A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-03 / 35. szám

A „hős" Capitano párbajra készül, de lefegyverzik (korabeli metszet) fitganbás * * parbajök — Nincs kedve ellátogatni hozzánk? — kérdezi a báró. — Nem szándékozom Párizsba menni, de mindenesetre hálásan köszönöm az invitálást... — Én nem Párizsra gondoltam, hanem Colpgchra, az ottani birtokunkra. Paál úr mondta, hogy ön nagyon lehangolt, Igen rossz kedélyállapotban van, és hogy ... munkájában sem leli örömét. Nos, otthonunk az ön otthona is. Minket tisztel meg vele, ha s szerény segítséget elfogadja ... Mielőtt még válaszolni tudna, már ott van Cecília és Laci is, és most már hárman gyúrják: meg kell ragadni ezt a lehetőséget, Colpach majd új témákkal, benyomásokkal, új ihlettel szolgál. Kiderült, hogy Cecília aszszony született szervező. Órák alatt összecsomagoltat, s már ragadja magával a három férfit: férjét, Paál Lacit és Mihályt. Colpach valóban csodálatos. Van itt minden, ami a festő szemét gyönyörködteti: halastó és álmodó szomorúfüzek, tölgyek és porfelhőben bandukoló állatok: Paál munkához is lát, egyetlen percet sem mulasztva. Mihály azonban úgy érzi, keze, képzelete megbénult. Egyetlen öröme, ha a zeneteremben üldögél, s hallgatja Cili muzsikáját. Mihály nem tudja, Mozartot játszik-e vagy Beethovent, Brahmsot vagy a nagy felforgatót: Wagnert, ő csak az egymásba fonódó dallamokat élvezi: lebeg a muzsikafolyam színén, s átadja magát a csodának, amit nem ért ugyan, amit nem tud elemeire bontani, de hát minek is: a boldog, önfeledt lebegés a fontos. Jó hete élvezik már a colpachi vendéglátást, mikor egy este — éjfél nem sokkal múlhatott el — egyedül marad a szobájában. Tulajdonképpen most döbbent rá először: zsákutcába jutott. Ez a kínzó felismerés mindjárt fizikai kín formájában is jeletkezik. Szeme fáj rettenetesen, aztán — ő úgy érzi legalábbis — az agya kezd lüktetni, de olyan keservesen, mint ahogy egy meggyűlt seb feszül. Lefekszik abban a reményben, hogy a hűvös ágynemű megnyugtatja majd. Keserves tévedés. Az ágyból úgy ugrik ki, mintha parázsra fektették volna. Aztán gondolatai egyszerre kitisztulnak. Végtelen egyszerű az egész. A Siralomház világsiker. Így vonul majd be a műtörténetbe. így él majd tovább barátai emlékezetében: Munkácsy Mihály kiváló művész volt, hiszen megfestette a Siralomházat. Ha tovább él, bizonyára még nagyobb dolgokat is alkotott volna. Idáig a gondolatmenet kristálytiszta. Aztán egyszerre elsötétült megint minden, s ő csak arra ébred, hogy hanyatt fekszik a földön, körülötte a virágágy letiport palántái... Nyilván kiugorhatott az ablakon, most itt hever: ki tudja, milyen sérülésekkel, talán a halál közeleg. Angol könyv. 13. A vízszintes 1. folytatása. Í8. Kanalaz. 20. A függőleges 13. folytatása. 21. A szónak és késnek is van. 24. Júlia partnere. 25. Málta betűi (é. h.). 27.. Malac betűi felcserélve. 28. Rabszolga szlovákul. 30. Gyilok. 31. Török férfinév. 32. Francia dallam. 33. A. Á. N. 38. Azonos a vízszintes 56-al. 40. Japán pénzegység. 42. Volt-e bátorsága? 44. Kevert alma. 45 Hari, híres kémnő az első világháborúban. (é. h.). 47. Prágai idegennyelvű kiadóvállalat. 49. Több pápa által felvett név. 50. Azonos a vízszintes 65-el. 51. Ünnepi lakoma. 52. I. E. N. 57. Bő. 59. Fél tucat. 62. Francia névelő. 63. Több mint ezer van belőle Finnországban. 64. Kötőszó. 65. Lanthanum kémiai jele. 66. Mássalhangzó kiejtve. Beküldendő a vízszintes 1, függőleges 13. és 20. számú sorok megfejtése lapunk megjelenésétől számított 6 napon belül szerkesztőségünk címére: Bratislava, Obchodná 7. Az előző rejtvény helyes megfejtése: „De boldogok is vagyunk ám, / ugye. lelkem kis Juliskám? / Meg se várjuk a halálunk, / Elevenen égbe szállunk!" Újabb kori lovagjátékok Lassan ötszáz éve, hogy a lovagok letűntek a történelem színpadáról. A technika haladása, a lőfegyverek feltalálása jelentette halálát ennek az intézménynek, amely hosszú évszázadokon keresztül uralta nemcsak a harctereket, hanem az egész korszak társadalmi életét is, amelyet ma is lovagkornak nevezünk. Amikor az első ágyúk és puskák eldördültek, s a golyók átütötték az addig áttörhetetlennek hitt, remekbe készült páncélvérteket — örökre eltűntek a páncélos lovagok, helyesebben csak a páncélt tették le, ők maguk pedig átalakultak — könnyűlovassággá. A régi páncélok, sisakok és félelmetes lovagi dárdák, óriási fringiák először a lomtárba vagy a paloták, kastélyok és várak fegyvertáraiba, onnan pedig a múzeumokba kerültek. Az utókor emberei néha-néha előszedték ezeket a fura, középkori harci kellékeket, s egy-egy