A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-04 / 22. szám

aranyoklevélig az iskola szeretett és megbecsült tanára. Hetvennyolc éves aktív tanár! Erre aztán valóban rácsodálkozhat az ember. Kérdőn nézek rá. Megvonja a vállát, szerényen elmosolyodik. — Amennyiben az egészségem engedi, még egy évet mindenképpen letanítok. Megszerettem az iskolát s vele együtt a fiatalokat. Mindig az volt a célom, hogy minél többet átadjak nekik tapasztalataimból, tudásomból. Talán szerény munkámmal én is hozzájárultam ahhoz, hogy az iskolánkból kikerülő fiatalok megállják a helyüket szakmai és politikai téren egyaránt ... őszintén megvallva, nehezen tudok megválni az iskolától, nagyon fog hiányozni... Nem nősült meg, agglegényként élte le az életét. Hogy miért? Nagyon szerette a hivatását. Annyira érdekelte és lekötötte, hogy abban élte ki magát. Meg aztán azt tartotta: „Inkább soha, mint egyszer rosszul!" Elgondolkozva néz maga elé, aztán lassan rám emeli a tekintetét. Most nem mosolyog, komoly. — Visszatekintve a megtett útra, nem bántam meg, hogy agglegény maradtam, sok minden kárpótolt egy esetleges jó vagy rossz házasságért — mondja széttárva a karját, majd gyorsan másra tereli a szót. — Mindig azt mondtam és mondom: akármit hoz az élet, ha becsületesen dolgozik az ember, nem kell félnie! Gondolatának igazát az asztalon heverő sok-sok oklevél, kitüntetés, emlékérem igazolja és bizonyítja. Kozma #

Géza építészmérnök, tanár különösen" az utolsó kitüntetésére büszke. A losonci iskolaigazgatóság javaslatára 1970. szeptember 5-én ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységéért megkapta a Budapesti Műszaki Egyetem aranydiplomáját. Emlékezőn, kissé elérzékenyülve gondol vissza életének talán legszebb, legrangosabb eseményére. — Az aranyoklevél átvételét megelőző napon felkerestek volt diákjaim. Apróbb ajándékokkal kedveskedtek, elhalmoztak szeretetükkel és megbecsülésük minden jelével, s hoztak ötven szál égőpiros rózsát. Meghatódtam ... Kicsordult a könnyem ... Arra gondoltam hogy nem éltem hiába. Lélekben megerősített a tudat, hogy volt és még mindig van értelme az életemnek ... Igen! Nehéz, szép és hosszú volt az út az aranyoklevélig! LOVICSEK BÉLA Prandl Sándor felvételei az Az ember mindig meghatódik egy kicsit, ha olyan személyiséggel találkozik, aki küzdelmes életével, akaratával és becsületes munkájával kiérdemli a köztiszteletet, enyhe túlzással úgy is mondhatom, a csodálatot. Bennem is hasonló érzések váltakoztak, amikor Losoncon (Luéenec) járva felkerestem a lakásán és elbeszélgettem Kozma Géza építészmérnökkel. Hetvennyolc éves, erőteljes, még mindig eléggé fürge mozgású ember. Barátságos. Minden szavából mély élettapasztalat, emberismeret, bölcsesség árad, szeméből derű, életszeretet és meleg emberség sugárzik. Hetvennyolc év hosszú idő, szép életkor, aránylag kevés embernek adatik meg. Manapság a fiatalabb nemzedék egyre azt hajtogatja, hogy ebben a rohanó, sodró, idegborzoló korban sosem ér meg olyan magas életkort az ember, mint a régi öregek. Miért? Talán a köztünk élő magas életkorúak útja sima, rögmentes, könnyű és szép volt? Kozma Géza építészmérnök életútja, sorsa másról tanúskodik. Érdemes lejegyezni. Panyidarócon született. Az érettségi után Budapesten kezdte el főiskolai tanulmányait, de az első világháború közbeszólt: kiragadta az egyetemről. 1914-től 1918-ig megjárta az orosz, a román és az olasz frontot. Négy hosszú évig fütyörészgetett a halál a füle mellett, s nem gondolt ő semmi másra csak arra, hogy életben maradjon. A fronton nem lehetett a jövőről álmodozni, pedig a bevonulása előtt voltak elképzelései, tervei, álmai. Élni akart, életben maradni mindenáron. Sikerült. Szerencsésen átvészelte a háborút, s hazakerült. 1919-ben visszament Pestre, hogy befejezze egyetemi tanulmányait. 1920. március 9-én megkapta építészmérnöki diplomáját. Felszabadultan lélegzett fel az ifjú ember, zsebében a friss diplomával. Tele volt tenniakarással, tervekkel, vágyakkal. Csakhamar lelohadt fiatalos lobogása, keserűen csalódott, mert Pesten nem kapott állást. Hazajött Losoncra, de itthon sem volt szerencséje. Mivel Pestről a Tanácsköztársaság bukása után érkezett vissza, bizalmatlanul fogadták. Állást itt sem kapott, ellenkezőleg: rendőri felügyelet alá helyezték. Hiába lázadozott, semmit sem tehetett. Végső elkeseredésében legálisan Romániába utazott, hogy ott próbáljon szerencsét. Nagy nehezen sikerült elhelyezkednie, de mi haszna? 