A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-03 / 35. szám

Kocsis Laci elkeseredése napokig tartott, aztán lassan belenyugodott a változhatatlanba és bizakodni kezdett újra, mint azelőtt: semmi sem tarthat örökké, majd csak hazakerül egyszer. Megbékéltebb szívvel gondolt az őrnagyra is, elvégre ő semmiről sem tehet, ő csak egy csepp víz a tengerből — képtelen malmot hajtani. Sajnálta, hogy elkerült a közeléből, hiszen nagyon jól megvoltak egymással. Megkezdődött a munka. Irtották és folyamatosan szállították a kitermelt fát a közeli folyóhoz, A vízbe görgetett hatalmas szálfákból nagy tutajok álltak össze, s mint lomha szigetek úsztak elfele a folyó sodrával. Hogy hová, nem tudták Laclék, nem is érdekelte őket. Balázs Jani elégedetlen volt, sehogy sem nyugodott bele a sorsába. Állandóan dohogott, mint a zsörtölődő, zsémbes vénember. — Jó kis Iskola ez, pajtás, mondhatom, jó kis iskola, a kutya istenit! — sorolta reggeltől estig. — Megtanuljuk ml itt szépen a famunkát is ... Építeni már tudunk, ne hiányozzon ez sem, dűljön össze ez a ronda világ! — Vegyél egy kis vizet a szádba, de le ne nyeld! — mondta Laci komoly ábrázattal és tovább dolgozott. Fejszéje csapásai nyomán gyantaillatú forgácsok szökkentek szanaszét. — Hogy ne járjon örökké a pofám, mi!? — köpött a markába Jani, meg is duplázta. — Már pedig én nem fogom be a pofám, pajtás, járatom én, mert jogom van hozzá, hogy a rossz törjön kl az őrnagyoddal együtt! — Ne mondj rá rosszat, Jani! — Miért ne mondanék, a nyavalya törjön ki! — Azért, pajtás, mert áldott egy Jó ember volt... hát még a lánya! A mosolya megért egy szekér úritököt, soha nem felejtem el — mondta Laci. Balázs Jani azt hitte, hogy Laci gúnyolódik vele, talán nem is járt meszsze az igazságtól. — Tojok egy nagyot a mosolyára meg rád is! — mondta megvetéssel és ismét köpött. Laci felegyenesedett, maga elé támasztotta a fejszéjét. Csipetnyi dohányból, sok papírból vastag cigarettát sodort. Meggyújtotta, s ha nagyobbat szippantott lángragyulladt, mint a fáklya. Nemegyszer leégette már a szemehéját. Most is lepörkölte. — Azon gondolkodom, te Jani, hogy visszakérem magam a moszkvai láger- . ba, jobb lesz ott nekem... — kezdte gyanús hangsúllyal és nyugalommal a mondókáját. Balázs Jani tátott szájjal bámult rá, Laci pedig folytatta. — Tudod, még az is megtörténhet, hogy újra összejövök az óvónővel, esetleg feleségül is veszem, ha már egyszer összevezérelt bennünket a sors ... Egyre jobban tetszik nekem LOVICSEK BÉLA ez az ország... ezek a hatalmas távolságok ... a nagy méretek... a szenvedélyes nők ... Tudod, itt minden olyan más, egészen más... — Laci elhallgatott és mereven nézte a fejszéjét, mintha nagyon elmélyülten gondolkodna. Jani arcát haragos pír öntötte el. Azon bosszankodott leginkább, ha nem tudta megállapítani a barátjáról, hogy komolyan beszél-e, vagy csak viccel. — Tudod mit mondok én néked?! — szólalt meg végül. — Hadd hallom! — Nézd bolondnak az öreganyád vasporos... tudod mijét!? — Te kis méregzsák! — mondta Laci, miközben kirobbant belőle a nevetés. — No, fogjad a fűrészt, mert így nem csináljuk meg a normánkat és lemaradunk a finom normakásáról, pedig látom, csurog rá a nyálad! Jani beleköpött a markába, elkapta a fűrészt és szelesen rángatni kezdte. Haragoskodott. — Lassabban, pajtás, holnapra is kell az erő! — Bárcsak a derekadat nyiszálhatnám így, az utolsó erőmet ls rászánnám! — Bolha köhögése nem hallik az égig! — Haggy fel a bolházással, mert... tetves!... A