A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 5. (5a.!) szám

Nőszemély?... Tudtommal nem járt. — Biztos? — kérdezte elkomoruló arcai a törzsőrmester. — Biztos, Laci fiam? — enyhített valamit a hangján. — Biztos. Estefelé járt az idő, mikor Kocsis Istvánék megjöttek a vásárból. A szekér előtt már két ló szájában feszült a zabla. — Vihar... Vihar a neve — mutatott Kocsis István az ostornyelével az újonnan vásárolt almásderesre. — No, mit szólsz hozzá? — lépett le a szekérről, s megpaskolgatta a ló gömbölyű farát. Látni kellett az arcát! Kemény vonásai elsimultak, meglágyultak, a mosolyában volt öröm is, büszkeség is, s rég látott meleg fény játszott a szemében. — Jó állású — mondta Laci lelkesen, pedig valójában nem nagyon érdekelte az új ló, de nem akarta apja kedvét szegni. — Szelíd? — kérdezte még. — Mint a bárány!... Belekapaszkodhatsz a farkába és húzhatod, ahogy csak bírod, meg sem moccan. Magától feladja a lábát, könnyű lesz megvasaltatni... Egy kisgyerek is átbújhat a hasa alatt. Igazán jámbor állat, s ami a fontos, jól húz,.. — Kocsis István csillogó szemmel dicsérte a lovát, mintha éppen vevőnek ajánlaná a vásárban. — Kipróbálhatjuk — mondta. — Kösd be a kerekeket. Laci keresztülvetette a küllők között a kerékkötő láncot, a túlsó kerék küllői közé egy dorongot lökött. Belekapaszkodott a lőcsbe. — Indíthat! — Gyí, Vihar, Csillag! — Cuppantott, meghúzta a gyeplőszárát. Biztatás nélkül is nekidűlt az almásderes, megfeszültek az inai, nyúlt, mint a parittyagumi. — Hő! — húzta meg a gyeplőszárát Kocsis István. Lacira sandított oldalról: látod, kölyök, milyen jó vásárt kötött az apád!?... — Elhúzzák ezek a házat is. Az emberiek nem kell szégyenkezni a faruk mögött... Margit orra alá rejtette a mosolyát. Lacira pillantott: látod, fiam, milyen nagy bolond gyerek a te apád! Jobban örül most a két lovának, mintha egy láda kincset talált volna. Titkon, a szíve mélyén most büszke volt a párjára, pedig hogy tudott rá néha haragudni. Isten ments, hogy észrevegye István, mire gondol most. Elfordult és bement a konyhába. Kis idő múlva a küszöbről kiabálta Lacinak. — Gyere be, hoztam neked hurkát, pecsenyét, kolbászt! Kocsis István jászol elé kötötte a két lovát, vetett eléjük a szénatartó rácsba egy villa lucernát, nagyjából lecsutakolta, különösen az almásderest cirógatta sokáig, aztán leült a faruk mögé a dikóra és rágyújtott. Hallgatta miként ropogtatják a lucernát, szemével simogatta a két állatot, s úgy érezte, hogy boldogság dalol a szívében, mert beleköltözött valami fura madár, s jobban cifrázza odabenn, mint a mezei pacsirta. Kocsis Péter már másodszor verte meg a lányát. Jolikával együtt Bárczi Mari is jajszóval sírt. A hír csakhamar szétszaladt a faluban. A bíró is meghallotta. — Hallom, megverted a lányodat, Péter. — Meg. — Azt is hallottam, a lányodnak nem tetszik a fiam. — Marhaság. — Én meg azt mondom, Péter, nem erőszak a disznótor! — Mondom, hogy marhaság az egész. Az irigyeink találgatnak. Tudhatnád. hogy az irigy ember mindenre képes — így Péter. — Szent igaz. A pinceajtóból most már elmozdult a bíró, s invitálta befelé Pétert egy pohár borra. — Azért vertem meg, ha tudni akarod, mert szögbe lépett, szeleburdi — mondta Kocsis Péter a harmadik pohár után. — Kapjon vérmérgezést a taknyos, aztán mi lesz velünk? Később átmentek Kocsis Péter pincéjébe. Jó estébe hajlott az idő, mikor a pinceajtóban kétszer is megfordította a kulcsot Péter, s néhány percbe tellett, míg ki tudta venni a zárból csendes káromkodás közben. A szoroskán botlogtak hazafelé. összekapaszkodtak, s daloltak megbékélten. Vasárnap délután Kovács János az elmaradhatatlan görbebot mellett Kocsisné pedig, mint mindig, most is egyenes derékkal állt az istálló küszöbén: szakértő szemmel nézték az almásderest. — Lassan szűk lesz az istállód, István — mondta Kovács János kurtán, szemére húzta a kalapját. Villogott alóla a szeme, mint a sötét lyuk szájából az egéré. Botjával az almásderes lábára mutatott. — Mielőbb kell vasaltatni. Olyan a patája, mint a papucs. — Látom — mondta István elvörösödve, mérgesen. — Én is látom ... — Azt hiszi ez a vén paraszt, hogy nem ért a lóhoz? — Már megbeszéltem a kováccsal, holnap viszem — mondta még. hogy bizonyítsa szakértelmét, gondosságát. Kocsisné a tornácon leült a feiőszékre igazított a fejkendőién, Kovács Jánosj meg a tornácfalon helyezkedett el, lógatta a lábát lefele. István tétován körülnézett, hová ülhetne le, s azon törte a fejét, mire ez a nagv ünnepélyesség, látogatás. Miért jöhettek, mert cél nélkül ők nem mászkálnak. — Hallottuk, hogy megegyeztél a Szarkánéval — mondta Kocsisná közömbösen, mintha époen az időjárásról ejtene szót, pedig sokkal nagyobb jelentősége volt a dolognak. — Meg. — Vetőgéped sincs rendes. — Majd lesz. Vetőgép is, kettes eke is, minden, ami kell. — Lesz, de mikor? — Ha eljön az ideje. — Az már eljött. Margit kijött a konyhából, mákoskaláccsal kínálta a vendégeket, pedig inkább a kutya elé lökte volna. Ki nem állhatta az anyósát, a vastagnyakút meg valósággal gyűlölte. A vendégek rá se hederítettek, mit gondol róluk Margit, ettek, mint a moly. Kétszer, háromszor is vettek a tálról. — Azt mondom én neked, Margit, lassabban a kalácsozással — böffentette két falat közt Kocsisné. — Ha minden héten kétszer is sütsz, nem mentek semmire. Ne pazarolj feleslegesen. Margit elvörösödött. A nyelve hegyén ült a csúnya szó meg az átok, de idejében meggondolta a dolgot, lenyelte. Sarkon fordult és bement a konyhába. A kalácsot is vitte. Szitkozódott magában. — Már megint felhúzta az orrát — jegyezte meg Kocsisné. — Fel hát, ha örökké szurkálja valamivel — mondta István gorombán. — így ne pazaroljon, úgy ne sütögessen, azért maga is csak megeszi, ha megkínálja. Soha nem férhetett a bőrében, mama, könnyebb, ha valakit bosszanthat. — Azt szeretném, ha boldogulnátok ... Mondd meg az igazat, betörik a fejed! Igazam van, János? — Ügy bizony — kontrázott rá Kovács János, miközben botjával veregette a földet, mint a pásztor ember szokta ráérő idejében. Elővette a pipáját, megszeleltette, megtömte, rágyújtott. — Hát azért jöttünk, István, különben mondja meg maga — adta át a szót Kocsisnénak. — összerakosgattunk néhány pengőt, veszünk neked egy rendes vetőgépet, mondom, ne álljon a pénz feleslegesen a láda fiában. De erről az orosz asszonynak meg a Péternek egy szót se! — szúrt előre görcsös ujja figyelmeztetőn. Kocsis István az anyjára sandított kémlelő szemmel: igazán gondolja-e a dolgot, vagy csak mézesmadzagot huzigál az orra előtt?... Annyira azonban ismerte, hogy pénzkérdésben nem szokott a világba beszélni. — Az nem lesz rossz, ha megveszik— mondta végül. — Most már huszonnégy holdat kell művelni, ahhoz kell a jó szerszám. Jó termést csak úgy várhat az ember, ha rendesen bedolgozza és megadja a földnek, ami jár. — Okos beszéd — bólogatott helyeslően Kovács János, pöfékelt erősen, s a füstön át Kocsisnéra pillantott. — Ejtsen már szót a másik dologról is, hallja! Kocsis István kérdőn, várakozón nézett az anyjára. Valahogy most megenyhült iránta a szíve. Világéletében összevissza állt a szalmájuk. — Hét az tudod-e, hogy a környéken megkezdődnek a búcsúk? — Tudom. — Példának okáért Szécsiben két hét múlva tartják — mondta Kocsisné. Istvánnak sejtelme sem volt, hová akar kilyukadni az anyja. — Mondom, Szécsiben! — Értem én, hát aztán...? — tolta István fejebúbjára a sapkáját, s kereste a szó nyitját, de sehogy sem találta. — Csak azért