A Hét 1971/1 (16. évolyam, 2-26. szám)

1971-02-14 / 6. szám

A vendég hálálkodva megköszön­te a vacsorát és elnézést kért a ké­sői zavarásért. Széttárta a karját. — Most is a kötelességemet telje­sítem ... talán az utolsót — mond­ta —, aztán végleg eltűnök. — Eltűnsz? — Itt nem maradhatok tovább. Nagyon a nyakamra ültek. — Hová mész? — Északra ... Talán Svédország­ba ... Attól függ, hogy Szlovákiában milyen útlevéllel várnak az elvtár­sak. Mire kivirrad, át kell csúsznom a határon, különben... Margit ijedt arccal nézte, egyben csodálta Marcsa Jolán bátorságát: lám, mire képes egy hitvány, gyen­ge nőszemély! — Nem félsz? — kérdezte. — Dehogynem ... nagyon félek — mondta őszintén a vendég. — Most már nem tehetek semmit. Amit el­kezdtem, be is kell fejeznem. Vissza­út nincs. Félek, nagyon félek ... Sokat beszéltek a politikai hely­zetről, a megváltozott viszonyokról, s a háború elkerülhetetlenségéről. — Arról van szó — s ezt jól je­gyezzétek meg —, hogy a járási tit­kárságon egyetlen bizonyító irat, adat sem maradt. Ha zaklatnak a kakastollasok, ne hagyjátok maga­tokat félrevezetni, csak hallásból sejthetnek valamit, de adatok híján bizonyítani semmit sem tudnak. Ezt csak azért mondom, hogy nyugodtan letagadhattok mindent, ha szembe­kerültök velük... A fontosabb do­log, amiért jöttem, a következő: a közeljövőben felkeresnek titeket a nyilas párt agitátorai. Azt fogják bizonygatni, s eléggé meggyőző ér­vekkel, hogy most a nyilas párt he­lyettesíti a kommunista pártot. Azt fogják mondani, hogy az ő céljaik ugyanazok, mint a miénk volt, hogy az is ez is szocializmust akar, tehát minden volt kommunistának köte­lessége, hogy belépjen a nyilas párt­ba, mert csak úgy harcolhat igaz hazafiként a jövőért... Ne hagyjá­tok magatokat félrevezetni, ez a párt kérése és egyben utasítása is. A nyilasok véreskezű banditák, so­ha nem védték és nem is fogják védeni a munkásság érdekeit. Marcsa Jolán elbúcsúzott. — Több mint valószínű, nagyon nehéz évek következnek... Lehet, hogy még egyszer találkozunk — mondta és elment. Kocsisék sokáig nem tudtak el­aludni. Csak nézték egymást és hall­gattak. Közben Laci is felült az ágyban. — Fent vagy? — kérdezte Mar­git. — Fent. — Fent is voltál? — Persze hogy. — Mindent hallottál? — Én rögtön felismertem a hang­járól — mondta Laci. A petróleumlámpa az asztal fölött függve még világított, Margitban összecsomósodott a harag. Lecsúszott az ágyról, összekapta az edényt és az ételmaradékot. Laci felé fordult. — Felismerted? — kérdezte hitet­lenkedve. — Fel hát! — ismételte Laci, de látva szülei mogorva képét, elbizony­talanodott. Eszébe jutott a törzs­őrmester. aki idegen nőszemély után érdeklődött. Tehát tudnak róla a hivatalos emberek, hogv Marcsa Jo­lán a környéken tartózkodik. Azon gondolkodott, elmondja-e a szülei­nek. Maga sem tudta mivel tesz jót: ha elmondja vagy ha hallgat. Elmondta. Kocsis István nagvot káromkodva leszállt az ágyról, cigarettát csavart — rendkívül sokáig tartott a műve­let —, rágyújtott, majd Lacira för­medt. — Miért nem pofáztál előbb!? — Megfeledkeztem róla. — Megfeledkeztél — mondta Ist­ván lesújtón, haraggal. — Legalább addig járt volna a szád, amíg itt volt. Margit látta, hogy elmérgesedik a helyzet, közbeszólt. A fiát próbálta védeni. Vagy fél órai veszekedés után elcsendesedtek. A falióra egy­hangúan ketyegett. A faluban ku­korékoltak a kakasok. Mint a vissz­hang: hol itt. hol ott hasított bele a falu csendjébe. Laci sokáig nem tudott elaludni, mikor meg elaludt, rettenetes álmai voltak. Csendőrök