A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-04 / 22. szám

ték az éjféli jelenést, amíg aztán fölcsendült a Gaálné szirénhangja és dalolt, dalolgatott, mert hisz légi mondás, hogy hízelkedni kell a Tiszának, ha azt akarják a mosónők, hogy nagyon fehér legyen a ruhájuk. Ezeknek az éjjeli mosásoknak hírük terjedt. Utóvégre a szép asszonyokról még akkor is beszélnek, ha nincs róluk mit beszélni. Gaál uram amolyan tunya, álmos fráter volt, akit semmi se hozott ki a nyugalmából, csupán a névnapok, keresztelők, torok. Gyér szakállát csupán azért növesztette, hogy legyen mit tépegetni, ha az adósságok gondja nagyon ránehezedett, de ezzel aztán vége is volt mindennek: — Gaál uram álmosan szólongatta a feleségét: — Bolond vagy te Erzsi. Kimosnák a szolgálóid a ruhát. Minek mégy te magad a vízbe? Gaál Erzsi hetykén felelt: — Márpedig az én ingemet nem veszi a kezébe semmiféle durva, szennyes marok. Az anyám is maga mosta, én is magam mosom. Gaál János csak lustán vonogatta széles vállát. Mit lehet tenni az asszonyok hiúsága ellen? Bizony semmit. Jobb belenyugodni abba, amit úgysem lehet megváltoztatni. Gaálné tovább is járt éjjel a Tisza partra és a forró nyári estéken bizony fogyatékos volt a ruházata. De hát csak nem moshat selyemköntösben? A sűrű füzes eltakarta és a szellő, ha árulkodva hajtotta félre a gallyakat, Gaálné ijedten kuporodott le a vízbe. Gaál János nevető dörmögése hallatszott: — Csak én vagyok! Gyere ki a vízből. A menyecske szégyenlősen felelt: — Csak menjen szépen vissza. Magának sem kell mindent látni. Nőtt, nőtt a Gaálné fehér lábának a híre. özvegyemberek meg legények még Szurdokon is voltak, akiknek semmi egyéb dolguk nincs, mint az asszonyok után leskelődni. A füzesben sokszor megcsörrent a haraszt, ha Gaálné a ruhát paskolta és az öreg Gaál Endre, ez a nyugtalan, száraz, vén ember egyszer majd belefulladt a Tiszába, hová leskelődés közben pottyant. A vénasszonyok nyelve pedig kerepelt, kerepelt, de hát még ez is csak a Gaálné fehér lábának a hírét növelte. Bolondság, ha Gaálnénak csak a lába lett volna fehér, akkor tán még se lett volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orcája is, a nyaka is, a válla is. A szeme, az a búzavirágszínű szeme pedig egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában fölkiáltott: — Nem tudom, mit akartok mindig ennek a menyecskének a lábával? Mintha bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyű karja, amivel megölel? De hát csak Gaál uramat öleli... — ölel biz az mást is. Vagyis csak mást ölel, — dörmögött közbe az öreg Gaál Endre, aki szolgabíró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabíró. (A régi emberek nemigen szerettek hivatalt változtatni.) — Ugyan kit? — kérdezte az alispán. Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott föl: — Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb asszonyokat! Kállay Barnabás — hiába, ő is csak ember volt, — megpödörte hófehér bajuszát: — Ugyan ki volna az a szerencsés kötni való? — Farkas uram Gerlicéről mindennap átússza a Tiszát. Minden éjjel. Igaz volt-e, nem volt-e igaz, ki tudna eligazodni azon a lesütött szemű, szemérmes Gaálnén? Hátha csupán huncutságból süti le a szemét, hogy ki ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna k A KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele belátni a szégyenlős asszonyok szívébe? Hátha éppen akkor, amikor az arcukra tapasztják a tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol? Vagyis, a tapasztalás szerint, — mondta a rossznyelvű vén Gaál Endre, — éppen a szemérmetes fehérnép mindig a legpajkosabb. A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből, hogy benne az asszonyok lemossák könnyeiket, vagy orcájuk bűnös pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábú Gaálné ingeinek illatát és körülnyaldosta gömbölyű térdét. Bársony folyásában a zümmögő halk melódiák talán éppen a Gaálné ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálné tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a selyemvízzel kacérkodó lágy esti szél szárnyán átkeltek a túlsó partra és onnan elhúzogatták a Farkas János uram szívét. Húzogatták, húzogatták a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüst ruháját? Egy este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból hazavetődött, ott lepte a gerlicei Farkast a felesége mellett. Gaál uram puskát ragadott: — Ilyen becstelenség, — hörögte. — Meghaltok rögtön! Farkas János szép szál ember volt, elébe állott: — Lőjj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit. — Elméssz