A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-19 / 11. szám

Színházunk és a haza magyar dráma A komáromi Magyar Területi Szinház fennállása óta a haladó, szocialista színjátszás képviselője. A bemutatott darabjai között megtaláljuk a világ drámairodalmának legjobb alkotásalt, a szocialista és a hazai drámairodalom legkitűnőbb termékelt. Az elmúlt évek egyik nagysikerű bemutatói közé tartozik Ibsen Kisértetek című drámájának a bemutatója. Felvételünkön Lengyel Ilona (Alvingné) és Csendes László (Osvald) szerepében. Foto: Nagy László A Hét 1970-es évfolyamában lapozgatva akadtam rá az 1970. szeptember 6-i számban Egri Viktornak Dávid Teréz „Ifjúságból elégtelen" című regényét ismertető írására. Ennek a mai fiatalságról szóló Dávid-regénynek ismertetése kapcsán Egri Viktor felveti a kérdést, hogy az annak idején színdarabjaival sikeresen debütáló írónő a későbbi évek folyamán miért fordított hátat a színpadnak, miért tért át olyan hangsúlyozottan a szépprózára? Egri ugyanakkor megállapítja: „Drámaírói tehetségekben nem vagyunk olyan gazdagok, hogy (Dávid Teréz) új kötete megjelenésének kapcsán fel ne tennénk ezt a kérdést, és meg ne kísérelnénk — legalább vázlatosan — megkeresni színműírói megtorpanásának okát." Majd — részben a MATESZ munkájával kapcsolatban — olyasfajta megállapítást tesz, mintha a Magyar Területi Színház lenne e drámaírói megtorpanás oka, megkérdezvén: „... mi az oka a stagnálásnak, miért marad el a színházi szakemberek részéről a kezdeményezés, a dráma általános válságán kívül mi a speciális oka annak, hogy prózaíróink nem vállalkoznak arra, hogy a színpaddal is próbálkozzanak?" Dávid Teréz és a többi drámaíró hallgatását kéri szinte számon a MATESZ-től és a színházi vonatkozású részt azzal a gondolattal fejezi be, hogy „nem játszhatunk bújócskát, ezt a kulturális életünket, egész irodalmunkat érdeklő kérdést egyszer, minden személyi szempont kizárásával, közös jóakarattal tisztáznunk kell". (Ügy gondolom, a kérdés alatt, Egri Viktor a hazai magyar drámairodalom ügyét és a MATESZ-hoz való kapcsolatát értette.) Miben értek Egrivel egyet? Abban az aggodalomban, hogy tenni kell valamit. Abban, hogy igenis bújócska nélkül, szembenézve a nehézségekkel, szót kell értenünk egymással. Drámaírónak és dramaturgnak, színháznak és íróknak, jóakaratú embereknek. Kell és hamarosan. Jönnek az 1971-es évi Jókainapok. Talán akkor. De ha lehet, még elóbb. Mert mi a helyzet? Komáromban (Komárno) él, dolgozik, alkot — és szabadjon kicsit kérkednem is — egyre magasabb művészi színvonalon működik az ország egyetlen hivatásos magyar színháza a MATESZ. Sőt, Kassán (Koäice) 1970-től ott van kihelyezett keleti társulata, a Thália Színház. Tehát két társulattal is dolgozik, kétszer annyi bemutatót tart a MATESZ, mint eddig és... és egyetlen magyar drámaíró sem jár el a magyar színház bemutatóira. Nem olyan öreg még Viktor bácsi, hogy ne tudjon Komáromba utazni. A meghívót — tudtommal — mindig megkapja. A többiek is tudomást szereznek arról, hogy a MATESZ bemutatóra készül, hisz olvasnak újságot és minden újságban megjelenik az a kis „Mire készül a MATESZ?" hírecske. És mégis: magyar írót, hazai magyar írót nem találunk a magyar kulturális életnek ezen a kis ünnepnapjain, a MATESZ bemutatóin. Közöny? Nem hiszem. Harag? Nem merem hinni. Hát akkor mi? Ha csak két-három hazai magyar író eljönne és ilyenkor, a bemutató alkalmával Ady Endre „négy-öt magyarja"-ként összehajolna és elbeszélgetne a hazai magyar drámaírás és a színház kapcsolatairól, teendőiről, már az is több lenne, mint a mostani semmi, amire nem is merem ezt a szót használni, hogy közöny, Tehát egy, amiben nem értek egyet Egri Viktorral az, hogy nem akar hegy lenni, amely igenis elmegy Mohamedhez. Mindig szeretettel vártuk és várjuk a jövőben is. őt is, a többi hazai magyar írót is. És Dávid Terézt — aki egy időben kollégánk, munkatársunk és munkájával a MATESZ téglahordóinak egyike volt — különösen szívesen látnánk. Igaz ugyan, hogy bratislavai elóadásainkon, az Üj Színpad előcsarnokában udvariasan köszöntjük egymást, szeretettel kezet is rázunk talán, de ez nem alkalmas hely arra. hogv dolgainkat megbeszéljük. Az igazgató a színpadon játszik, az előadás után fáradt, a rendező rohan az öltözőbe előadás után, a színház felpakol és indul haza éjjel Komáromba. Higgyék el, a bratislavai