ünnep, nevezetes évforduló vagy éppenséggel csak szórakozás céljából — magukra öltötték a régi páncélokat, s nagyszabású lovagi tornákat rendeztek. Pár évvel ezelőtt Franciaországban, a gyönyörű versailles-i parkban, a második világháború előtt pedig Olaszországban, a firenzei Palazzo Vecchióban rendeztek ilyen „rekonstruált" lovagi bemutatókat, egykori fegyverekkel, sőt még a lovakat is eredeti páncélzattal látták el. (Érdekes megjegyezni, hogy mindkét lovagi tornán kiderült: meglehetősen kemény legények lehettek az egykori lovagok, mert újabb kori követőik alig bírtak megmoccanni a nehéz páncél vértezetben.) A leghíresebb ilyen lovagjáték azonban még a múlt században zajlott le, Bécsben, a császári udvarban. A főrangú lovagjáték — mint arról a Honderű című szépirodalmi divatlap beszámol — a „múlt idők ragyogó és költői emlékeinek felbűvöltetését" célozta. Császárok, császárnők, királyok, királynők, magas katonai személyek, előkelő idegenek, ausztriai, magyar és lengyel főnemesek alkották a lovagjáték közönségét. Huszonnégy fiatal herceg és gróf küzdött meg egymással a „szerelem szépeinek" nevezett, ugyanannyi herceg- és grófkisasszony kegyeiért. Az utóbbiak közül — mint a lap bécsi tudósítója írja — „Esterházy, született Thurn és Taxis hercegnő ékszereinek becse kerek hatmillió értékű volt." A pazar ruhákba öltözött főúri lovagok mindegyike aranysarkantyút, aranyhímzésű kesztyűt, aranypaszománnyal kirakott zekét, gyémántkapoccsal összefogott föveget és gyémánttal szegett kardszalagot viselt. Maga a viadal inkább majálisnak hatott, mint komoly lovagjátéknak, hiszen a daliák nem egymás ellen álltak ki, hanem turbános, török és mór fejű bábukat igyekeztek — sebes lovaglás közben — kardélre hányni. Közben zene szólt, s az osztrák császár, „oldalán a két császárnővel" és az orosz cár a porosz, a dán, a würtenbgrgi és a bajor király társaságában — mint az elcsukló hangú tudósító írja — „kegyesen tapsolt bársonyos kezeivel". Mindez pedig történt 1844-ben, alig négy évvel az európai — köztük a magyar — nemzeti forradalmak kitörése előtt... A régi lovagjátékok emlékét a XVI. — XVIII. századi híres olasz rögtönzött vígjáték, a commedia dell'arte egyik figurája, a nagy szájú és állandó párbajozó Capitáno, valamint a különböző lovagdrámák, vagy ahogy nálunk hívták: vitézi játékok őrizték meg legtovább. Annak idején a mi színpadjainkat is ellepték ezek a — nevezzük nevén a gyermeket! — lovagi rémdrámák, amelyek tulajdonképpen németből fordított és magyarított színművek voltak. Ezek a tákolmányok mindig a középkorban játszódtak, hőseik pedig lovagok voltak. Volt ezekben a darabokban minden: lovagi eskü, istenítélet, párviadal (lehetőleg éjfélkor!), vérbosszú, várostrom, rejtett ajtó, kuvik, boszorkány, lánccsörgés — és mindenekfölött: érzelgősség és olcsó romantika — „minden mennyiségben". (Be kell vallanunk, hogy Katona József is ilyen lovagdrámákkal kezdte pályafutását, írói zsenije azonban megőrizte attól, hogy mindmáig legjobb drámánk, a Bánk bán írásakor ezek a „lovagdrámai emlékek" megzavarják a tollát.) A rémdrámák írói tudták, hogy a „sikerhez sok minden szükségeltetik", elsősorban jó darabcím, amely — mai nyelven szólva — „behúzza" a közönséget a színházba. (Igaz, ezt ma már minden darabgyáros tudja!) Éppen ezért hátborzongató lovagdrámáiknak — hátborzongató címeket is adtak. Ilyeneket például: „Ekebontó Borbála", „Kronstadt! véres harcjáték", „A fejnélküli lovag", „A lovag, a szűz és a szaracénok" — vagy a „magyarított" III. Richard, ezzel a „pokolian izgalmas címmel: „Tongor avagy Komárom állapottya a VIII. században". A közönség azonban csak eleinte tódult ezekhez a darabokhoz, később bizony a színházak — hacsak nem volt vasárnap — nagyobbára üresen tátongtak az ilyen rémdrámáknál. A színháztörténelem feljegyezte, hogy a Csökmei sárkány című bárgyúságot a közönség nemcsak kifütyülte és kipisszegte, hanem felszaladt a színpadra, és megfenyegette a színészeket, ha folytatni merészelik az előadást. Régi színészetünk ls ismerte már a szabadjegyet, éppen ezért — egyegy sikerületlenebb lovagi rémdrámánál — tömegével osztogatták a „szabad biliéteket". De sokszor még ez sem segített. Az egyik teátrista, aki apróbb szereplései mellett a szabadjegyek osztogatásával is meg volt bízva, egyszer — egy iszonyatos lovagdráma előadása közben — így sóhajtott fel a direktora előtt: — Istentelen egy darab!... Minden felvonás után új szabadjegyeket kell osztogatnom, mert a régiek sorba megszöknek! (Következő számunkban: A párviadal) Részlet a „rekonstruált" firenzei lovagi bemutatóról