A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-03 / 35. szám

Dave meglátogatta äz egyik öntödei munkatársát, aki egy Keyworth melletti faluban lakott. Hazafelé tartva megállt az út szélén, hogy rágyújtson, mert nagyon vágyott egy kis melegre a csípős decemberi hidegben. Hirtelen egy jérce ugrott elő a sövény nyílásából, olyan peckesen és közönyösen, mintha ő volna itt az úr. Dave anélkül, hogy leszállt volna kerékpárjáról, fölkapta a földről, és begyömöszölte egy zsákformájú bevásárló szatyorba, amely már jói meg volt rakva krumplival. Kissé imbolyogva továbbkarikázott. Nem vesződött azzal, hogy megölje a jércét, pedig az lármásan ide-oda dobálta magát a szatyorban. Inkább úgy gondolta, hazaviszi élve. Már előre élvezte, hogy milyen dicsekvő mosollyal adja oda az anyjának. Délután négy felé járt az idő. A hátsó ajtóhoz támasztotta a biciklit, és a mosófülkén keresztül bement a konyhába, kezében az izgó-mozgó szatyorral. Jó magasra emelte. Az anyja nevetve fogadta: — Mi az, csak nem loptad el valakinek a macskáját? Dave kinyitotta a zsákot. — Élő jérce van benne. Az anyja gyanút fogott: — Hol a csudában szerezted? — Keyworthban vettem. Potom két fontért. Jó kövér kis pipi, csak meg kell kopasztani, meg ki kell belezni. A tollából csinálok neked egy szép kispárnát, anyukám. — Lehet, hogy bolhás — mondta Bert. Dave kivette a jércét a zsákból. Egyik kezével a jércét tartotta két lábánál fogva, a másikkal meg fölemelt egy csésze teát. Csakugyan szép kövér pipi volt, fehér leghorn — tyúk. A farkától a fejebúbjáig toll borította. Homályos volt a szeme, és úgy kotkodácsolt, mintha éppen megtojt volna. — Hát jó — mondta az anyja. — Holnap megcsinálom ebédre. — Majd azt mondta Davenak, hogy az udvarban ölje le, nehogy összepiszkítsa a ragyogóan tiszta mosókonyhát. Pedig igazából azért kérte ezt, mert nem bírta nézni, ha baromfit vágnak. Bert és Colin követték a testvérüket. Kíváncsiak voltak, hogyan boldogul a jércével. Dave az ablakpárkányra tette a sapkáját. — Valamelyiktek adjon egy jó éles kést! — Csakugyan le tudod vágni? — kérdezte Colin. — Hát mit gondolsz, apukám? Amikor Németországban voltam, valahányszor keresztülhaladtunk valamilyen gazdaságon, mindig levágtam egy-egy tyúkot. Vagy én, vagy a fiúk közül valaki. Nagyon értettem a módját. Egyszer még disznót is öltem, kőtörőkalapáccsal. Tudjátok, hátulról közelítettem meg, óvatosan kúszva — majd belefúltam a ganéjba — aztán lecsaptam. Azt se tudta a disznó, hogy mi történt. Egyből kilocscsant az agyveleje. Annyira belefeledkezett a saját történetébe, hogy meglazult a szorítása. A jérce kiugrott a kezéből, és egyenesen a kapu felé iramodott. Bert, késsel a kezében, utánaszökkent és nyakonragadta. — Nesze, Dave. Ne vacakolj vele sokéig. Dave egy féltéglához nyomta a jérce nyakát, és ügyesen elnyisszantotta, egyszeriben véget vetve a veszett rikácsolásnak. Keze fején végigfolyt a vér. Vérszag bizsergette az orrát. Föltekintett, és a testvéreire vigyorgott: — Azt hittétek, hogy nem tudom levágni? Hátravetett fejjel nevetett. A lassan szemerkélő köd őszre festette a haját. — Anyus, kijöhetsz. Készen vagyok. De anyja bölcsen a tűzhely mellett maradt. A vér átszivárgott Dave ujjai között, ragadós lett tőle a tenyere. Nedves kezefejét kegyetlenül csípte a hideg. Már éppen indultak, hogy bemenjenek a házba, vissza a pitéhez meg a teához, meg a sápadt vakító fényű tűzhöz. Ha sokáig a lángok közé bámult az ember, káprázni kezdett a szeme. Dave a vergődő jércére nézett, tátott szájjal, csodálkozó szemmel. Maga sem akarta elhinni, hogy ilyen hamar végzett vele. Egy apró