vallatták: ütöt­ték, verték, rugdalták... Még a tü­körben is látta magát: véres, da­gadt és torz volt az arca... Égett és fájt minden porcikája ... Szelíd női arc hajolt föléje, talán Marcsa Jolán volt, talán a körorvosné, nem ismerte fel... Vizes ruhával töröl­gette, borogatta, valamit suttogott is, nem értette, hogy mit... Reggel fáradtan, kábult fejjel éb­redt fel. Első gondolata az volt, hogy rövidesen elmegy a faluból. Az ara­tást sem várja meg. Nem túrja a földet, nem hányja a ganéjt, nem nyflvi el állat módra az egész éle­tét. Kiért, miért? Utálja, gyűlöli a paraszti munkát. Pincér lesz. Délelőtt tíz óra tájban Finta De­zső, a kisbíró állított be Kocsisék­hoz. Mikor István megpillantotta őt, rögtön tudta, hogy baj van. Megérzi azt az ember. Kissé restellkedve nézett a stuccolt bajszú kisbíróra. — Mit hoztál, Dezső? — Magamat. — Más egyebet nem? — Meg a parancsot. — M'lyen parancsot. Dezső? — Gyertek a községházára! — Ki hívat? — A törzsőrmester. — A nyavalya jönne rá ... Me­gyünk, rögtön megyünk, csak menj! — mondta Kocsis István sötét arc­cal. Egész úton káromkodott, szid­ta a piszok életet. Margit konokul összeszorított száj­jal ment. Mintha már előre beleélte volna magát a vallatásba. Eltökélte, hogy egyetlen szót sem húznak ki belőle, inkább hasítsanak szíjat a hátából. Laci félt. Maga előtt látta a ha­talmas termetű törzsőrmester lapát­nyi tenyerét, és eszébe jutott az éjszakai álma is. Szégyen ide, szé­gyen oda, félt. Tán csak nem fog­ták el Marcsa Jolánt?... Mi lesz akkor, ha szembesítik? Kalita Ádám, a bíró a tornácon düllesztette a hasát. Kimondott po­cakot ugyan még nem eresztett, de már jól megtelt hasával elzsíroso­dott mellényének az eleje. Éppen a rövidszárú csutorását akasztotta Somogyi Pál Jó fiat A napokban eszembe jutott, Hogy felkeresem özvegy Augur Jenőnét, az országos hírű jósnőt, az okkult tudományok kandidátusát Egyszerű, baglyok­kal berendezett lakásában fogadott, kedvenc kilenc macskája társaságában, majd — miközben a kávé készült — rátértem jövetelem okára. — Azért jöttem el önhöz — mondtam —, hogy megkérjem, nézzen a múltamba. — Talán a jövőjébe? — javított ki mosolyogva a neves vénasszony. De a fejemet ráztam. — Nem tévedésből mondtam — feleltem neki —, én csakugyan arra kérem, hogy jósoljon nekem idő­ben hátra. Hiszen ez önnek végeredményben mind­egy — hízelegtem neki —, az idő mint kategória nem játszik szerepet nénémasszony előtt. Én tehát csak megismételhetem a kérésemet, hogy jósolja meg nekem visszafelé az életemet, mert szörnyen kíváncsi volnék arra, hogy mi várt rám a múltban. özvegy Augurné idegesen tett néhány lépést a szobában, majd tépelődve a kávézaccomba meredt. Láthatólag szokatlan kéréssel álltam elő, mely meg­lepte, és bizonytalanná tette. Végül is azonban meg­vonta a vállát, műszeresszekrényéhez lépett, és egy bársonyhuzatú varázsgömböt vett elő a szekrényből, azzal pedig visszaült mellém az asztalhoz. A kis szobában néhány pillanatig csak a baglyok nehéz lélegzése hallotszott, majd özvegy Augur Jenő­né akadozottan beszélni kezdett: — Rózsaszín ... minden olyan különösen rózsa­szín ... rózsaszín szalagot látok, rózsaszín csipkét... de lehet, hogy pályahuzat... — Bizonyosan az.,. — szóltam én is fojtottan, hogy fel ne riasszam a látnokot — Rózsaszín pólya, ugyanis a szüleim kislánynak vártak ... — Adja ide a jobb kezét — mondta most a vén­asszony, fel sem nézve a varázsgömbről, és a feléje nyújtott kezemet nyitott tenyérrel felfelé fordítva a gömb mellé húzta, hogy annak a fénye megvilágít­hassa tenyerem