mondom, mert ott lakik a Szarkáné unokája. — Tudom, hogy ott lakik. — A minap járt itt. láttam — folytatta Kocsisné. — Melles, faros, az arca piros, mipt a rózsa, a haja meg göndör, mint a gyűrű. — Mi hasznom nekem abból?... Az ő jó szerencséje, ha szemrevaló, nem igaz, János bátya? — Azt már anyád jobban tudja. — Nem bizony — kapott a szón Kocsisné, s rejtélyesen még hozzáfűzte. — Lehet az a te jó szerencséd is, István! — Hogyhogy? — Ogy, hogy neked is van már legény fiad, a faluban nincs nála különb, még most sem érted? — Most már értem. — Hát azért mondom ... Ogy gondoltuk, hogy veszünk a Laci gyereknek biciklit, gyalogszerrel csak nem járhat Szécsibe. — Ugyan, mama, gyerek ő még. Csak nem akarja megházasítani idő nap előtt? — Nem az a fontos, hogy megházasodik-e vagy sem. Elcsavarja ügyes fortéllyal a lány fejét, bebiztosítja magának, és két év múlva... hát két év múlva már igazán megházasodhat — mondta Kocsisné komolyan. — Gondold csak el: tizennyolc hold föld már szép kis birtok ... Beszélj a gyerek fejivei, de okosan! Minél előbb teszed meg, annál jobb. Csak ezt akartuk mondani, no, isten áldjon! Kocsis István sokáig üldögélt még a tornácon, gondolkodott, mérlegelte a helyzetet. Valóban nem rossz az ötlet, de mi haszna, ha a kölyök el akar menni a háztól, ha neki büdösít a paraszti munka. Nem engedi. Mindenképpen meg fogja akadályozni. Ha még egyszer beteszi a lábát az orvosékhoz, letöri a derekát. Mert az a kis, gömbölyű szajha beszéli tele a fejét mindenféle marhasággal. Bement a konyhába, Margithoz fordult. — Eztán te hordod a tejet az orvosékhoz ! Margit értetlenül bámult Istvánra, aztán megrándította a vállát, ami annyit jelentett, hogy rendben van. A telihold fényes korongja világított a falu felett. Csend volt, csak itt-ott vakkantott egy-egy álmából felriadt kutya. A mezőn Is csendesen cirpeltek a tücskök. Margit álmatlanul forgolódott az ágyban. A nagy hőség miatt nem tudott aludni, meg más is bántotta: a Laci fia. Mindenáron el és el akar menni pincérnek. Most már még az aratást sem akarja megvárni, egyre zaklatja s követeli, hogy vegyen neki fehér zakót, fekete nadrágot, két fehér inget, csokornyakkendőt. Hiszen ha tanulni menne papnak, orvosnak, akár tanítónak is, a föld alól is előteremtené a pénzt ruhára meg a szükséges holmikra, de pincérnek, pojácának, uram bocsájts ... Igaza van Istvánnak, teljesen igaza. Ha mégis megmakacsolja magát a gyerek és el akar menni, még gondolni is rossz rá, vér fog folyni, az isten előtt is vér fog folyni. Jóval éjfél után valaki halkan megkocogtatta az ablakot. Margit ijedten felült az ágyban és hallgatózott. Semmi kétség, kopognak. Ki lehet az ilyenkor?... Felébresztette Istvánt, s kérte, menjen és nyisson ajtót. Az álmából felzavart férfi tántorogva ment, mint a részeg. Sokáig matatott a kulcs körül, végül kitárult az ajtó. Idegen nő állt a küszöb előtt. Csendesen köszönt, s kérdezte Istvánt, ráismer-e? Csak lámpagyűjtás után ismerték fel a jövevényt: Marcsa elvtársnő volt, a régi járási titkárság dolgozója, aki sokszor járt kiküldetésben annak idején a faluban. — Hát te honnan a csudából cseppentél ide? — kérdezte Margit csodálkozással. Ruhát kapott magára, étellel kínálta a vendéget, aki a fáradságtól és az éhségtől elcsigázottan alig állt a lábán. Valósággal dobálta magába az ételt. Kocsis István ellenséges szemmel méregette a jövevényt. Nem tetszett neki a dolog, bizonytalanságot, s talán félelmet is érzett: bajt hozhat a fejére ... Aztán egyre a keresztnevén törte az eszét, sehogy sem jött rá. Annak idején csak úgy szólították, hogy Marcsa elvtársnő... Dühítette a feledékenysége. Marcsa, Marcsa... megvan: Jolán! Perszehogy Jolán, hogy az isten tegye a villahajtójábja! (Folytatjuk)