1922-ben a puccs és a mozgósítás miatt onnan is távoznia kellett. Véglegesen hazajött. Idehaza akkorra már annyira konszolidálódtak a viszonyok, hogy álláshoz juthatott: beosztott mérnökként dolgozott. 1931-ben különbözeti vizsgát tett, majd önálló tervezőirodát nyitott. Egyedül dolgozott egy rajzolóval 1937-ig. A visszacsatolás után városi főmérnökké nevezték ki Losoncon. 1945 tavaszán, mint akkoriban sok más magyar nemzetiségű értelmiségit, őt is elbocsátották az állásból. Nehéz volt a sorsa, majdnem kilátástalan. És ő mégis bízott, reménykedett. Leginkább az a gondolat táplálta a bizalmát, hogy a munkáját szerető becsületes ember nem veszhet el. 1948-ban megkapta az állampolgárságot, s nyomban visszahívták régi helyére. Újra átvette a mérnöki hivatal vezetését. Egyre felfelé ívelt az útja. Két év múlva kinevezték a Járási Építészeti Vállalat vezető mérnökévé, három év múlva pedig, mint kiváló szakember, az Építőipari Technikum externista tanára lett. Két évig működött külső munkaerőként, aztán 1955. szeptember 1-én végleg az iskolához került. Azóta is kipusztult az udvarokról, ahol úgy kellett a szomszéd falvakból meg a távoliabbakból is összekéregetni a tyúkot, kacsát meg miegymást, hogy újra lehessen kezdeni az életet, ott ma szép, virágzó falut találtam, ahol léptennyomon belebotlik az ember a lakosok megingathatatlan optimizmusába, alkotó kezdeményezésébe, tántoríthatatlan építeni akarásába. Ennek az építeni akarásnak számos példájával találkoztam, hiszen sok az új vagy kijavított, megszépített családi ház, rendezettek a kertek, de azt gondolom, hogy mégis két valóban nagyszabású közérdekű akcióról külön is szólanom kell. Az egyik akció a vízvezeték építése volt. Mondom volt, mert az 1969. szeptember 11-én megkezdett munkát 1971. április 30-án befejezték: leraktak 2532 méter hosszú vezetéket. Az egész építkezésre eddig 738 823 koronát fordítottak. A falu fölött levő forrás 'vizét gyűjtik össze, vezetik a házakba, a víz állandóan hideg, egészséges, nagyon jó izü. Ezek után azt gondolhatná az olvasó, hogy Kicsinden minden nehézség, probléma nélkül ment a munka, hogy a falu vezetői nem is találkoztak akadályokkal. Pedig hát nem így van. Csakhogy a problémákat leküzdötték, az akadályokat eltávolították, nem riasztotta vissza óket semmi. Ahogy nem leküzdhetetlen az utolsó akadály sem, bár ennél nagy tapintatra van szükség. Ugyanis a másik nagy akció végleges megoldásáról van szó. Kicsinden keresztül vezet egy fontos országút, és ezt akarják rendbe hozni. Talán itt sem lenne semmilyen akadály, ha nem lenne az a nagy kanyar, amit a képen is láthatunk. A közlekedés biztonsága megkívánná a kanyar megszüntetését. Nem mondom, hogy nincs olyan falu másutt is, ahol nem lennének hasonló problémák, s persze mindig akadnak, akik csökönyösen, körömszakadtáig védik telküknek azt a kis részét, azt a kis darab földet, melyről ha lemondanának, nagyon jó szolgálatot tennének a köznek. Es a köz nem is kívánja, hogy ingyen mondjanak le róla. De Kicsinden még hosszú, meggyőző munkára lesz szükség, míg ezt elérik. A bibliai fáraó is csökönyös volt, először megígért mindent, de mikor elmúlt a veszedelem, megtagadta Mózes kérésének teljesítését. Csak a sáskajárás és a nagy sötétség tudták aztán megtörni: végül is engedett. Azt gondolom, hogy Kicsinden is nagy sötétség kísért egyesek agyában, itt lenne az ideje, hogy megvilágosodjék az elméjük és a közérdeket egyéni kis érdekeik fölébe helyezzék. Es akkor valóban rend és békesség lesz majd e szép, fejlődésnek indult falucskában is. BA „A sáskák elboriták Egyptomnak egész földét, és megszámlálhatlanak megszállák az egyptomiaknak minden határát. Több sáska sem azon ideig nem vala Egyptomban, sem jövendőben nem lebet. Az egész földnek színét befedék mindent pusztítván. A földnek minden füve, és valami gyümölcs a fákon vala, amit a jégeső meghagyott, mind megemészteték, nem marada meg semmi sem a fák zöldéből, sem mezei füvekből egész Egyptom földén." 3» (Mózes II. könyve, 10. rész 14—15) Számos határozat szól arról, hogy szépíteni kell az életkörnyezetet, rendezni kell a falvakat, minden kezdeményezésnek arra kell irányulnia, hogy minél hatékonyabban segítse a dolgozók életszínvonalának emelését. Ennek a kezdeményezésnek ékes példáját láttam néhány nappal ezelőtt, amikor ellátogattunk a Garam mentének a háború által egyik legjobban sújtott falujába: Kicsindre (Malá nad Hronom). Ott, ahol valamikor minden ez nem egyiptomi csapás I