vonalait is. — Az egészségvonal törésében... labdát látok... vagy koponyát... — Sejtem, hogy mit lát — suttogtam. — Egy fut­ballmeccsen, a gimnáziumi bajnokságon agyrázkó­dást szenvedtem ... nekivetődtem a kapufának, de nem lett gól... nagyon csúnya agyrázkódás volt... — A sorsvonal is megtörik... — most egészen a tenyerem fölé hajolt. — Az életvonala ... hm ... — hirtelen elhallgatott, zavartan fürkészte az arcomat. — Ne hallgasson el semmit! — kértem elszántan. — Mi van az életvonalammal? Nem válaszolt rá, hanem egy kártyacsomót ütött fel, s néhány lapot helyezett az asztalra. Az első lap, melyet felfedett, a káró király volt. Rám nézett, majd habozva így szólt: — Nem szívesen mondok olyasmit, ami nem ked­vező, sőt éppen az ellenkezője. Az életvonal és ez a kártyalap együtt... ijesztő múltat jelez... háborús időket... nem szeretném megijeszteni... a gömb­ben mintha fényes madarak vonulnának... — Stimmel! — kiáltottam, és ijedten fogtam hal­kabbra a szavamat — a madarak bombázógépek ... szőnyegbombázás az Illatos úton ... talán huszon­ötén éltük túl... Augurné kétségbeesetten ingatta a fejét. — Lehetséges, de mégsem ez az igazság. Az élet­vonal ismételten azt jelzi, hogy az élete megszakadt! — Felütött egy kártyalapot, és amint rámnézett, tekintetéből félelem tükröződött: — A tízes szám is halált jelent. — Megtizedelték a századunkat — magyaráztam neki —, de én a számolásnál a nyolcadik helyen álltam. A kártyának van persze igaza, mert ami velem történt, tényleg nem sorsszerű, csupán a vélet­len műve lehetett. Tulajdonképpen bizonyóra meg kellett volna halnom. — Nem elégszik meg ennyivel? — kérdette Augur­né reménykedve. — Mondja tovább! — szólítottam fel határozottan. — Nagy vizet látok... — nézett a múltbalátó­asszony ismét a varázsgömbjébe. — Mozdulatlan vizet, mintha befagyott volna, de mintha mégsem. A tenyerén pedig ék alakú árok! Itt sajnos végzetes sérülés érte. Nincs mese, hogy itten aztán meghalt, mint a pinty! Az igazságot akarta hallani, nos, most hát tudja! — Igy volt — bólintottam. — Ugyanis a Duna jegén át menekültünk, miközben a nácik géppuskáz­tak ránk, és a jég még zajlott Is hozzá. Ma sem hiszem el, ha eszembe jut hogy még egy karcolás se esett rajtam. Augurné a fejét csóválta, és egy asztrolábat vett elő, zodiákus táblázattal. Adataimat halkan mormol­va jegyezte be, forgatva a szögmérőket és az eklip­tikát beállítva. — Felszálló kaszás ... a Hotd 25 fok a bakban ... kilenc jeggyel a napéjegyenlőség után ... A délkör­től... — hirtelen letette a jegyzeteit, és haragosan kiáltotta: — Menjen! Nem csinálom további A Skorpió jegyében világosan kimutatható a kampec bélyegi Abban, hogy maga elevenen ül itt mellettem, a leg­nagyobb tévedés vanl Menjen, és annyit mondhatok magának, hogy utoljára jósoltam hátra! — Akkor hát jósoljon előre! — kiáltottam fel, hogy megbékítsem. — Csak egy keveset halljak arról, hogy mi vár rám majd ezután! özvegy Augur Jenőné egy kissé dohogott még, de azért látszott rajta, hogy ez a kérésem végre a ked­vére való. Újból felfedte a varázsgömbjét, a látványt összemérte a kávéscsészém alján összegyűlt zaccai, arca lassan felderült, nyájasan így szólt: — Nagyan jó jeleket látok. Jó egészséget, tartós boldogságot. Szép sikereket fog aratni, sok öröme lesz. Számos tervet valósít meg, barátainak se szeri, se száma. Gond, bánat elkerüli, szerencse kíséri. Nyugtalan szívvel mentem el a jósnőtől. A jövőről festett kép komor aggodalmakkal töltött el. Vajon hogyan fogom én mindezt túlélni?

Next

/
Oldalképek
Tartalom