A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-11 / 23. szám

Könözsi István felvétele Homlokán már kicsit hátracsúszott a haj, dé még mindig jóképű fiú volt a reklámfőnök. Egy-egy barátja azt is ^Hrróla, hogy szabad óráiban néha írogat, persze, csak úgy passzióból. Nagy életismerete, főként a nők terén, késztette talán e kedvtelésre, mind­amellett, hogy olvasott is, jobbára ugyan a világirodalom divatosabb re­gényeit, de ha meggondoljuk, össze­gyűlhetett már benne annyi tapaszta­lat, ami, méltán érezte, az átlagember fölé emeli. Habár ezt sokan érzik, de mindenesetre ő is így érezte. S amikor ott ült a mátrai kis panzió teraszán, a gesztenyefák alatt, ahová e reggelen érkezett, s az egyik asztal­nál orvos barátjára bukkant, őszinte öröm töltötte el, mert nem is volt rossz ember és szerette a társaságot. Tüstént feketét kért mindkettőjüknek, s ahogy cigarettára gyújtott, hirtelen megakadt a szeme egy távolabbi asz­talnál ülő nőn. Nézte, nézte, nem úgy, mint egy átlagember, hanem mondjuk a pszichológus. — Látod ezt a nőt? — kérdezte ba­rátjától eltűnődve. — Látom — felelte csendesen az orvos. — Ismered? — Igen. Néhány évvel ezelőtt még fiatal kis munkáslány volt. — Rendkívül érdekes arc! Szép és vonzó. Ma már persze nem munkás­lány ... És mint valami diagnózist, úgy foly­tatta : — Ez a nó rettenetesen vágyik a kalandra. Unja magát. Egyedül, egy ilyen érdekesen szép nő! Beletemetke­zik a jegyzeteibe, mintha az érdekel­né. Pedig azt várja, hogy jöjjön valaki, persze, nem akárki, és illő hangon kérdezzen tőle valamit. Most viszont a belgyógyász moso­lyodott el: — Honnan tudod te ezeket? — Honnan? Hát nem vagyunk gye­rekek ! És az emberrel dolgozunk ... Az ember az anyagunk. A másik csak a fejét csóválta. — Igen, az ember. Főként az emberi test. De az emberi szellem az más ... — Nekem mondod? — kapta fel ke­zét a másik. — De a kettő nem egészen külön dolog. — Jól mondod, nem egészen. — Oktatni akarsz? — Csak szeretnélek. A másik nevetésbe tört ki. — Én már ezt régen megtanultam. Az orvos kortyintott a feketéből, amit kihoztak közben. — Én meg csak az első leckéket vettem... — És kitől, ha szabadna kérdez­nem? — Ettől a hölgytől, akit látsz. A másik meghökkent egy kicsit: — Ja, persze! Hiszen mondtad már, hogy nemrég még munkáslány volt. Szóval, ismered. Na, beszélj róla. Hát­ha én is adhatok neked néhány leckét majd a végén ... Régóta ismered már? — Jó néhány éve. — És hogy ismerted meg? — Lekent egy pofont. — Micsoda? Egy pofont? Az adjunk­tusnak? — Akkor még csak tanársegéd vol­tam. A reklámfőnök nevetve veregette meg barátja vállát. — Hát ehhez csak gratulálni tudok. Nagyon újfiú lehettél. — Eléggé az voltam. Akkor is itt töltöttem két hetet és a nő is. Fiatal lány, gondoltam, csinos, érdekes arcú, üzemben dolgozik, megismertem és sé­tálni hívtam. — Nagyon helyes. És aztán? — A fák között meg akartam csó­kolni, és akkor lekent egy pofont. Azt mondta, hogy sétálni hívtam és nem csókolózni. — Ez logikus — felelte nagy derű­vel a másik —, de mégis ... És ho­gyan folytatódott? — ősszel aztán az egyetemen talál­koztunk. — Az egyetemen? Megbetegedett? Most az orvos nevette el magát: — Dehogyis betegedett meg! A hall­gatónőm volt. Felvették az orvosi egyetemre. A reklámfőnök megvakarta az állát: — Ejha! Kész novella. — Ahogy vesszük — felelte a má­sik. — Ez az élet. — De ott már inkább imponáltál neki fehér köpenyben? Az orvos rágyújtott, és elnézte ba­rátját, akit néha maga is irigyelt nagy életismeretéért, vagy jobban mondva, hódításaiért. — Nem mindenki esik úgy hasra egy fehér köpenytől. Van, aki azt is nézi, hogy mi van a köpeny alatt... — Mit akarsz? Jóvágású fiú vagy. — Az lehet. De van, akinek, más igénye is van. Szellemi igénye. Persze, egy csinos fiú általában jó hatást kelt, ezt én is tudom, de nem mindenki éri be ennyivel. A másik összeráncolta szemöldökét: — Igen, igazad van. De ismerni kell a nőket. Az első, hogy tessék nekik valaki. Az orvos jyállat vont. — Vannak jóvágású hülyék, szélhá­mosok, lókötők, semmirevaló fráterek, vagy egyszerűen üres tökök. — Igen, vannak, de ez nincs az ar­cukra írva. — Oda nincs, de a szájukról leol­vasható, vagy a hanghordozásukról, vagy a mozdulataikról, a stílusukról, a modorukról, nem szólva cselekede­teikről. A másik fölényesen mosolygott: — Amire egy nő tisztába jön ezzel, akkor már