tollpihe a levegőbe emelkedett. Dave szemmel követte, mert szép volt. Szállt, szállt, aztán megállapodott az orrán. Nem akart odanyúlni a véres kezével. — Bert, pöccintsd le az orromról ezt a tollpihét, az ég szerelmére! A jérce megrázta magát Dave ragadós ujjal között, aztán hess! — elugrott, és az udvar egyik sarka felé tartott. — Fogjátok meg! — rikoltotta Dave. — Különben még képes hazaröpülni. Ez a holnapi ebédünk! — Nem bírom! —kiáltotta Bert. Az imént még megfogta, de most megváltozott a helyzet: egy fejetlen tyúkról volt szó. A jérce vadul dörömbölt a vécé ajtaján, mintha be akarna menni. Dave szegekkel kivert csizmájában megcsúszott az aszfalton, és hanyattesett. Jól megütötte magát a kemény földön. Közben az új erőre kapott, mindenre elszánt jérce felszökkent Dave mellére, onnan az arcára, és televérezte a fiú legjobb fehér ingét. Bert gyors kézzel a jérce után kapott, de az leugrott Dave homlokáról, és a hátsó ajtó felé nyargalt. Colin fölbukott az ajtó melletti lábtörlőn. A mellette elviharzó jérce a szemébe csapott a szárnyával. Dave föltápászkodott. — Nyomás, kapjuk el. De hárman sem tudták körbefogni. A jérce átgázolt a saját fején, meg azon a féltéglán, ahol letilózták. Ide-oda rohangált az udvaron. Sose lehetett tudni, hogy a következő pillanatban merre szökken. Valami titokzatos fortéllyal kerülte ki a felényúló kezeket. Most sokkal elszántabban küzdött az életéért, mint akkor, amikor még megvolt a feje, amivel gondolkozhatott. Mintha a néhány lábnyira heverő fej pontos utasításokat küldött volna a test felé, hogy merre szökdécseljen. Ügy látszott, mind egy szálig megérti az utasításokat. A szive még működött, ereiben keringett még a vér. Amikor egy kenyérhéj került az útjába, Colin szinte várta, hogy a jérce megáll, belecsíp a kenyérdarabba. — Egykettőre lejár ám, akárcsak az ébresztőóra — mondta Dave akinek csupa vér volt a nadrágja, és a könyökén elszakadt a kabát. — Akkor aztán elkapjuk a kis rohadékot. Ahogy a jérce ide-oda futkározott az udvarban, a szürke decemberi délután csöndjét valami meghökkentő hang verte fel, egy szinte hangtalan kotkodálás, mely alig hallhatóan, mégis érezhetően mérföldnyi távolságból szivárgott, korábbi veszett kotkodálások emlékeképpen. Nyitva volt a szomszéd ház ajtaja. Amikor Bert meglátta, hogy a jérce bemegy, rögtön utánaeredt. Dave is a nyomába szegődött, mert megriadt attól a gondolattól, hogy a jérce kitalál rohanni az utcai ajtón, és egy trolibusz kerekei alá kerül. Ügy rémlett, a jérce még most ls tud tájékozódni, és föltette magában, hogy meglép előlük, miután olyan udvariatlanul bántak vele. Mindhárman beléptek a házba. Eszükbe se jutott/ hogy kopogtassanak. Valóságos eksztázisba estek, mind az a vadász, aki nyomára jut a hőn óhajtott zsákmánynak. Nem tágítottak a jérce sarkából. A konyhában minden lámpa égett. A modern vonalú tűzhelyen lobogott a tűz, Mr. Grady éppen egy lapát szenet zúdított rá. Mr. Grady becsületes munkásember volt. Nagyon keveset tartózkodott otthon, mert majd minden idejét az építőállványokon töltötte. Csak a vasárnap délutáni teákon élvezte a családi kört. Felesége éppen terített a három felnőtt gyereknek meg egy pár rokonnak. Amikor a fej nélküli jérce fölszállt az asztalra, s minden maradék erejét összeszedve veszettül forgolódni kezdett a tányérok között, Mrs. Grady kezéből kihullott a lazacos tál. Megkövülten rámeredt az ajtóban álló három fiúra: — Mi ez? Szentséges Szűzmáriám, mit csináltok? Mi ez? Mr. Gradyben meghűlt a vér. Csak állt a piszkavassal a kezében, és egy hang sem jött ki a torkán. A jérce átvette az asztal fölötti