fejszével loccsantom szét a fejed! — Kár lenne ilyen okos fejért — mondta Laci angyali nyugalommal. — Nélkülem féldolgodra sem tudnál menni, nyavalyás! — Istenem! — fohászkodott az égre Jani. — Nyisd meg alatta a földet, különben én lékelem meg a koponyáját és kikanalászom azt a csepp eszét is, ami még megmaradt benne! így, ilyen kellemes csevegéssel töltötték napjaikat. Jobb szórakozás híján így marták egymást, aminek azonban nem volt semmi komoly alapja. Akik nem ismerték őket joggal hihették, hogy örökké veszekszenek. Nem egyszer komoly szóval és szándékkal csillapították is őket, hogy ne bomoljanak, anélkül is elég a gondjukbajuk, haggyanak fel a marakodással, mire ők kifelé még inkább börzenkedtek, de befelé mosolyogtak. A nyár rövid ideig tartott. Igen hűvössé váltak az augusztusvégi éjszakák, hajnalok. Reggelenként már dér csillogott a füvön, fatönkön, barakktetőn. A szeptemberi hideg széllel pedig megjött a napokig zuhogó eső is. A napot hírből sem látták, pedig akkoriban a hadifoglyok nagyon vágytak a fényre és a melegre. Múltak a hetek, hónapok, s méteres hóval beköszöntött a tél. Karácsonytájt és január első felében nem ment ritkaságszámba a húsz-huszonöt fokos hideg sem, ami szinte metszte és fojtogatta az embert. Azokban a hetekben igen sokat szenvedtek a hadifoglyok. De ők csak dolgoztak, irtották a fát, nagy tüzeket raktak, melegedtek és káromkodtak. Akkoriban egyre gyakrabban gondoltak az otthonra, a meleg szobára és a terített asztalra. Egyre gyakrabban keresték fel a zömök és szófukar lágerparancsnokot, hogy megkérdezzék tőle, mikor mehetnek már haza. A válasz mindig egy és ugyanaz volt: — Hamarosan ... — Mikor lesz az a hamarosan? — Négy-öt év múlva — vonta meg a vállát a parancsnok. — De lehet, hogy hamarább, az is, hogy később ... esetleg, esetleg tíz év múlva... — Ne hallgassatok rá! — biztatta a foglyokat a hórihorgas őrparancsnok. Szibériai legény volt, a rangját tekintve — szakaszvezető. Nagyon játékos természetű volt, s szeretett birkózni. Szinte gyerekes öröm játszott az arcán, ha egy-egy foglyot földhöz teremthetett. A foglyok elnézően mosolyogtak a bajszuk alatt, s már csak azért is kiálltak vele birkózni, hogy örömét lelje benne, mert egyébként örökké jókedvű és igen emberséges volt hozzájuk. — Miért ne hallgassunk rá, Iván? — kérdezték a foglyok kórusban, mire a szakaszvezető szétvetette a kezét. — Azért, mert ő sem tudhatja, senki sem tudhatja, de egy valami biztos: örökké nem tarthatnak itt benneteket! Kicsit dolgoztok még, aztán mehettek isten hírével! Értitek? Távozóban volt már a tél, megrogygyant, piszkosodott a hó, a hideg is mérséklődött, azért tüzet mindennap gyújtottak még a munkahelyen a foglyok. Akkor is — talán március végén lehetett —, körbeállták a tüzet, melengették tagjaikat, ki cigarettázott, ki meg hallgatagon bámulta az izzó parázs felett ölelkező lángnyelveket. Közibük állt az őrparancsnok, magával hozta szibériai vidámságát. Mindenáron birkózni akart. Kocsis Lacin akadt meg a szeme olyanformán, mintha azt kérdezte volna tőle, hogyhogy még téged nem vettelek észre? — Gyere velem birkózni! — mondta vidáman és beleköpött a markába. Laci hidegen végigmérte őt. — Nem megyek — mondta. — Félsz? — Félek ... — Akkora vagy, mint a létra, mégis félsz? — Nem tőled félek én, Iván komám, hanem attól, hogy el találom törni a derekad, aztán ülhetek miattad a dutyiban. Csengőn felnevetett a szakaszvezető, íejebúbjára tolta a sapkáját és közelebb lépett Lacihoz. Csípőre tette