A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-30 / 17. szám

felerősödött benne Szarka Gizié. Kimondhatatlanul vágyódott utána. Újra meg újra felidézte az együtt töltött órákat, szinte újra élte. Ezernyi tervet szőtt magában. Mi lesz, hogyan lesz, ha egyszer hazakerül és ismét találkoznak. Érdekes módon arra sosem gondolt, hogy Gizike esetleg mást szeret meg, s másnak lesz a felesége. A visszavonulás során néhány napra egy kis faluban táboroztak le. Szótlan, mogorva parasztember csűrébe húzódtak be. Az orvosszázadost minden jóval ellátták, mert gyógyította és gyógyszerrel látta el ágyban fekvő beteg kisfiúkat. A jó falatokból, italból Lacinak is jutott. De nemcsak a százados jóvoltából. Volt a gazdának egy tizennyolc-húsz év körüli lánya. Magas és karcsú, kissé sápadt az arca. Szeme fekete, mint a korom. Állandóan sötét ruhát viselt. Vőlegénye a Don-kanyarban halt meg. Haláláról hivatalos értesítést kaptak a fiú szülei. A lány azt gyászolta. Különös hűvösség áradt a lányból, úgy tűnt, hogy megközelíthetetlen. Az egészségügyi osztag tagjai rá sem hederítettek. Laci szeme azonban megakadt rajta, s megkörnyékezte őt kedves, meleg szóval. A lány azonban ellenségesen visszautasította a közeledését. A harmadik napon szembefordult Lacival. — Hagyjon békén!... Mit akar tőlem?... Azt akarja, hogy lefeküdjek magának?... Tudom, hogy azt akarja, látom a szeméből. — Rosszul látja — felelte a tizedes. A lány meglepődött, vagy úgy tett, mintha valóban csodálkozna a fiú válaszán. — No, nézd csak a girhest!... Azt hiszi, ha már tizedes, meg hosszú, mint a létra, meg háború van, máimindent mondhat.., Látom én, nem az a fajta, aki hiába pazarolja az idejét egy lányra, nem az a fajta, mondhat, amit akar, látom én ... — Akkor rendben van, széplány, ha egyszer úgy látja ... Tudja mit, estére jöjjön fel az istálló feletti szénapadlásra. A lány elpirult," idegesen rántotta meg a fejkendője csücskét az álla alatt és dühösen sarkon fordult. Besötétedett. Laci a szénapadláson vetett magának ágyat. A cseréptetőn egyhangúan kopogott az őszi eső. — Merre van, tizedes? — hallotta Laci a suttogó hangot a sötétben, s a lány csakhamar hozzátalált. — Hoztam magának vacsorát, csirkehúst... Láttam mit kaptak a konyhán, azon a löttyön felfordulhatnak éhen ... No, egyen már, ne kéresse magát annyira, mint valami menyasszony! Laci bekebelezte a húst, megköszönte. — Ez a kisüveg bor sem fog megártani, gondolom — mondta a lány, s a szuroksötétben kezet cserélt az üveg. Bő kortyokban nyelte Laci az italt, eléggé savanyú volt, törődött is vele. Aztán a lány után nyúlt, aki engedelmesen hozzábújt és olyan vadul csókolta, hogy majd megfojtotta. — Nagy piszok maga, tizedes úr, hallja-e — suttogta a lány sokára. — Eltapossa az embert, mint a hangyát, aztán ... — Aztán? A lány mélyen hallgatott. Nem válaszolt, görcsösen ölelte a fiút. Sírt, összemaszatolta Laci arcát. — Sajnálja a vőlegényét? — Nemi — Nem szerette? — Nem. — Akkor miért gyászolja? — Muszájból lettem a menyasszonya, muszájból gyászolom, elég enynyi?... Ebből mindent megérthet. — Azt hiszem, értem — mondta Laci, s közben magában szitkozódott: mi a fenének kellett kikezdeni ezzel a szerencsétlen lánnyal, bár játékos és forró testű, jobban éget a parázsnál. Ki gondolta volna róla? ... Ekkor hasított bele éles késként a gondolat: hátha az ő gyűrűs menyasszonya is ugyanígy viselkedik? Felnyögött, s /iterjtí 4 fünclérre( Prágában, az „Aranyvárosban" találkoztam vele. Helyesebben: véletlenül összefutottunk. A szemem televágta napsugárral. Megszólítottam őt. Bátran és szemtelenül. — Kisasszony, kérek egy interjút a Hét részére. — Rendben van. Kérdezzen! — Először is: most már mindig így lesz? — Hogyan? Nem értem a kérdést. — Hát hogy ezentúl vajon mindig ilyen napsugárzás lesz-e, ilyen tündöklés és fényesség? Körülnézek és alig látok valamit a vakító fénytől. A kegyed arcát sem látom, példának okáért. — Nem tesz semmit. Képzelje el! — Elképzelem. De nem válaszolt a kérdésemre. A prágai rádió bemondta, hogy utoljára 200 évvel ezelőtt volt ilyen meleg március 21-én, mint amilyen ma van. Arra lennék kíváncsi, hogy így marad-e vajon. Tavasz lesz már, vagy nem lesz tavasz? Bevallom, azért is érdekel, mert még nem múlt el a náthám, amit a késői tél okozott és mindenféle fej- meg fülbántalmak gyötörnek. Tehát még egyszer: Tavasz van már? — Hát nem érzi? — kérdezte csalódott hangon a tündér. — Éppen azaz, hogy mindenféléket érzek. Holmi gyanús vibrálásokat a levegőben és a mellemben, a szívem környékén. Ez utóbbi akár a szívinfarktus előrejelzése is lehet. — Gondolkozzon! — Hát igen, gondolkodni kéne. Elvégre is a gondolkodó ember korát éljük, de ha minduntalan vegytiszta ostobaság jut az eszembe. — Például? — Például, hogy el kellene utazni Amszterdamba. — Erre hol gondolt? — A villamosmegállón, holott a prágai villamosok nem járnak Amszterdamba. — Mi jut eszébe, mondjuk, egy repülőtéren...? — Hogyhogy? Ezentúl ön kérdez? No rendben van. A prágai „légikikötőben" jutott eszembe, hogy a családi házakat is üvegből kellene építeni. Gondolom, nem is lenne túlságosan drága, elvégre „üvegnagyhatalom" vagyunk, másrészt az embereknek nem lennének titkaik egymás előtt, megfigyelhetnénk ki forral rosszat ellenünk. Teljes lenne a bizalom. Tavasszal minden oldalról hullna ránk a napfény. — Hát még? — Az is eszembe jutott, hogy jó lenne minden ajtót fotocellával felszerelni. Az ember elindulhatna bátran, egyenesen s minden ajtó magától megnyílna előtte ... Persze egy tündérnek ez mit sem mond, hiszen előtte minden út, minden ajtó szabad. — Észreveszi már a nőket? — Hogyhogy már? — Arra vagyok kíváncsi; érzi-e hát végre, hogy tavasz van. — Miazhogy. Viszont ezek szerint a télen is tavasz volt. — Akkor nincs semmi hiba. Hiszen az igazi tavasz az emberben kell hogy legyen. — Csak sejtem, miről van szó, de nem baj. — Sejtések, homályos érzések, vibrálás a levegőben stb., tipikusan tavaszi közérzet. Kételkedik még? — Nem, dehogy! Lehet-e viszont így dolgozni, ilyen tavaszi zűrzavarban? — Azt döntse el maga. — Egészen modern nyelven tud gúnyolódni, tündérke, látom nem öregszik. Hány éves is tulajdonképpen? — Ö maga tapintatlan firkász. Jobb, ha befejezi a kérdezősködést. Viszlát! Szemét felhőfátyol mögé rejtve durcásan suhant el az öváros felé. ZS. NAGY LAJOS Pörsök István felvétele legszívesebben hangosan káromkodott volna. Elhatározta, hogy kerülni fogja a lányt. A gazda napok óta ásta a bunkert — Közeledik a front — mondta. — Maguk elszelelnek, de mi itt maradunk, föld alá kell húzódnunk, ha nem akarjuk, hogy eltapossanak házastól, mindenestől. Kettőt, hármat is ásott, vastag akácfával gerendázta ki, jócskán szórt rá földet. — Megbírja a tankot is — mondta hunyorítva. A lánytól nem bírt Laci megszabadulni. Bogáncsként tapadt rá. A kisebbik bunkerban ágyazott meg a lány, oda járt a fiú hálni. Kellemesek voltak azok az éjszakák, de kellemetlenül végződtek. Egyik reggel arra ébredtek fel, hogy a falut elfoglalták az oroszok. Az egészségügyi osztag időben kicsúszott a gyűrűből, elvonultak. Laci megijedt, majd káromkodott, de a lány biztatta: ne féljen, hoz neki civil ruhát, kosztot, nem érheti semmi baj. Náluk maradhat mindaddig, míg nem múlik el a veszély, vagy ha úgy gondolja, akár élete végéig is. 1945 tavaszán Laci élelemmel pakolta meg a hátizsákját, s egyik hajnalon köszönés nélkül útra kelt: elindult hazafelé. Fáradhatatlanul rótta az utat, vitte a vágya ... Hatvan kilométernyire sem volt az otthonától, mikor elkapták őt az orosz katonák és lágerbe hajtották több hazafelé tartó társával együtt. Végül Moszkvában kötött ki: odáig sodorta sorsának kérlelhetetlen forgószele ... Vége a második résznek L. Tóth Béla Értelem Zölden izzó virág-méh-kehclyben születik a szabadság és kéket oldó űr-levegő-ködből igazságok peregnek a föld-ágy leheletben vibráló fény-könnyekbe, hogy tükrözzék az értelmet, amiért élni érdemes. Ébredés Fény, fények, fény-magányok és fény-árnyak üvöllik az ébredő élet-vágyat a fehér szikkadás mumifikált álom-csöndjébe, hogy megváltsák az űrbe-mártott ajak születés-himnuszát. Szín-oldódás langyos tengerében szeretkező mámor virág-csókos pázsitot lehel a lejtők-síkok szemébe, csontvázak kéj-erdejébe szövi az élénk-rügyes hajnalt s énekre segíti az ezer-szín lant-fellegeket — a világ nász-táncot lejt.