A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-11 / 23. szám

mozog az iskola teteje Hihetetlen, hogy mi mindent produkál az élet. A tudomány és a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy a mérnökök is csak a fejüket kapkodják. Igen a fejüket kapkodják és közben kipárolog belőle az is, amit szorgalmas kisdiák korukban megtanultak, ötven év óta minden elemistának a fejébe verik, hogy az anyagok és a tárgyak a meleg hatására kitágulnak és a hideg hatására összehúzódnak. A kisdiákok azt is megtanulják, hogy a különböző anyagok különböző mértékben tágulnak ki és húzódnak össze. És ez rendjén is van. De aztán a kisdiák felnő, leérettségizik, egyetemet végez, magába szívja a tudomány és a technika minden boszorkányságát és tudástól duzzadó fejjel tervezőmérnök lesz. Mindent tud, csupán annak az egyszerű fizikai kísérletnek az emléke párolog ki a fejéből, amelyet valahol egy kis falusi iskolában a néptanító mutatott be azzal a bizonyos tüzes golyóval és az acélgyűrűvel, az akkor még csillogószemű kisdiáknak. Csodás világ nyílt meg a kisdiák előtt: a tüzes golyó csak úgy fért át a gyúrú lyukán, ha kihűlt..,. A kisdiákból mérnök lett és megbízták a komáromi gépipari technikum monumentális épületének a megtervezésével, a tervek elkészültek és a tervek alapján az iskola fel is épült. A hajdani kisdiák szeme most ismét ragyogott a boldogságtól. Büszke volt az alkotásra. Csakhogy jött a tél hidege, jött a nyár melege és a hatalmas palotában minden mozogni kezdett. Kitágultak és összehúzódtak a falak, a tetőszerkezet stb. Ez rendben is van, hiszen fizikai törvény, hogy,.. Igcnám, de másképp tágult a tető és másképp a falak, mert a különböző anyagok különböző mértékig tágulnak ki és húzódnak össze. És itt kezdődött a baj. A tető többet tágult, mint amennyit a falak engedtek, és így megrepedezett az egész épület, mert külön utakon kezdett járni minden része. Jöttek az újabb szakemberek s megállapították, hogy konstrukciós hiba történt és a tetőt ki kell cserélni. A tető kicserélésének feladata a Nyitrai Magasépítkezési Vállalat komáromi üzemegységére hárult. És itt kezdődik a történet második fejezete. Iskoláról lévén szó, minden normális ember elvárná, hogy a tetőszerkezet kicserélését a nyári szünidő alatt végzik el, amikor is a tanítást nem zavarják. Az építővállalat azonban pontosan a múlt év szeptember elsején, a tanév elején látott munkához. Őszintén megvallva, az iskola igazgatósága így is örült. A vállalat az épület mellé felépítette a teherfelvonót, a felső emeleten kivertek néhány közfalat, aztán egy pár csákányt hátrahagyva eltűntek a munkások, abbahagyták a munkát. Azóta is áll minden. Az iskola igazgatósága kilószámra írta már a kérvényt, a sürgető leveleket. Hasztalan minden! Egész tanévben nem használhatták a megbolygatott felső emeletet és a hideg, huzatos tanműhelyekben kellett berendezni a tantermeket. Tudjuk, hogy az iskolaépítés egyetlen építövállalatnak sem jó üzlet. Az iskolatatarozás meg kimondottan rossz üzlet. Nem lehet rajta keresni, nem lehet nagy prémiumot szerezni. De azért iskola mégiscsak kell! Már csak azért is, hogy a jövőben jobb mérnökök nevelődjenek, olyanok, akik nem felejtik el, hogy a különböző anyagok különböző mértékig tágulnak és húzódnak össze a meleg és a hideg hatására. Hajdan Komáromban nem volt olyan év, hogy ne lett volna földrengés. Gyakran mozdult meg az emberek talpa alatt a föld. Mostanában csupán a Komáromi Gépipari Technikum tetőszerkezete mozog, de meg sem moccan azoknak a talpa alatt a föld, akik a hibáért felelősek és a hiba kiküszöbölését a végtelenségig halogatják. (szj) képek £2 életemben, ezt is inkább csak az általános ismereteim gyarapítása végett, mintsem vágyakozásból, még kevésbé a szexuális izgalom felkeltése céljából. Szóval irtóztam a levetkőzéstől a kórházban is. Itt pedig — tudvalevően — másként nem lehet beteget vizsgálni. A pillanat elkerülhetetlen volt. Feszélyezettségemet főleg az okozta, hogy felvételező orvosom — dr. Gönczy Edit — valamikor tanítványom volt. Két évtizeddel ezelőtt én tanítottam a betűvetésre, egy jó évtizeddel később én érettségiztettem (azóta elvégezte a prágai Károly Egyetemet), s most én vagyok kénytelen az ő utasításainak alávetni magam. Nincs menekvés ... Vetkőzni kell... Amikor ő és az előtte végzettek érettségiztek, mint akkori igazgatójuk azt mondtam nekik: „Gyerekek, én addig nem leszek beteg, amíg belőletek orvosok nem lesznek. Akkor majd bizalommal fordulok hozzátok." Hát ezt is megértem. Most én voltam az, aki engedelmeskedni köteles. — Tessék mezítláb végigsétálni a szobán! Odasétáltam és vissza. Aztán végigkopogtatott a fejem búbjától a vesémig. — Tessék hanyat feküdni az ágyon; lábbal fel, fejjel le! Ügy. És tovább kopogtatott és tovább nyomkodott. — Tetszik hallani? Az egyik koppanás visszhangja tompább, a másiké élesebb. Én a hordóhoz hasonlítottam: az egyik olyan, mint az üres hordó kongása, a másik meg mint a telié. Aztán még egy egész sor utasításnak kellett engedelmeskednem. EKG pihenten és „terhelten"; pulzus, láz; vér a karból, vér az ujjbögyből; röntgen ilyen, röntgen olyan; súlymérés; tbcpróba; szemfenékvizsgálat, ideggyógyász, laboratórium; de nem is a sor teljessége a lényeges, mert ha kétszer ennyi tortúrának vetnek is alá, akkor is készséggel engedelmeskedem, mert fenntartás nélkül rábíztam magam az orvosi tudományra, s azokra, akik ezt a tudományt érvényesítik. Mert csak így remélhettem, hogy előbb-utóbb felöltözhetem... „FŐORVOS ÜR, KÉREM..." A belgyógyászati osztály főnöke dr. Hecko Ferdinánd. Nem a dirigáló vezetők típusa. Módom volt alkalmasint ellesni egy-egy mozzanatot irányító és szervező ténykedéséből. Egyik elve: emberi, baráti közösséget formálni az osztály orvosaiból és egész személyzetéből. Ezt az emberséges atmoszférát érzik nemcsak a munkatársak, hanem a hófehér szobák bizakodó és várakozó „lakói" is. Az idősebbeket rendszerint bácsikómnak nevezi, s keresztnevén szólítja, a korombelieket pedig — az ismeretség, esetleg baráti kötelék mértékétől vagy fokától függően önözi vagy tegezi. Őt ki főorvos úrnak, ki primór úrnak titulálja; baráti körben „Nándi". A primár úr megköveteli a rendet és a fegyelmet. Joggal. Én, két évtizeden át pedagógus, ezt a legtermészetesebbnek tekintettem, fenntartás nélkül, alávetettem magam a kórházi rendtartásnak. Történt pedig egy szép napon, hogy volt polgári iskolai osztálytársam, Dakó Béla barátom — aki aznap hagyta el a kórházat, amikor én beléptem —, disznótoros vacsorára hívott meg impozánsan s királyhelmeci viszonylatban egyedülállóan berendezett pincéjébe. Kezelőorvosait is meginvitálta. „Istenem-uram, hogy jussak ki a kórházból?" — töprengtem magamban, s főtt a fejem. — Főorvos úr kérem... — s előadtam a kívánságom. — Nézd! A toros káposzta, a kolbász és a hurka meg a disznósajt mind olyan alapanyagokat tartalmaz, amelyeket a te diétád elbír, az a néhány korty bor, amivel pedig mindezt leöblíted, csak az emésztést segíti elő. Ha mértékletes maradsz, nem eshetik bajod. És mit ád isten, amikor a pince varázslatos miliője a hangulatunkat már kezdte emelni, koporcol valaki a pinceajtón. Ki lép be rajta, mint az én főorvosom. Szép jó estét kívánva, pajzán mosollyal, incselkedve veti a szót a társasághoz: — Azért jöttem, hogy ellenőrizzem: betartja-e a páciensem az engedélyben megszabott feltételeket. TUDNI VAGY NEM TUDNI? Vitatott kérdés, hogy a beteg milyen mértékben legyen tájékoztatva egészségi állapota alakulásáról. Az orvostudomány általában azt vallja, hogy a páciens részletes informálása szükségtelen, ill. csak nagy általánosságban történhet, s inkább csak a pszichológiai realitás eszközeként alkalmazandó. Én amondó vagyok, hogy embere válogatja, kivel mennyire lehet megosztani az orvoslási gondokat. Ha nem lett volna „Gyurka", dr. Gyimesl György, aki naponta közölte velem a laboratóriumi vizsgálat eredményeit, ha ezek alapján nem rajzolhattam volna magamnak grafikont a különböző mutatók alakulásáról, ha a „gyógygörbét" saját szememmel nem követhettem volna, s ha a kórházban fellelhető orvosi szakkönyvek rám vonatkozó fejezeteit meg nem emésztem, nem bíztam volna viszonylag gyors felgyógyulásom lehetőségében. Ezért voltak számomra felbecsülhetetlen értékűek a Gyimesi doktorral folytatott rendszeres konzultációk. Tudnom kellett, mi történik velem. Ez volt felgyógyulásom egyik lényeges tényezője. Gyurkóban — az orvosi szakértelmen kívül — a sokoldalú műveltséget, a sokirányú érdeklődést, a társadalmi kérdések iránti fogékonyságot és a sorsunk alakulásáért érzett felelősséget becsülöm nagyra. Vadászportyái és élménybeszámolói — bár tőlem ez a szenvedély messze áll — felérnek egy Kittenberger vagy Széchenyi Zsigmond könyvvel. (Befejezés a következő számban)