A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-08-06 / 31. szám

Defoe a pellengéren pellengéren zsacsokrok és szerényebb mezei virágok repültek fel a pellengérre, úgyhogy az ormótlan faalkotmányt hamarosan virág borította el. A hóhér és a kirendelt őrség zavarodottan vette tudomásul ezt az eddig még nem tapasztalt formájú népítéletet. Egy siheder pedig, felhasználva a hatalom képviselőinek időleges tehetetlenségét és tanácstalanságát, felkapaszkodott a pellengérre, s egy hosszú virágfüzért font sletvé a kaloda fejrészére. Defoe elmosolyodott... ajka halk köszönetet rebegett, de szeme elhomályosult. Könnyek gördUltek le az arcán, s nem tudta letörölni őket. Könnyezett hálájában, hogy felesége és régi barátja nem gyalázatának, hanem felmagasztaltatásának lett tanúja; könnyezett, hogy a hatalmasok, íme, elhagyták, de a kicsinyek vele maradtak. A tömeg egy Ideig megilletődött csendben álldogált, szinte saját nagylelkűségétől és egységes akaratától ittasan, azután egy bőrkötényes, vastag fickó felkiáltott: — Ne csak sírjunk, hanem igyunk! Igyunk Defoe úr és felesége egészségére! Köszönjük meg Defoe uramnak, hogy felemelte szavát, és szólni merészelt a mi nevünkben a nagyurak ellen! Igyunk az egészségére és ellenségei vesztére! — Éljen! Éljen! Egy élelmes kocsmáros és legényei már hordták is az italt: habzó serlegek, söröskancsók és borospoharak emelkedtek csillogva magasba, és a londoni nép Defoe egészségére ürítette mindezt. 69. Erna Anna. 70. Kettős betű (ford.). 71. Pamutvászon. 73. Földet túr. Függőleges sorok: 1. Drágakövek mérésénél használatos súlyegység. 2. Vadász állás. 3. T. L. 4. A bratislavai autók jelzése. 5. Alakja. 6. Idóhatározói névutó. 7. Kukac. 8. Állatlak. 9. Nemzetközi segélykérő jel. 10. Sziget a Földközi-tengerben. 18. Folyó a Szovjetunióban. 24. Kettős betű. 26. Vastag, szőrös gyapjúszövet. 28. Nem tud mozogni. 31. Eszköz. 33. Ák! 35. Föléje. 39. Bizalmas megszólítás. 41. Dörmög. 46. Sír. 48. Szovjet sakkmester. 50. Állam Közel-Keleten. 51. Textilnövény. 52. Izomszalag. 56. Irány és juttat. 57. Biléta. 58. Tojás németül. 64. Erődítmény. 65. Lágy fém. 66. Pápa név. 67. Folyadék. 68. Tól-től angolul. 71. Szintén. 72. Azonos mássalhangzók. Beküldendő a vízszintes 1, függőleges 21, 11, vízszintes 57, függőleges 19, és 22. sorok megfejtése. Az előző rejtvény^helyes megfejtése: „Mindenkit munkájának tényleges eredményei alapján kell megítélnünk." A gyászos közjáték: gladiátorviadal A korai latin nyelvű egyházi irodalom egyik legjelentősebb képviselője, Tertullianus írja De spectaculis (A látványosságok) című művében a gladiátorjátékok eredetéről: annak előtte azt tartotta a közhiedelem, hogy a halottak lelkét csak embervérrel engesztelhetik ki, tehát foglyokat vagy gonosztevő rabszolgákat vásároltak, és öltek meg a sírnál. Később jónak látták a szórakozás palástját borítani erre a kegyetlenségre. Ezért embereket szereztek, jól-rosszul megtanították őket a fegyverforgatásra, hogy legalább lekaszaboltatni tudják magukat, aztán a halotti áldozatra kijelölt napon ezeket használták föl a sírnál — egyszóval, gyászukban emberáldozattal vigasztalódtak." Ez az Etruriából származó római temetési szokás a köztársaság vége felé annyira közkedvelt lett, hogy a temetőkből átkerült az amfiteátrumokba s ott egykettőre kiszorította a többi játékot. Később ugyan Augustus és Tiberius igyekezett törvényekkel korlátozni a gladiátori látványosságok túlkapásait, de hiába: a