vele? — fordult Gaál uram az aszszonyhoz. — El én, — felelt a menyecske. — Hát menjetek. Könnyedén, tunyán vállat vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak arról lett volna szó, hogy ellicitálják a tavi pusztáját. Akkor se búsult jobban: mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgysem lehet? Csak később, mikor egyedül maradott a házban, jutott néha eszébe a felesége. Ügy egy esztendő múlva, amikor már beleunt a sok dinom-dánomba. Ott üldögélt esténkint a füzesek alatt, ahol a menyecske azelőtt a ruháját mosta. A hold most is fölébredt és a víz ellágyult a szellő simogatására, csakhogy nem dalolt senki... Vagy dehogyis nem dalolt. A nagy csendességben a túlsó partról hallatszott valami lágy asszonyi hang. A hold az ég közepére úszott és a túlparton megjelent az ezüstasszony az ezüstf oly óban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét. Gaál János estéről-estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban csillogna az. És egy éjjel, lopva, csónakon átkelt a vizén Gaál János. Erzsi el sem sikoltotta magát. Ó, a csalfa! Bezzeg nem ijedős most már, mint hajdanában volt. Sőt a vízből is kiszállott fölgyűrt szoknyájában és mosolygósan nézte a régi urát. — Azért jöttem, Erzsi, — mondta Gaál uram, hogy ha visszajönnél... Erzsi nevetett: — Hogyne mennék vissza! — rebegte, és már ott is ült a régi ura-mellett. A vén füzek mintha halkan susogtak volna valamit, s mire a vén folyó locsogva felelt: — Hallgassatok, vén banyák, hallgassatok ... És lágyan úsztatta tovább a csónakot. A hold az ezüstasszonyt átölelte és Gaál János azt mondta: — Már megnézem, hogy igazán olyan fehér-e a lábod, Erzsi, amilyennek az emberek mondják. Erzsi csak nevetett: — Dehogy is. Csak képzelődés... A férfiak képzelődése. • A fehérlábú Gaálné még sokszor elment azután az urától, de az mindig visszahozta. De hát nem is ment tovább soha, mint a túlsó partra, ahonnan a fehér lábát láthatták. A szurdoki asszonyok azóta is mosnak a Tisza-parton, de nemigen kerekedik híre a lábuk fehérségének. Néha gondolkozom azon, vajon csakugyan a Gaálné lábának a fehérsége tette, hogy olyan nagyon céda volt? Vagy csak a legenda találta ki az egészet, mert hisz a legendának mindig kell valamibe kapaszkodni. Talán nem is jó, ha nagyon fehérlábúak az asszonyok? Czine Mihállyal irodalmakat is, közöttük a csehszlovákiai magyar literatúrát. Ismeri a legújabb kiadványokat, a legfrissebb vitákat. Egy-egy írót vagy költőt nemcsak munkássága tükrében, hanem életrajzi és kortörténeti viszonylagosságok alapján is magyaráz. Az értekek felbecsülésénél sohasem provinciális, mert azonnal a világirodalomhoz méri az alkotókat és így eleve reális eredményekre jut. Czine Mihály közkedveltségének és élményszámba menő előadásainak másik fontos tényezője közvetlen modora, a hallgatóhoz való maximálisan emberi viszonya. Szereti és érti a humort, gyakran fűszerezi beszédét ilyen elemekkel. A hallgató nem a már-már szoborrá merevedő tudóst, hanem az élénken olvasó és az irodalmat szerető kartársat érzi benne, és nem kétséges, hogy azonnal kedvet kap az olvasáshoz, az irodalom figyeléséhez. Meghökkentő Czine munkabírása és kitartása. Ittjárta során alig aludt valamit, mert az összejöveteleket követő beszélgetések, viták sokszor a hajnalba nyúltak. Mégsem következett be színvonalcsökkenés előadásaiban, amelyeken szinte percnyi pontossággal jelent meg. A legkisebb alkalmat is kihasználta ahhoz, hogy érdeklődjék irodalmunk legújabb eseményeiről. Hallgatóságunkat megtanította arra, hogy sohasem becsülje le saját értékeit Hogy a csehszlovákiai magyar irodalom is fontos dolog, hogy jónéhány rangos alkotás, szép és elgondolkoztató írás fémjelzi már, és hogy ezek a könyvek az egyetemes magyar irodalom mércéjével is nagyon szépen mérhetők. Számomra az jelentette a legnagyobb élményt ahogyan Czine az irodalom értelmét, létének szükségességét és indokát magyarázta. Tamási Áron Ábel-trilógiájával igazolta, hogy az ember azért születik a földre, hogy valahol otthon érezze magát. Otthont pedig csak szerető és egymást becsülő közösségben lehet elképzelni. Az irodalomnak is az a legszebb és leglényegesebb funkciója, az a hivatása, hogy egymáshoz közelebb hozzá az embereket, hogy eltüntesse a még fönnálló akadályokat, leküzdje a nehézségeket. Meggyőződésem, hogy mindazok, akiknek módjukban állott Czine Mihályt meghallgatni, élményekben gazdagon távoztak a találkozóról. Reméljük, még gyakran ellátogat körünkbe ez a csupaszív ember, hogy tanítson és szórakoztasson, gyönyörködtessen és elgondolkoztasson. (batta) 15 K<>t