késő van. — Esete válogatja. Itták a kávét, szippantgatták a ciga­rettát, aztán csak nézték a nyugodt, szép vidéket. A nap már átsütött a lombokon és éles, tiszta volt a levegő. A reklámfőnök törte meg a csendet: — Na és ml történt aztán? Mert még mindig nem győztél meg róla, hogy ez a nő nem kalandra les. Per­sze, nem az asztalok felé néz, nem az útra, hogy nem jön-e valaki, hanem a jegyzeteibe temetkezik. A tudo­mánynak szenteli magát. Mit is tehet­ne mást egy fiatal, csinos nő így magányosan, egy mátrai panzióban. Gyermek vagy még, Ferikém, gyer­mek! Az orvos finoman elmosolyodott: — Lehet, hogy neked több kalandod volt már, mint nekem. Sőt valószínű. De nem a kalandok száma a döntő. Hanem az, hogy kikkel esett meg a kaland. A nők sem egyformák, akár­csak a férfiak ... — Tudom, de még ezzel sem dön­tötted meg az állításomat. Ez a nő halálosan unatkozik, s egy hozzáillő, jóvágású férfira vágyik, akivel meg­oszthatja magányát és elflörtölhet. Az orvos elbiggyesztette száját: — Ügy beszélsz, mint egy magazin könnyű kis tárcája, amely végül is üres, nesze semmi fogd meg jól, nagy szavak, biztos ítéletek, ahogy elképzeli valaki minden fantázia nélkül az éle­tet. — Miért? Talán nem produkál ilyen eseteket az élet? — Az élet sok mindent produkál, de amiről te beszélsz, az a legbanálisabb, a legüresebb, a legolcsóbb eset. Egy szép nő unatkozik, és vár egy szép fiút, lehetőleg kocsival, aki elrebegi neki, hogy milyen egyhangú áz élet, mennyire nem kedvez az egyéniségnek stb., stb. Aztán este a táncnál magá­hoz szorítja a nőt, és azt mondja neki, hogy ilyen érzése még nem volt. Hát ide figyelj! Az a próbababa, akinek ez hízeleg, legyen akárki, egy szerencsét­len teremtés, akit csak szánni lehet! A reklámfőnök behatóan nézte ba­rátját: — Nem is tudtam, hogy ilyen mé­lyenszántó gondolataid vannak, de ez az élet — és az életet ismerni kell. Mindenkinek tetszik valaki, persze, nem úgy, hogy sétálni hívod és tüstént meg akarod csókolni... Jobb először végigsimítani a homlokodon, elmon­dani, milyen felelősségteljes munkát végzel, mennyire nincs kikapcsolódá­sod, és hány nő él ugyanígy, aki nem tudja kihasználni, hogy szép, hogy kívánatos, hogy egyéni gondolkodású, igaz, nem is akad össze megfelelő partnerrel, eh, jobb nem is beszélni róla, mondod, együnk meg Inkább egy vaníliafagylaltot. Az orvos tűnődve nézte barátját, a reklámfőnököt. Valaha egy padban ültek a gimnáziumban, és Pista nagy­stílű terveket szőtt. De milyen szá­nalmas tapasztalatokat gyűjthetett azóta, hogy ilyen üres, semmitmondó véleményeket alkot az emberekről, mármint a nőkről —, hogy ilyen ba­nálisan azonosítja az egész világot. Hiszen egy normál átlagember is kü­lönbül gondolkodik nála, inkább tesz különbséget ember és ember közt; borzasztó ez a lelki szegénység! És A szem­üveg — Nyugi Gyula, nyugi — csititom magamat már napok óta, miközben a guta körülöttem végez erőnléti gya­korlatokat. Ugyanis új szemüveget rendelt a szemorvos és én a recipét átadtam az egyik bratislavai optikai szaküzlet dolgozójának, aki udvaria­san megkérdezte, hogy milyen keretet óhajtok. — Az is rajta van a recipén — mondtam én. A szaküzlet dolgozó­jának tekintete lesújtóan mérte végig teltkarcsú alakomat. Megdöbbenése teljes mértékben ért­hető és indokolt. Hiszen ha valamics­két ráfizetek, akkor olyan import­keretet kaphatok, amitől szép leszek, délceg leszek és úgy nézek ki, mintha müveit ember lennék. Például potom 400 koronáért olyan gyönyörű keretet adnak, amilyet még nem tartott az a két elálló lapátfülem. Azonban én makacs fiú vagyok és közöltem, hogy egy vasat sem fizetek, jó nekem az, amit a recipe alapján minden ráfizetés nélkül adnak. Persze a derék dolgozó bizonyosan nagyon sajnálta a feleségemet, amiért egy zsu­gort pasas mellett kénytelen élni. Amikor a kész szemüveget először illesztettem orrnyergemre, úgy érez­tem, mintha satuba szorították volna a fejemet. A keret ugyanis egy legfel­jebb öt esztendős, kissé fejletlen gyer­mek méreteire készült, de nem az én túlméretezett, tömérdek kobakomra. — Keskeny — mondtam én, ám a dol­gozó válaszra sem méltatott. Csak akkor tiltakozott, amikor azt javasol­tam, hogy a méreteimnek megfelelő szemüveget készítsen, mert úgymond: „csigák számára nem gyárt a hazai ipar szemüvegkeretet". Ezt ugyan nem 4 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom