A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

Papp Lajos Marceau A megfoghatatlan színeket ölt egy mozdulatban Láthatóvá lesz a láthatatlan gondolat Az élet teljessége egyetlen arcrezdülésben Aki ott áll a kérdőjelek fénykörében még kezét sem emelte föl Fehéren izzó arc emberibb arc bármelyik csontos vagy kövérkés vöröses vagy sápadt kerekded vagy hosszúkás képkereténél nyíló szájnak rezdülő szemeknek táguló orrcimpáknak Aki ott áll még lábát sem hajlította a kérdőjelek fénykörében Ég felé tárt fehér virágok sokujjú-reményű fák lélek tenyér-öble szerelem tíz ujj viaskodása kulcsolódó harmóniája gyűlölet körmök szikrázó horga sebeket szakító görcse elmúlás minden aminek súlya van a kéz is lefelé hullik A kérdőjelek fénykörében egyetlen kiáltó válasz aki ott áll Harisnyás lábak Elmondhatja egyetlen lépésük is a kapaszkodás után járni tanuló a hörgés-makogás után beszélni kezdő ember egekig hatolt történetét Csend körülöttünk a sokféle szavak tökéletes csenddé olvadnak össze Csend száguldó fehér korong arc kezek lábak kezek lábak arc kezek kezek kezek arc arc lábak Csend — Szép, szép, mégis olyan szegényke, mint a hervadó gyöngyvirág — mondta egy fiatal menyecske. — Bárczi Marinak a nyakát kellene kicsavarni! — Dehogy a Mariét! — kontrázott rá valaki. — Kocsis Péter volt nagyravágyó világéletében. Számít is neki valamit a lánya boldogtalansága!? — Halljátok — súgta a csoport közepén egy idősebb asszony. — Hátha mégis szereti Józsit a Jolán!? — Hogyne! Mint vak a gödröt! Igv jutott kifejezésre, így kapott hangot a falu lelkiismerete ott, a házak előtti járókákon. Itt csaptak össze a gondolatok vádlón és védőn, talán mégis a legigazabban. Laci a templomban a karzatra ült fel, mert onnan jól láthatta az Ürasztala körül elhelyezkedő lányokat. Igaz, az ő számára csak egy lány létezett, azt falta a szemével, abban gyönyörködött az egész esküvői szertartás alatt. Néha összetalálkozott a tekintetük, s talán ugyanarra gondoltak mindketten, hogy bárcsak ők állhatnának most a tiszteletes úr elé, bár csak őket adná össze, bárcsak ők mondhatnák ki a holtomiglant, holtodiglant! i Aztán a kicsi menyasszonyra tévedt Laci pillantása, a távoli, halványfényű csillagra ... Annak a téli reggelnek a hangulata idéződött fel benne, amikor a lányocska kócosan, tejszagúan fogadta a konyhában. Milyen szíves szóval kínálta forralt borral és milyen engedelmesen csíklábolt fel, mikor csókra nyújtotta a száját... Laci elszégyellte magát a gondolatra és annyira megsajnálta most a lányt, hogy majd kibuggyant a könnye fájdalmában. Az esküvő befejeződött, a paplak udvarán táncoltak még egyet a fiatalok, aztán a lakodalmas házakhoz tértek vissza. Kezdetét vette a hejehuja-dínomdánom. Folyt az ital, vedelték az emberek, húzta a cigány, cifrázta a vonója, tán a holtakban is megmozdult volna a vér. Falat feszített, égre verődött a duhaj jókedv: sej-haj, sosem halunk meg! Kocsis István arca is ragyogott, dolgozott már benne a vödörnyi ital, amit megivott, széles jókedvében teli torokkal dalolt: „Magas jegenyefán, sárgarigó fészek...", meg azt sem felejtette még el, hogy: „Nádfedeles, kisházikóm, leégett az éjjel..." Tenyerével csapkodta a ritmust, s nagynagy jókedvében szerette volna magához ölelni az egész világot. Margitnak is csillogott a szeme, ő is dalolt. Fel-feltrillázott a hangja a magasba, igaz, kissé megkopott már, de Kocsis Istvánt még mindig a mezei pacsirtára emlékeztette. Derékon is kapta az elvékonyodott asszonyt, s úgy megpörgette, hogy lába sem érte a földet. Megtáltosodott arra a néhány percre, feltámadt benne az ifjúsága. Világot döntő erő feszült most az izmaiban ... De a Laci fia sem hagyta el magát. Ropta a táncot, dalolt szépen zengő hangján, közben bele-belecsókolt a lány pihés nyakába. Gizike kacagott, csilingelt a hangja, mint a csengettyű, ringott a dereka, cifrázta a lába: boldogságban úszott. Kocsis Péterné most is, mint mindig, egyenes derékkal ült az asztalnál. Néha kortyintott az italból, befalt egy-egy szelet süteményt, tortát, s teli szívvel örült. Gyönyörködött a gyerekeiben, unokáiban és a násznépben. Kovács János most is mellette ült, mintha az árnyéka lenne. Szorgalmasan pöfékelt, mert ő már olyan, hogy pipa nélkül félembernek érzi magát. Néha ivott, de akkor bőségesen, öszszepillantottak