A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-10 / 36. szám

Megmutattam a tisztítószerek, porrongyok helyét, miközben figyelmesen hallgattam Teri néni szavait. — A lányomnak három gyereke van. Férje elhagyta, az enyém régen meghalt. Az unokákkal vagyok és vezetem a lányom háztartását. A mai napom szabad, s mert hát tudja, kevés a nyugdíj ... Hangja tárgyilagos, nem siránkozó. — öt-hat óra az egész. Óránként tíz korona körül szoktam kapni. — Sajnálom Teri nénit és kevésnek tartom a bért. — Az ajtókat, ablakokat vegyük inkább darabonként. Teri néni bizalmatlan tekintetétől kísérve gyorsan számolni kezdek. így harmincöt koronával nagyobb összeg jön ki. Teri néni megnyugodva veti le a szvetterét. — Ne féljen, szépen megcsinálom. — Elhiszem. Látom, csak egy sovány pénztárca van nála, ő maga sem a teltkarcsú asszonyok közül való. — Sok munka ez. A hűtőben talál ezt-azt. Tessék venni belőle nyugodtan. — Tekintete furcsán elbizonytalanodik. Elértem s ezért az önszántamból felemelt összeget és a kulcsot gyorsan az asztalra helyezem. — Teri néni, nem hiszem, hogy munkája végeztéig hazaérek. — Maga el akar menni, te jó ég és ha elvész valami? Olyan ijedt meglepetéssel néz rám, hogy zavarba jövök. — Teri néni, ha nekem időm engedné, hogy itthon maradjak, akkor elvégzem egyedül is. — Nincs ez így rendjén. Hogy lehet ilyen könnyelmű — szemrehányón, szigorúan néz rám. — Sietni fogok, de maradjon itthon. Szinte menekülve hagyom otthon Teri nénit. Furcsa lehangoltságot érzek egész nap. Sohasem szerettem a kizárólag csak ésszel gondolkodó embereket, de tény az is, hogy bizalmam legtöbb esetben naívsággá, könnyelműséggé törpült. Teri néni, az egyszerű asszony figyelmeztetett. S én lehangolt vagyok, mert egyre jobban féltem bizalmamat, erősségemet. „Nem okos dolog, könnyelműség?" Nem is tudom, de tény, hogy Teri néni a józan eszemre apellált. S tudatosítom, hogy viselkedésemet csak bizarr butaságnak tartja. Esetleg valamit keres mögötte. Féljek. Féljünk egymástól, mindenkitől és önmagunktól is. Honnan eredhet ez? Talán az őskorból. Amikor még egymás húsával táplálkoztunk. Vagy a civilizáció, csak a tárgyak, a magántulajdon után erósödő vágy termelte ki igazán? ' De én nem akarok félni! Amikor hazamentem, a lakás ragyogott. Az asztalon szigorú egyenes betűkkel a következő sorokat találtam: „Remélem, nem veszett el semmi, máskor legyen óvatosabb. Kár könnyelműsködni, jobban kell vigyázni!" Felkiáltójel! Féljek, vigyázzak. S mégis tudom, biztosan tudom, rettentően szegények, akik kizárólag és mindig csak a hideg logika szavát követik. Nem bíznak semmiben és senkiben, őszinte érzéseiket szinte visszafejlesztik. A lakás ragyogott, de rosszkedvem nem múlott el. Elgondolkozva néztem a levélkét. S róla eszembe jutott, ami engem nem is foglalkoztatott, hogy hát persze semmi sem veszett el. Semmi? Magyarázom a logikámat, igaz csak így utólag, mert most kezdtem védekezni önmagam és Teri néni előtt. — Teri néni, ha maga lopna, bizonyára nem takarítással keresné a kenyerét. De Teri néni megkövesedett bizalmatlansága önmagával szemben is bármilyen jóindulatú, nevelő jellegű, meglopta mégis az én egyre zsugorodó bizalmamat... Óvatosság, bizalmatlanság — az okos logika világát élnénk csupán, a nagyvonalúságét? Rengeteg embert ismerek, akik szintén nagyon egyedül vannak. De tudom azt ls, hogy a mellettük, sőt velük élő emberről sokszor azt sem tudják, milyen színű a szeme. A befelé fordulás, más szóval az önzés korszakát élnénk? Ki tudja. De bizonyára, ha az őszinte bizalmat csak viszolyogva fogadjuk a másiktól, a bizonyosságtól, bizalomtól pedig elfordulunk, mert félünk felelősséget vállalni. Pedig nem nagyvonalúan, csak nagy vonalakban élünk. A repülőgép néhány óra alatt elvisz a tengeren túlra, de mennyi boldog és boldogtalan, világos vagy sötéthajú gyermek, illatos virág, sűrű bozót, tiszta patak és kormos gyár s benne izzadó emberek felett suhan el az, aki így „átlép" ekkora teret. De így a messzeségből nem lát mást, csak elmosódó tarkaságot. Ilyen elmosódó távoli körvonal lenne egyik ember a másiknak? Megérzés, ösztönös bizalom nem létezne már? Lehetséges lesz az ősi egyszerűség nélkül élni, amikor az igen fogalma igent, a nem fogalma pedig nemet jelent. Az odafigyelés, egymás felismerése nélkül... ? Nem tudom, Teri néni megértené, ha ezeket így elmondanám neki? Azt, hogy igenis ráfigyeltem, felismertem, nemcsak körvonalként vettem, megnéztem kidolgozott sovány kezét, megláttam tompafényű szemében a régi szenvedések lerakódásait, s hogy senkitől, de különösen tőle nem akarok és nem tudok félni. Megértené? Ügy tíz nap múlva váratlanul összetalálkoztunk. — Nagyon elégedett vagyok — bizonygattam őszintén. — Igazán, szívesen eljövök máskor is — ígérte felcsillanó szemmel —, de ... csak akkor ha otthon marad. — De hát miért? Szemében a fény tompa lett, merev és elutasító. — Csak azért, mert maga egy furcsa asszony. És meglátja, egyszer teljesen kirabolják. S azóta már olykor hiszek benne. T. K. I. Csáder László felvétele Els-águld, visszatér megint, fájdalmasan horkan szegény, kiégett arcodba tekint, — hová repült a fény, a fény? Indulnál? Minek. Ö követ. Kisérnek a zajló egek, füvek, virágok, csillagok ... s megölnek a szálló napok. Nyárutó Mintha ülnék az idők fája alatt, visszahallom az életem, visszalátoin a sorsom, talán csak álom volt, amit azontúl éltem, hogy innen elszakadtam. Szénába temetem gyűrött arcomat, emelj föl csöpp derű, emelj a magasba, mosd át a lelkemet régi izekkel csillagos alkonyat. Lásd a felszálló út porát: gyermekkorod üget tovább. Patája lassan elmerül, hiába fut köröskörül. Hová osont annyi remény, annyi álom, annyi csoda? Indulnálsehova-haza a lélek ködös erdején Gabonaföldek vetkeznek, vége a nyárnak, kihuny a mézgás ragyogás, kifulladnak a lombok, de teltebb lesz az élet, vaskosabb szárnyalással kering alá az ösz. Nézd a falut, megül a dombok hajlatán, füröszti csöndes eső s az esö függönyén túl vonul a csorda, kutya vakkant a tévelygő szelíd tehénre.