a kezét elkomolyodva, mert csak most értette meg teljes egészében, hogy mit is mondott neki a magas hadifogoly. Nem volt már annyira fölényes és meggyőző a magatartása, mint néhány perccel azelőtt. — Ne törődj te azzal, hogy eltöröd a derekam, gyere! — Várj! — mondta Laci. — Tudod, mi voltam én odahaza? — Majd megmondod! — Birkózó, ha tudni akarod! — Nem számít, gyere, mutasd meg, hogy milyen birkózó voltál! — mondta vidáman és újra beleköpött a markába. Laci lassú mozdulattal levette magáról a vattás púfajkáját. — Folytatjuk — ^ * gnkönyvek Petrőci Bálint: HOSSZÜ AZ ÉJSZAKA Ismeretes, hogy a nyugati kémügynökségek előszeretettel szerződtetik szolgálatukba a szocialista országokban élő rokonokat. Regényében Petrőci a Nyugat-Németországban székelő kémközpont és a pozsonyi, illetve prágai kémelhárítók párviadalát eleveníti fel. A történet 1963-ban indul. Helmut, a nácik felderítő tisztje a háború utolsó szakaszában Pozsonyban működik, s amikor menekülnie kell, magával viszi Annát, a szép, vörös hajú fiatalasszonyt, Klatz órás feleségét. Persze nem viheti Németországba, hiszen ott a felesége várja. Prágában hagyja Annát, mert Annára a későbbiekben itt lesz szüksége! Így indul a regény, hogy izgalmas jelenetek egész során át eljusson a végkifejlődésig: a leleplezésig és a sötét gonosztevők ártalmatlanná tételéig. Alberto Moravia: A ROMAI LANY Vajon miért züllik utcalánnyá Adriana, aki gyarlóságában is csupa érzés, csupa szép emberi tulajdonság? Mert anyja a maga elrontott életének egész keserűségével erre neveli? Mert csalódik első nagy szerelmében, s úgy érzi, számára örökre elérhetetlen az egész valójával sóvárgott családi élet? Mert észreveszi a kiáltó ellentétet a gazdagok ragyogó világa s a maga szegényes élete között? Mert úgy érzi, könnyebb az élete az utcán, mint. a varrógép mellett? Vagy egyszerűen a lelke mélyén lappangó rossz hajlamoknak enged? Moravia regénye azért kitűnő, mert nem egyetlen okkal magyarázza hőse bukását: aprólékos gonddal elemzi, hogy roncsolja egy fiatal lélek rostjait a bűnös társadalom ezerféle mérge. Komáromi Ressl János: RACKERTI ORGONÁK A fiatalon elhunyt, tehetséges író posztumusz művét tesszük az olvasó asztalára. A regény cselekménye a negyvenes években játszódik, és egy vidéki kisváros — egész konkrétan Komárom - társadalmi képének alakulását tükrözi. A város valóságában gyökerező konkrét részletek értékes adalékként egészítik ki szlovákiai magyar valóságunkat. Az író jól ismeri a választott témát, s átgondoltan, művészileg is kiegyensúlyozottan ábrázolja az eseményeket. A társadalompolitikai szemléleten túl megtaláljuk a regényben a mindennapi élet ezer apró mozzanatát, melyek összességükben egy nagy komáromi panorámává állnak össze. Zeik Zoltán: BEKERÍTETT CSÖND Hány ezer év ez a hatvan meg az árnya? tavalyi hón a tavalyi varjak árnya — írja Zelk Zoltán a kötet egyik legszebb versében, a Hány ezer év?-ben. öregedés, betegség, halálfélelem, az elveszített feleség siratása, új szerelmek és új csalódások, gyerekkori emlékek felidézése: ezek a témák határozzák meg a kötet elégikus, érzelmes-tűnődő alaphangját — de a magány és a rezignáció fájdalmába játékosönironikus szemlélet vegyül, különös varázst adva a lélek új panaszainak. — Szervesen illeszkednek a Bekerített csönd anyagába a költő prózaversei, köztük olyan remekek, mint a Se óra, se tűzvész és a Szerda, 1923. — A kötetet Zelk Zoltán méltán népszerű, nagy verse, az újabb magyar lira kiemelkedő alkotása zárja: a Sirály.