cinkosán: megértették ők egymást így is. Mosoly lengte be az arcukat, leheletszerű, mint a fátyol, s talán közben arra gondoltak, hogy szép, szép az öregkor, de azért mégis csak jobb lenne fiatalon pörögni a többiek között. Egyedül Rozi, az orosz asszony ült pár nélkül, egyedül a sarokban. Öröm helyett könny csillogott a szemében, mint kút mélyén a víz ... Az ízletes vacsora fogyasztása közben kissé elcsendesedtek az emberek, a hangulatot azonban nem hagyta mélybe hullni a cigány szép muzsikája, meg a vőfélyek sok mókás rigmusa. Hát még mikor a bekötött kezű, terebélyes gazdasszonyok szedték a kásapénzt, s mondták el pikáns verseiket, kétoldalra dűlt a násznép a nevetéstől. Jóval vacsora után, amikor már valóban tetőfokára hágott a hangulat, Jolika egy alkalmas pillanatban könyökével oldalba lökte Lacit. — Engem végképp nem akarsz megtáncoltatni, Laci!? — Keserű fájdalom borongott a hangjában, számonkérés és könyörgés ült a szemében. — Nagynagy boldogságodban engem észre sem veszel!? — Dehogynem, Jolika, megtáncoltatlak én nemsokára, hogy is feledkezhetnék meg rólad, szép menyaszszony! ? — Ügy legyen! — mondta Joli. Furcsán, parancsként hangzott a szó. A nagyobb nyomaték kedvéért még az ujját is felemelte figyelmeztetőn. Laci a következő táncba felkérte Jolikát, aki fátylát a karjára vetette és büszkén, feszesen a fiú elé állt. Táncra keltek. Jolika egész idő alatt hallgatott, árva szót sem szólt, csak nézett fel a fiúra sötét, mélyen ülő szemével. Nézett, nézett, miközben könny ringott a szempilláján. Mintha búcsúzott volna. Laci kényelmetlenül érezte magát. Biztató szót szeretett volna mondani, szépet, megnyugtatót, felemelőt. Nem tudott. Talán nem is hagyta volna őt megszólalni Jolika. Mert ő ezt így akarta, jó előre így tervezte el. Szarka Gizi egy pillanatra sem vette le róluk a szemét. Kitartóan figyelte minden mozdulatukat. Fura érzések köröztek benne, magának sem tudta megmagyarázni, hogy milyek. Mikor a tánc befejeződött, Jolika megszólalt. — És most kimegyek ... Hátra, a szérű felé. Gyere utánam! — mondta határozottan. Laci ellenkezni próbált de a sápadt menyasszony letorkolta ót. — Akarom! — mondta még, azzal belekapott földig érő ruhájának az elejébe, kissé megemelintette és kisietett. Szarka Gizi útját állta a kifelé induló Lacinak. — Hová mész? — Ki kell mennem, rögtön jövök. — Veled megyek! — mondta a lány határozottan. — Ne csacsiskodj, mondom, hogy rögtön visszajövök! — Én akkor is veled megyek! — Ne, most ne gyere! — mondta Laci riadtan. Gyengéden félretolta a lányt és kisietett. Gizi utána lopakodott. Jolika hátul, a leeresztő-csűr mögött várakozott a fiúra, jól kivehetően fehérített a fátyla és a menyasszonyi ruhája. Mikor Laci hozzálépett, Jolika szó nélkül átölelte és csókolta, csókolta, ahol érte, végül ajkára tapasztotta az ajkát. Aztán sokára lehanyatlott a két vékony karja, mintha nagyon elfáradt volna. — Legyél nagyon, nagyon boldog, Lacikám! — súgta halkan. — Isten veled! — simította meg a fiú arcát, majd elfutott. Laci úgy állt a csűr mögött, mintha beléfagyott volna az élet. Rettenetes, keserű fájdalom zuhant rá: kibugygyant a könnye. Váratlanul Gizi állt eléje. — Hát ez mi volt, Laci?! — kérdezte nagyon bánatosan. Közel hajolva fürkészte a fiú arcát a sötétben. Észrevette, hogy könny folyik végig az arcán. Akkor a mellére borult, keservesen sírni kezdett és öklével verte a fiú hátát. — Mi volt ez... mi volt ez... magyarázd meg, hogy mi volt ez, mert rögtön belehalok! — Nem tudom — nyögte ki Laci. — Magam sem tudom, de olyan borzasztó volt... rettenetes volt, Gizikém ... Elbúcsúzott tőlem ... Nyugodj meg, ne sírj, nyugodj már meg!... Kis csacsi, csak nem gondolod, hogy volt valami kettőnk között!?... Nyugodj meg, majd később megmagyarázom! Gizi azonban nem nyugodott meg egykönnyen. Mindaddig kételkedett, míg Laci nem mondta el nagyjából az előzményeket, Jolika helyzetét, bánatát és boldogtalanságát. A násznép viszont nagyon jól érezte magát. Mert mi más kell ilyenkor: jó ital, szép muzsika. A jókedv aztán már jön magától, kivirágzik, kiteljesedik, mint tavasszal a gyümölcsfák. Vége-hossza nem volt a táncnak, dalnak. Egyszer csak a nagy, dalos áradatba beleintett a násznagy. Magasra tartotta a poharát és borízű hangon elrikkantotta magát. —Folytatjuk—