népszerűséget hajhászó politikusok egyre több és véresebb „szenzációval" kedveskedtek a népnek. A gladiátorok: rabszolgák, hadifoglyok, elítélt gonosztevők, elvétve szabad emberek, többnyire bukott egzisztenciák voltak, akiknek már nem volt semmi vesztenivalójuk, így elszegődtek gladiátornak. A gladiátorjátékok a hatalmas amfiteátrumokban zajlottak le, amelyeknek fokozatosan emelkedő padsorait, nézőterét a lépcsők ék alakú szakaszokra osztották. Legfelül oszlopos tornác futott körbe, mintegy megkoszorúzva az impozáns épületet. A nők és a köznép a felsőbb ülőhelyeket foglalták el. A lenti jobb helyekért hatalmas tülekedés folyt: az előkelők néha igen nagy összegeket fizettek az előre betolakodott jegyüzéreknek. A római Amphitheatrum Flavium volt a legnagyobb, amely 50 ezer (egyes ókori szerzők szerint 87 ezer) nézőt tudott befogadni, és Colosseum néven — mely elnevezést a közelében felállított „kolosszális", azaz hatalmas méretű Nero szoborról kapta — ma is az egyik legnevezetesebb látnivalója Rómának. Hogyan zajlott le egy ilyen gladiátori küzdelem? Először is — zenekíséretre — bevonultak a vívómester, az úgynevezett lanista iskolájában kiképzett gladiátorok, akiknek mellén ott ragyogott az SP, vagy SPECT, esetleg a SPECTAT szó, jelezve, hogy már kipróbált, azaz spectatus, harcedzett bajvívók, akikről a közönség között szétosztott programok és a falakra festett hirdetések sokszor szinte csodákat meséltek. A csapat, amely néha több száz gladiátorból állt, felsorakozott a császári páholy, a „pódium" előtt, és tisztelegve e szavakkal köszöntötte a császárt: Ave Caesar, morituri te salutant! (Üdvözlégy, Cézár, a halálba indulók köszöntenek!) Ezután a rendező Intésére vívóállásba helyezkedtek, és — ahogy ma mondanánk — „bemelegítésként" összemérték színlelt küzdelemben a fegyvereiket: könnyű lándzsát dobtak egymásra, majd fa- vagy tompa fegyverekkel viaskodni kezdtek. Később Ismét megszólalt a zene, elhangzott a vezényszó, mire eldobálták a játékfegyvereket, és megkezdték — élethalálharcukat. Hogy a nézők elé minél változatosabb kép táruljon minden pár más-más fegyverrel küzdött. A négy legfőbb fegyvernem (a szigonnyal és hálóval küzdő retiarius, a sisakban, karddal, vagy lándzsával harcoló murmillo, az egyenes kardot és hosszú, négyszögletes pajzsot viselő samnis, és a görbe szablyával s kerek pajzzsal felszerelt thrák gladiátor mellett ott küzdött, vagy a küzdelemre várakozott a szekérharc, a lovaspárbaj és a többi harcnem „specialistája". Ha aztán a Bestiariusok küzdelme vadállatokkal ^egtttbas ••• harc során — mondjuk — az egyik retiariusnak sikerült hálót dobnia ellenfelére, s már csak a végső döfést kellett megadnia háromágú szigonyával, ekkor avatkozott bele a küzdelembe a közönség: ha kendőt lobogtatott, és összeszorított öklét mutatta a győztesnek, akkor az megkegyelmezett gladiátortársának, ha azonban a lefelé fordított ökölből kinyúlt a hüvelykujj és elhangzott a vad „Recipe ferrum!" (Fogadd be a vasat, azaz: megérdemled a halálos döfést!) kiáltás, akkor nem volt kegyelem: a győztes irgalmatlanul leszúrta ellenfelét. S mialatt a győztest pálmaágakkal, aranyakkal, s nemegyszer szabadságának visszaadásával tüntették ki, azalatt szerencsétlen ellenfelét lábánál fogva hurcolták ki az egyik mellékkapun, hogy sietve elszállítsák a halottaskamrába. Az amfiteátrumok elkényeztetett közönsége azonban hamarosan ráunt a gladiátori párharcokra — még változatosabb, még véresebb látványosságokra