A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-17 / 37. szám

a Kis-Kárpátokban Feltettem a kérdést, milyen szőlőfajtákat termesztenek. — Többfélét. Elsősorban néhány rizling fajtát, Müllert, Veltlint, Zöld s zilvánit, Leánykát, Kékfrankost, muskotályt és még néhány fajtát. — Hány hektáron kezdték a termelést? — Az új városnegyedek építésének megkezdése előtt mintegy 75 hektáron termeltünk szőlőt. Ez a szép teriilet ma 45 hektárra apadt. Hogy hány hektáron fogunk termelni jövőre, vagy a legközelebbi években, azt bizony nem tudom megmondani, mert nem ismerem a városfejlesztési terveket. — Milyennek ígérkezik az idei termés? — Remélem, hogy most már semmilyen kellemetlen meglepetés nem ér bennünket. Az eddigi jelek szerint a termés jó lesz, mintegy 70 mázsára számítunk hektáronként. — A szőlőn kívül más gyümölcsöt is termesztenek? — Hát amikor 75 hektárunk volt, akkor másra is futotta. Például az őszibarackra. Ez Sárkány elvtársnak, egyik kiváló dolgozónknak volt a gyengéje. Nem is csodálom, hiszen évente mintegy 40 mázsa őszibarackot adtunk át közellátásra. Józsi bácsi azt mondogatta, hogy neki kell kitermelnie városunk legszebb őszibarackját. Hát ez nagy részben sikerült is neki. Kora hajnaltól késő estig kint volt a kertben és úgy ajnározta a fákat, mintha gyerekei lettek volna. Es ezt a szép őszibarackost elnyelte az a széles betonút... — Hány dolgozója van a szőlészetnek? — Nem vagyunk már sokan, hiszen minek is? A szólók egyre kisebbek lesznek, van néhány állandó dolgozónk, no és aztán a csúcsmunkálatok idején idénymunkásokat fogadunk. Így például a szüretre is lesznek idénymunkásaink, mert a szőlőt idejében akarjuk préselni. Az egyik állandó dolgozó megrántotta a kabátam ujját. — Sokat dolgozik ám maga Pongrác elvtárs is, reggeltől estig itt van a feleségével együtt. Mindketten kiveszik részüket a munka nehezéből. Bár Dévény fölött a Kis-Kárpátok kiugró hegynyúlványaik mögé bukott a nap, mi még sokáig elbeszélgettünk Pongrác elvtárssal. Szólt az állami gazdaság terveiről, az új munkamódszerről, az új korszerű szőlőtermesztésről. Ügy érzem, hogy ez az ember elvész, ha az építkezés ilyen tempóban fogja falni a hektárokat. De addig, igen Pongrác elvtárs, addig még koccintunk. Sokszor koccintunk. Sok éven át mindig egy újabb pohár murcival. Nem bánom, lehet abból a Leánykából is ... — Egészségére, Pongrác elvtársi P. Haíko Százak, ezrek ismerik... még csak 102 tagja volt a járás területén a pártnak. — Csak 102 — emelte ki beszélgetésünk során a veterán komrtiunista. — De azokról tudtuk pontosan, milyen akcióképesek, mivel lehet megbízni őket. Akkoriban opportunistát nem tűrtünk meg a sorainkban. A gazdasági válság idején a párt fokozta harcát a munkanélküliség ellen. A falu szegénynépe is megmozdult, Klajnyik Ferenc és a többi elvtárs lelkesítő szavai nyomán. De aztán a csendőrség közbeavatkozott és államellenes felforgatás vádjával letartóztatta Klajnyik Ferencet. Tizennyolc hónapig tartották vizsgálati fogságban. Háromszor kezdett éhségsztrájkba, mégis halogatták a tárgyalást, mivel valójában törvénytelen volt a letartóztatása. Kiszabadulása után mint magyar állampolgárt kiutasították az ország területéről. A kakastollasok azonban ismerték és visszatoloncolták. A csehszlovák hatóságok viszont tiltott határátlépésért pénzbírsággal sújtották, és újból kikísérték a határra. — Ott álltam a hideg novemberi esőben, a határzónán — emlékszik Klajnyik elvtárs a nehéz napokra. — Ott töprengtem, mitévő legyek. Az éj leple alatt aztán elindultam vissza Kassára, ahol 22 hónapig rejtegettek az elvtársak. 