A gyereket a saját apja, vagy az, akinek éppen ideje volt. Nagy, szinte ünnepélyes hajvágásokra emlékszem, amelyek kint zajlottak az udvaron, az eperfa alatt. Olyan ünnepélyesek voltak, mint valami kivégzés. A „hóhér" hatalmas birkanyíró ollóval közeledett a nyakamhoz, emlékszem, eleinte ordítottam, később, kisiskolás koromban, már csak sziszegtem, ha az istenverte szerszám egy-egy hajcsomót kiszakított a nyakamból. Ma már nem nyírják az embert birkanyíró ollóval, a hajdani rettegés azonban úgy az idegeimbe itta magát, hogy felnőtt, sőt enyhén kopaszodó fejjel is erős szívdobogás kíséretében lépem át a borbélyműhely küszöbét — miután tovább már nem halaszthatom a hajvágást. Évente tizenkétszer nyiratkozom, tehát tizenkét borbélymester kezével kötök ismeretséget. Tudom, hogy van könnyű és fürgekezű, tapintatos, fölényes és ördöngös ügyességű, de van fáradt és nehézkes, ideges és durva borbélymester. Ha már beléültem a forgószékbe, egyremegy. A villanygép berregve mászkál a nyakamon, heves szívdobogásom elmúlik. Azt a néhány percet, akárhogy is, kibírom .., Most azonban még csak közeledem a borbélyműhely felé. Verejtékezve, természetesen. A hajam teljesen elburjánzott a nyakszirtemen s a tetejében szőrös is vagyok, félig meddig vadember külsőm lehet. A műhely ajtaja tárva-nyitva. Odabent hat vagy hét fehérköpenyes ember, keresztbevetett karral, vagy a falat támasztva nézi az ajtót. Megtorlóm a homlokomat s belépek. Rám néznek, méricskélnek, „megsaccolnak", de a köszönésemet nem fogadják. — Vállalod ezt? — kérdi szomszédjától az egyik hórihorgas borbély. — Ezt átengedem neked — válaszolja a kérdezett köpcös és fintorog. Végül mégis egy harmadik borbély, egy fiatal segéd int, hogy üljek a székébe. A többiek még néhány megjegyzést tesznek a fejemre, ilyesmit, hogy „ez is sajnálja a pénzt a borbélytól" meg hogy „már a füle se látszik "stb., azután hátat fordítanak. A beszélgetés egyébként magyar nyelven folyik, miután szlovákul köszöntem. Valószínűleg fel sem tételezik rólam, hogy értem őket. Csak az vigasztal, hogy a következő vendéget is hasonló megjegyzésekkel fogadják, ö sem szól semmit, lehet hogy nem érti miről folyik a szó, de az is lehet, hogy nem mer velük kikezdeni. Nem is tanácsos, amikor borotva van az ember torkán. Hogy bosszút álljak rajtuk, „elfelejtek" borravalót adni. Lehet, hogy nem is várták? A pincér Áll a kávéfőzőg^p mellett, háttal a másodosztályú kávéház vendégeinek s valami igen fontos dolgot magyaráz a kávésnéninek. Talán a legújabb pakisztáni fejleményeket kommentálja, — tény az, hogy nem néz ide. Már több, mint tíz perce itt ülök, de még nem vett észre, sem ő, sem a kollégája, aki egyébként nincs is a láthatáron, csak fehér ingének egyik csücske látszik ki a konyhaajtón, úgy látszik, ö a szakácsnőknek tart ismeretterjesztő előadást. A pincér valószínűleg kozmikus problémákat tereget a kávésnéni elé, mert keze néha hevesen a csillárok felé lendül s a fejét is úgy fordítja, mintha csillagképeket nézne a láthatatlan égboltozaton. Nem néz ide. Egy pillantást nem vet rám. Ez már művészet, gondolom, ennyire nem idenézni. Teljes lelkierőmet összeszedem s mereven nézem a hátát, igyekszek egy hátraarcot belészuggerálni. Nem megy. Azután arra gondolok, milyen kár, hogy itt nincsenek pincértanulók. A minap a Dukla-vendéglőben ebédeltem. Soha még olyan gyorsan, előzékenyen, kedvesen, nem szolgáltak ki, mint ott, „telt ház" mellett. Ott végül már én bámultam a mennyezetet, nehogy a kis pincérek azt higgyék, még mindig akarok valamit, mert ha valamelyikükre ránéztem, az asztalomnál termett s megkérdezte, mit óhajtok. A főpincértől tudtam meg, hogy öt kivéve, csupa pincértanuló dolgozik az említett étteremben. Erre gondolok most, amint tehetlenül bámulom a pincér széles hátát, határozott, filmszínészeket megszégyenítő, kifejező kézmozdulatait. Meg arra, miért van az, hogy mire a legtöbb pincér kitanulja a mesterségét, akkora el is felejti? ...