A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-28 / 21. szám

Csuldk József érsekújvári lakos meséli: 1919. júniusában, amikor tudomásomra jutott, hogy a magyar Vörös Hadsereg közeledik Üjvár felé, én is többedmagammal eléjük mentem Kürt községbe. Pünkösd vasárnap indultunk támadásba a cseh intervenciósok ellen. Ezeknek vegyes alakulataik — gyalogosok, kerékpárosok, szállítóoszlopok — tartózkodtak Újvárban. Két századnyi erővel, ágyúütegek támogatása mellett a Vörös Hadsereg páncélvonatán indultunk Kürtről. Megtámadtuk az ellenséget és a Nyitra folyó nyugati oldalára vetettük vissza. A cseh légionárius egységek azonban erősítést kaptak és ellentámadásba lendültek. Üjvár környékén a fegyveres harcokban a mi alakulatunknál elestek: Prochászka Károly ifjú munkás és Supán újvári lakosok. Megsebesültek Kotruc Gyula hentes és Cagán Ferenc újvári lakosok. Cagán haslövést kapott, vonatra tettük és a váci kórházba szállították, ahol néhány nap múlva sebesülésébe belehalt. A Kürttől megindított támadással az ellenséget egészen Tardoskeddig és Nagysurányig vetettük vissza. Bánkesziről és Surányból több szlovák munkás is csatlakozott a forradalmi erőkhöz, mivel ők is tudták, hogy Eperjesen megalakult a Szlovák Tanácsköztársaság. A Vörös Hadsereg páncélvonatán a visszavonuláskor több légionárius hadifogoly is volt. Kürtről másodszor is ellentámadásba mentünk, megerősített ágyúütegekkel ellátva. Az ellenséget ezúttal Udvardig és Bajcsig vertük vissza. Udvardon Sóki őrmester, aki századparancsnokunk volt, közölte velünk, hogy az antant hatalmak jegyzékben szólították fel a tanácskormányt, hogy csapatait vonja vissza az újonnan kijelölt demarkációs vonalakra. Ezért nekünk is vissza kell vonulnunk. Egységünk felbomlott és mi indultunk haza Üjvárba. Ütközben a légionáriusok elfogtak, bekísértek a kaszárnyába, majd két nap után Prágán keresztül Terezínbe vittek, ahol nyomorúságos körülmények között tartottak minket. Az utazás alatt két napig egy falat ételt sem kaptunk. Amikor a polgári lakosság Terezínben megtudta, hogy mi bolsevikek vagyunk, meg akartak minket lincselni, de a karhatalom megvédett és a gyűjtőtáborba vitt. A táborba hetek múlva egy bizottság jött, amely megvizsgálta a táborban levők életkörülményeit. Ennek alapján leváltották a tábor parancsnokságát. Nem sokkal ezután hazaengedtek. Mint a történelem igazolta, a burzsoázia ellen 1919-ben vívott fegyveres harcunk nem volt hiábavaló. A kommunista párt 1948-ban győzelemre vitte a munkásosztály ügyét. Száraz András mondja el 1944-ben SAS behívót kaptam és be kellett vonulnom a magyar hadseregbe. Szeptember végére az I. hadsereg kötelékébe kerültem, mely akkor Erdély Szászrégen nevű városkájában állomásozott. A 18. gyalogezred I. zászlóaljához osztottak be. Alig voltunk ott néhány napig, amikor híre jött, hogy ezredünk katonáinak fel kell esküdniök Dálnoki Miklós Béla vezérezredesre az I. hadsereg parancsnokára, aki Moszkvában megállapodott a Vörös Hadsereg parancsnokságával, hogy csapataival együtt átáll a szovjet hadsereghez. Felesküdtünk, hogy fegyvereinket a megszálló német fasiszták ellen fordítjuk. Az I. hadsereg ezután a 2. Ukrán Front csapataival Magyarország nyugati határa felé vonult. December eleién a hadsereg kisebb része Nyíregyháza—Szerencs irányába menetelt. Még a hónát) végén Tornánál átléptük a szlovák határt és Jászón megállapodtunk. Itt kisebb egységekre osztottak bennünket és Mecenzéfre mentünk, ahol kapcsolatba kerültünk a szovjet és szlovák partizánokkal. Uhorna felszabadításáért már együtt harcoltunk. A németeket és a Szálasira felesketett magyar honvédeket aránvlag könynyen sikerült kivernünk onnan, ugyanis hangszórókon keresztül magvar nyelven szóltunk a szembenálló honvédekhez, hogy mi a demokratikus magyar hadsereg katonái vagyunk és a szabad Magyarországért harcolunk. Erre több honvéd meeadta magát és később beálltak közénk. Főhadiszállásunk egvenlőre Uhornán maradt. Innen járőrtevékenységre jártunk és a környéken tartózkodó kisebb partizán csoportoknak vittünk üzeneteket és élelmiszert. 1945. január 18-án Szomolnokról (Smolník) kiindulva németek nagy erővel támadták meg Uhornát. Kemény védelmi harcot folytattunk. Ekkor már a szlovák ..Séarsa" partizánalakulatfioz tartoztam. Parancsnokunk Logvinenko, a komisszár Sadrin volt. Ebben az alakulatban oroszok, szlovákok, szlovákiai és magvarországi magyarok, néhányan erdélyi magyarok és románok, valamint jugoszlávok is harcoltak a szabadságért. Amikor a szovjet hadsereg alakulatai a Kárpátoknál áttörték a német védelmi vonalat, egyesültünk velük. Partizánegvségünk feladata most már portyázó akciókra és járőrtevékenységre korlátozódott. Uhorna környékén öreg elhagyott tárnához 1ártunk, ahol egy vízesés mellett álcázott bányafolyosó volt, teli élelmiszerrel, valamint fegyverrel és lőszerrel. Ide jártunk segédkezni. Ezután már nem bocsátkoztunk harcba. Kassáról értesítés jött az egvség leszerelésére. Ekkor parancsnokaink aláírásával hiteles igazolást kaptunk és meleg búcsúzkodás után elindultunk hazafelé. Március végén, mikorra hazaérkeztem, községünket, Nagykért a szovjet hadsereg egy nap előtt szabadította fel Léva irányából. Szeretettel gondolok vissza azokra az elvtársakra, akikkel együtt harcoltam. így többek között Roszman András szenei, Tupán Gyula mányai lakosokra és két földimre, Preszka Józsefre és Vankó József nagykéri lakosokra. Otthon rövidesen bekapcsolódtam az újjáépítési munkába és amint újra megalakult a kommunista párt, rögtön beléptem. Jelenleg községünk cipész szövetkezetének vagyok a vezetője. Büszke vagyok rá, hogy részt vehettem a felszabadítási harcokban. — fegyverrel harcoltam a fasiszták ellen, az új demokratikus és szocialista Csehszlovákiáért. Újvári Győző Sováb Vidor visszaemlékezéseiből: Kéméndet 1945. január 5-én foglalták el először a szovjet csapatok s a községben szállásolták el magukat. A lakosság százainak segítségével a Garam folyón erős cölöphidat építettek, melyen a tankok is átvonulhattak. A németek ezalatt nagyobb csapatokat vontak össze és a kész fahidat február 17-én délután vagy húsz Stuka repülőgép bevetésével szétbombázták, majd este páncélos alakulataik visszafoglalták Kéméndet. E nagyméretű támadásnak az volt a célja, hogy a Budapestről kiszorított és az Esztergom környéki hegyekben és völgyekben körülzárt német hadosztályoknak menekülési lehetőséget biztosítsanak azzal, hogy nagyobb szovjet erőket vonnak el onnan. Ez részben sikerült is, mert több egységüknek