1936 augusztusában kapta kézbe a CSKP Központi Bizottsága által beszerzett hamis útlevelet, és annyi viszontagság után átléphette a szovjet határt. Moszkvában jelentkezett, s mivel nagyon rossz bőrben volt, Jaltára küldték öthetes gyógykezelésre. Viszszatérése utón nem akart tétlenül emigrációban élni. Jelentkezett tehát munkára, és Moszkva egyik gépgyárában alkalmazták. A háború alatt az üzemet az Uraiba helyezték át, s ott gyártották a híres T-34-es tankokat. A városi pártbizottság kérésére 1950-ben tért vissza Csehszlovákiába és láthatta meg 14 év után szeretett kislányát. Érthető, hogy nehezen engedték el a Szovjetunióból a kiváló munkást. Hazatérése után Bratislavába hívták: az SZLKP Központi Bizottsága a szövetkezetek szervezésével bízta meg a kipróbált harcost. Munkája elismeréséül több kitüntetést kapott. Erről az önzetlen kommunista nem nagyon szeret beszélni. Egyről azonban igen. Amelyet Moszkva 700 éves megalapításának ünnepsége alkalmából kapott a Legfelsőbb Szovjettől. — Még a Munka Érdemrendet sem szoktam feltűzni — jegyzi meg szerényen. Nemrégiben Klajnyik elvtárs is ott volt a Iubochftai (fenyőházai) konferencia emlékünnepélyén. Mi a véleménye erről? — Kár, hogy az idős elvtársakkal nem egy helyre ültettek, úgy elvesztünk a fiatalok között, hogy alig találtunk ismerősöket. Valami azonban tetszett. Mint hajdanában, most is az őszinte internacionalizmus szellemében beszéltek az elvtársak. TÖTH DEZSŐ A nyolcvanéves Klajnyik Ferenc elvtársat már két évtizede ismerem Az ötvenes évek elején mint agitátoi járta a falvakat, szervezte a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket. Abbar az időben ő volt a tolmácsa a szovjel mezőgazdasági miniszterhelyettesnel< dél-szlovákiai körútján. Nem tudtam nem kérdeztem, honnan tud oly kiválóan oroszul. Mint jó szónok, lelkesen hirdette a mezőgazdaság kollektivizálásának eszméjét. De mint vasmunkás jobban szeretett volna traktorállomást szervezni. A hatvan felé közeledő férfi azonban más feladatot kapott. Megszervezni a magyar kommunisták pártoktatását. Hideghéten, Diószegen vezetett rövidebb-hosszabb tanfolyamokat, míg végül a bratislavai Központi Pártiskolában kapott helyet a magyar anyanyelvű pártoktatás is. Ezért százak, ezrek ismerik a megfontolt szavú marxistát, akinél mint vezetőnél mindig megértésre találtak a hallgatók. Klajnyik elvtárs a Csemadokban is aktivan tevékenykedik. Jó ideig kerületi elnök volt és tagja a Központi Bizottságnak. Célja mindig egy: a szocialista hazafiasság szellemében nevelni a magyar dolgozókat. Becsületessége, nyílt elvtársiassága miatt mindenütt nagyra értékelték hallgatói. Sosem felejtem. Egy alkalommal villamossal utaztunk együtt, s nem jött hozzánk a kajauz. Már ahhoz a megállóhoz értünk, ahol ki kellett szállnunk, de valahogy Klajnyik elvtárs nem mozdult, hanem integetett a kalauznőnek. — Siess, mert indul a kocsi — sürgettem. — Nem lehet, még nem váltottam jegyet. Múltja felől soha nem érdeklődtem, ő sem dicsekedett vele. Mindössze annyit tudtam róla, hogy Kelet-Szlovákiában és egy ideig a Szovjetunióban élt. Mint félárva fiú került Tokaj mellől egy pesti rokonához. Ott tanulta ki a „vasas" szakmát és megtanult még valamit. Azt, hogy a munkásosztály csak önmagában bízhat. Tizenkilenc éves korában már szakszervezeti tag volt és ismerkedett a marxizmussal. Aztán jött a világégés, a négyéves frontszolgálat. Végigharcolta a keserves négy évet, s azután Kassára ment dolgozni. A mezőgazdasági gépgyárban kapott munkát, s ott kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Kassán az 1920. május 5-én megtartott aktíván Klajnyik elvtárs tagja lett a 46 tagú bizalmi csoportnak, amelynek az volt a feladata, hogy elősegítse a III. Internacionálé programjónak elfogadását. Július 27-én a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek képviselőinek közös ülésén — a zsolnai (2ilina) konferencia szellemében — ők ls felzárkóztak a III. Internacionálé mögé. Később sztrájkot szerveztek az üzemben. A hathetes sztrájk nem sok sikerrel járt, viszont Klajnyik elvtársat, mint szakszervezeti bizalmit, elbocsátották az állásából. Mivel Kassán nem kapott munkát, az eldugott Vranovba ment, és magániparosként kezdett dolgozni. Ezerkilencszózhuszonegyben itt is megalakították a pártot. Klajnyik elvtársat rövidesen beválasztották a járási, területi, sőt később Szlovákia területi végrehajtó bizottságába is. Járási elnök volt, amikor bevezették a sejtrendszert a pártban, hogy ezáltal még hatásosabbá tegyék a pórtmunkát. Érdekes, hogy 1929-ben