uralmat, kergülten ugrándozott, szökdécselt, vércseppeket és tollakat hullatott széjjel, karmaival beletiport a vajba és a süteménybe. Megcsonkított nyakából valami hangtalan kotkodácsolás bugyogott fel. Dave, Bert és Colin mozdulni se bírtak. Csak bámulták a jércét, ahogy összetaposta a kenyeret, a kocsonyát és a süteményeket. Colin titokban arra várt, hogy Mr. Grady majd lecsap a piszkavassal, és véget vet ennek a kínos komédiának. Ügy látszott, mintha a jérce még egyszer utoljára csúfot akarna űzni belőlük. Aztán holtan bukott a salátába. Mindent elborított a tengernyi toll és a patakzó vér. Az asztal romokban hevert. Lassanként Mr. Grady is tudatára ébredt, hogy a várva várt teadélutánnak mindörökre befellegzett. Duzzadt arcán a megdöbbenés és a babonás rémület fehérségét a düh pírja váltotta fel. Vad tekintetét Dave-re szegezte. A fiú hátrahőkölt, és rátaposott testvére lábára. — Gazemberek — üvöltötte Mr. Grady. Mindenki őt figyelte. A piszkavas még a kezében volt. — Átkozott gazemberek! — Szeretném visszakapni a jércémet — mondta Dave, olyan nyugodtan, amennyire csak Mr. Grady arckifejezése és a romokban heverő asztal megengedte. Bert és Colin szótlan maradt. Dave tolvajszenvedélye mindig csak bajba keverte őket. Legalábbis most, hogy a dolgok balul ütöttek ki, így emlékeztek. Mennyi kalamajka egy jérce miatt. , Mr. Grady azon rágódott, hogy ml ls lenne most a helyénvaló válasz. — Most már az én csirkém — mondta, és egy erőltetett mosollyal próbálta elütni az ügyet. — Az enyém — felelte Dave hajthatatlanul. — Szándékosan zavartad be hozzánk! — harsogta Grady. Vadul zihált, a torkát könnyek fojtogatták. — Ismerlek én, jómadár. Ügy ismerlek, mint a rossz pénzt. Mindig valami gazságon töröd a fejedet. — Szeretném visszakapni. Gradynek összeszűkült a szeme, és fölemelte a piszkavasat. — Takarodjatok a házamból! — Nem én! Addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg vissza nem kapom a jércémet. Grady látta, hogy Dave vissza akar vágni. Ám a maga részéről befejezettnek tekintette a vitát. Legalábbis az adött körülmények között nem volt több mondanivalója. A piszkavassal lesújtott a döglött jércére. A salátás tál megrepedt. Mindenkinek tátva maradt a szája. — Máskor majd jobban ügyeljetek a jószágaitokra! Ez már az enyém. De most aztán tűnjetek el a házamból, mert széthasítom a fejeteket! A piszkavasnak ez a lezúdulása igencsak megdöbbentette a három fiút. Mintha Grady ütése lett volna a halálos csapás és ezzel a jérce végleg és megfellebbezhetetlenül az ő birtokába került volna. Ügy érezték, nekik itt már semmi keresnivalójuk, így hát visszavonultak. Mit is tehettek volna ilyen esztelen durvaság ellen? Mr. Gradynek mindig veszett híre volt. Ügy látszik, rászolgált a hírére. Ezentúl majd óvakodnak tőle. Dave sehogyse tudott belenyugodni a kudarcba és a megaláztatásba, nem is szólva a veszteségről, ami annál keserűbb volt, hiszen olyan könnyen szerezte a jércét. Ahogy a hátsó ajtó felé tartottak, Dave kifakadt: — Elkapom én még ezt a hájas kubikost! Nem szégyelli magát Ilyen rohadtul kitolni velünk, akik ugyanabban az udvarban lakunk. El fogom kapni a gazembert, és móresre tanítom. Megfizet ezért a csirkéért, ha addig élek is! Elrabolta az ebédünket! Nem ússza meg szárazon, bizisten! De magukban arra gondoltak, hogy mit is mondjanak az anyjuknak, aki benn maradt a házban, és bizonyára a következő hetekben nem mulasztotta el jónéhányszor az orruk alá dörgölni, hogy mégiscsak van egy szemernyi igazság a földön, és hogy ezúttal tagadhatatlanul Mr. Grady oldalán volt ez az igazság. Molnár Miklós fordítása