sikerült kitörni a komáromi-bécsi útra. A Kéméndről visszavonuló szovjet katonáknak nem volt nagy menekülési lehetőségük. A páncélosok és a motoros járművek még ki tudtak törni a német gyűrűből, de a gyalogosoknak csak egyetlen lehetőségük volt a menekülésre: ha át tudnak valamiképpen jutni a Garam túlsó partjára. Korábban vastag drótkötelet feszítettek ki a két part között. Most csónakon akartak átkelni a folyón, de a németek belőtték és elsüllyesztették a csónakot. Ezután a menekülés csak drótkötélen, kézzellábbal volt lehetséges. Voltak, akik a megáradt Garamon úszva próbáltak átkelni. Mivel azonban a németek folyton lőttek rájuk, sokan közülük a folyóban lelték halálukat. A Garam túlsó keleti partján a szovjet hadsereg erős védelmi vonalat épített ki és a következő hetekben állandó erősítéseket kapott. Időközben a Garam két partja között gyakran tüzérségi párbaj folyt. A Garam jegén — főleg éjszaka — gyakran jöttek át szovjet felderítők. Március elején már sűrűn repültek át a frontvonalon a „ráták". 1945. március 26-án a szovjet csapatok nagy tüzérségi tüzet indítottak a német állások ellen. Több száz különböző méretű ágyú, aknavető és „katyusa" bömbölt, majd rohamra indultak a vöröskatonák. Rövid szívós harc után e napon végleg felszabadult Kéménd. A község kikerült a frontvonalból, s megszűntek a lakosság egész télen át tartó szenvedései. Krajcsovicsné Juricsek Irén naplójából A Horthy-rendszerben kezdődött a kálváriám. 1941 augusztusában nyolc elvtársammal együtt internáltak. Érsekújvárott három hétig voltunk a megyeház pincéjében. Én egy prostituálttal kerültem közös zárkába, ahol kis deszkapriccsen szorosan összebújva aludtunk. Nem volt közömbös nekünk, hogy megfosztottak a szabadságunktól, elraboltak a családunktól. De büszke dac töltötte el a szívünket, mert tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a Horthy-Magyarország urai a munkások ezreit fosztják meg szabadságuktól. És miért? Mert félnek tőlünk, félnek a munkások erejétől, a győzelmünktől. Elnémítani, megsemmisíteni, ez volt a céljuk! Az egyik napon tudatták velünk, hogy tovább visznek, összeszedtük kis batyunkat, melyben ruhanemű, kevés élelem volt. Rendőrpribékek kivittek az állomásra. Nevetséges volt, hogy úgy kezeltek bennünket, mint a rablógyilkosokat, mint valami banditákat. Ekkor már hozzátartozóinktól és az elvtársaktól megtudtuk, hol húzódnak a frontok. Erősen hittük, hogy ebben a háborúban csak mi győzhetünk. Pusztulnia kell ennek a burzsoá rendszernek, mely úgy kezeli a becsületes munkásokat, mint a banditákat. Budapestre vittek. Nagy fekete csukott rabszéilító autó jött értünk, de mi „meseautónak" neveztük el. A toloncház udvarán szálltunk ki belőle. Az udvar teli volt az ország minden részéből idehozott rabokkal. Nők, férfiak, fiatalok, idősebbek. A felvételi iroda előtt sorba kellett állnunk. A késő délutáni órákban került sor a felvételünkre. Az iroda személyzete is rabokból állt. Egy rabnő, egy igazi „vagány" volt a motozó. Elvitte kis élelmiszercsomagomat és a sarokban a földre dobta. „Ez nem nyaraló — mondta durván —, hanem fogház!" Én nagyon sajnáltam a gyümölcsöt, melyet édesanyám utolsó pénzén vett. Különválasztottak a férfiaktól és az elosztóba vittek. Itt annyi volt a Ék