vágyott. S a leleményes játékrendezők — akik politikai karrierjük érdekében a nép kegyét keresték — szíves-crömest gondoskodtak erről is. Meghonosították az állathajszákat, amelyekben vadállat küzdött vadállattal, vagy az erre külön kiképzett gladiátor, az úgynevezett bestiarius, küzdött meg életre-halálra egy oroszlánnal, tigrissel vagy egy kiéhezett medvével. S amikor ez is kevésnek bizonyult, egyszerűen behajtottak egy csomó védtelen, fegyvertelen embert a vadállatok elé. Hátborzongató olvasni, hogy az „értéket" a vadállat képezte, ember volt bőven: a katakombákból kihurcolt keresztények hatalmas tömege szolgáltatta a bőséges anyagot. Az utánpótlást. 1970 tavaszán — világkörüli útja során — hozzánk is elérkezett az amerikaiak szélesvásznú, színes, hallatlanul izgalmas filmje, a Spartacus. Plutarkhosz, aki a leghitelesebb tudósítást hagyta ránk a legendás Spartacus-lázadásról, így kezdi a történetet: „Egy bizonyos Lentulus Batiatus gladiátor-iskolát tartott fenn Capuában; a gladiátorok többnyire gallok és thrákok voltak. Gazdájuk jogtalanul szigorú őrizetben tartotta az embereket. Közülük kétszázan meg akartak szökni, de tervüket elárulták. Hetvennyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb valami konyhából bárdokat és nyársokat szereztek, majd az úton szekereket tartóztattak fel és fosztottak ki, amelyeken gladiátori fegyvereket szállítottak egy másik városba, és ebből felfegyverkeztek. Egy jól védhető helyet birtokukba vettek, és három vezért választottak: közöttük az első Spartacus volt, egy thrákiai nomád törzsből származó férfi, aki nemcsak nagyon bátor és erős, hanem nehéz sorsához képest feltűnően értelmes, művelt ember is volt, inkább görög, mind nomád..." A többit tudjuk. Most már a filmből is, amely tiszteletre méltó hűséggel követi a Plutarkhosz—Howard Fast-i elbeszélést. Csak a történet végén, Spartacus halálakor tér el egymástól a film és az ókori tudósítás. Plutarkhosz ezt írja: „Spartacus egész hadseregét csatarendbe állította. Amikor odavezették hozzá lovát, kihúzta kardját, és azt mondta, hogy ha győz, az övé lesz az ellenség sok és szép lova, ha pedig veszít, úgysem lesz rá szüksége, a lovat leszúrta. Ezután több sebből vérezve, az ellenség sűrű sorai között Crassus felé tört előre, de nem jutott el hozzá, csak két centuriót ölt meg, akik egyszerre támadtak rá. Végül egyedül maradt, %s a körülötte levő sok ellenséges katonával szemben védekezve elesett." A film — saját dramaturgiai törvényeit követve — nem így fejeződik be. Abban azonban ókori írók és mai filmesek egyetértenek, hogy a lázadás leverése után, a hatezer elfogott rabszolgát a Via Appia mentén keresztre feszítették. Akárcsak Jézust, a szelíd szegények istenét. A gladiátorküzdelem csak külsőségeiben tartozik a párviadalról alkotott fogalomkörbe. Itt is emberek vívnak egymással halálos párharcot, de nem virtusból, bosszúból, hirtelen haragból vágj! becsületbeli indítékból, hanem közönséges parancsra és — borzasztó még leírni is: „szórakoztatás céljából". Kegyetlenül Janus-arcú ez az ókori világ: Nero császár tízezrével küldi a keresztény rabszolgákat a vadállatok elé. Nero tanítómestere, a bölcs Seneca meg így nyilatkozik róluk: „Rabszolgák ők? — Nem, emberek! Lakótársaink, szelíd barátaink, rabszolgatársaink, hiszen velük együtt mi is a sors hatalmában vagyunk." Hogy el ne felejtsem: Nero a tanítómesterét, Senecát is a halálba kergette ... > (Következő számunkoan: A hattyú vonta lovag?)