MATESZ-bemutatók nem alkalmasak arra, hogy író és színház találkozzon, szót értsen. A komáromi bemutatókra kell eljárni, mint régen, a „legendás" időkben, amikor szinte az Írószövetség magyar tagozaténak minden tagja részt vett a MATESZ bemutatóin. És az előadás, a bemutató utáni beszélgetések, forró viták... Mindez már a múlté. Kinek a hibájából? Ne firtassuk Most az a helyzet, hogy a bemutató után a színész lesminkel és — mivel nincs kivel találkoznia, beszélgetnie az alakításáról — lógó orral elmegy haza. Lassan már újságíró sem jön le a premierre (a Nagy műtét premierjén csak ketten voltak a 7 magyar lap munkatársai közül) és így nem is csodáljuk, hogy a darabról, melyet színházunk a CSKP megalakulásának 50. évfordulója tiszteletére tanult be és játszik, az Új Szón és a Sport-Világon kívül több lap — legalábbis eddig — meg sem emlékezett. Meddig tart még ez a közöny? Mert ez az. És itt kell jégtörő Mátyásnak lenni az íróknak, szerintem elsősorban Egri Viktornak, a szeniornak. Eljárni Komáromba szenvedélyesen keresni és újra megtalálni a kapcsolatot a színház vezetóségével. Mert „a magyar színháznak egyik igen fontos feladata a magyar dráma támogatása, színre vitele, és ez a kötelesség fokozott a hazai magyar dráma szemszögét tekintve". Nem szabad feladni ezt a harcot. És ahogy Egri Viktort ismerem, nem is adja fel. Csak abban marasztalom el, hogy igazát egy regényismertetés kapcsán említi meg a Hét hasábjain, szinte csak remélve, hogy el is olvassa valaki — s ha olvasták is, alig-alig reagált rá valaki — ahelyett, hogy megjelenne a premieren és részt venne közös gondjaink megoldásában. Mert színházi gond is a magyar dráma, a hazai magyar dráma ügye. Égetően megoldásra váró feladat. Bár amit a MATESZ — immár 18 éve — tett a hazai magyar drámáért, nem is olyan kevés. Eddig a színház 123 bemutatót tartott (114-et Komáromban, 9 Kassán) ezek között Egri Viktornak 3, Dávid Teréznek 3, Lovicsek Bélának 1 darabja, Gál Sándornak 1 és jómagamnak 2 mesejátéka, vagyis összesen 10 hazai magyar színpadi mű szerepelt. Egri Viktor „Ének a romok felett" c. költői játékát fel is újítottuk. Tehát mint látjuk, bemutatott darabjainknak 8 százaléka származik hazai magyar íróktól. Kevés ez? Ahogy vesszük. Színházunk feladatai között szerepel a szlovák és a cseh drámairodalom legjobb alkotásainak, a magyar és a világirodalom klasszikusainak, orosz és szovjet drámaírók műveinek, a magyar kortárs drámairodalom kiemelkedő alkotásainak és a haladó nyugati szerzők darabjainak bemutatása... Így hát nem csoda, hogy a hazai magyar színpadi szerzők darabjainak csak 8 százalék erejéig tud helyet biztosítani műsortervében. Egri Viktornak nyilván igaza van, amikor kevesli a hazai magyar színpadi műveket műsorunkon. De a hazai magyar drámaíróknak — amellett, hogy jobban együtt kell élniük a Magyar Területi Színházzal és annak vezetőivel — egyről nem szabad megfeledkezniök, éspedig arról, hogy a legszebb szerzői erény: a türelem. Türelmesen meghallgatni a rendezók, a dramaturg, a színházi szakemberek tanácsa't és ezek szellemében — türelmesen és a jószándék feltételezésében — tovább dolgozni a darabon, egészen a bemutatóig. Mert nem minden drámai alkotás kiforrott színpadi mű — már elsó olvasásra. Most, hogy színházunknak több a lehetősége — a kassai és a komáromi társulat együtt több bemutatót tud tartani évente — ismét elő lehet venni színdarabbal próbálkozó íróinknak azokat a darabokat, amelyek eléggé érettek arra—s ezt a színház dramaturgiája dönti el —, hogy színpadra kerüljenek. Vagy talán anyagilag kifizetőbb prózát, verset írni? Nem tudom. De egyet tudok: nincs az író részére felemelőbb érzés, mint ha alakjait látja megelevenedni a színpadon. Vagy van talán olyan szülő, aki ne lenne kíváncsi világra jött gyermekére? Egészen más dolog színpadon látni vagy nyomtatásban olvasni egy darabot. Írói kötelesség, hivatástudatból fakadó elkötelezettség kell hozzá, hogy harcoljunk azért, hogy hazai magyar szerző minden drámája színpadra kerüljön, ha oda való, ha jó. Ezért kell négy-öt fej helyett tíz-száz főnek összehajolnia Komáromban, Kassán — vagy bárhol. Hogy mindenki, aki használhatót alkot a dráma területén nálunk, színpadot is kapjon. Ideje lenne már megtalálnia egymást a Színháznak és a hazai magyar drámaírásnak. Ideje lenne már, hogy legtapasztaltabb írónk ne érezné megtorpanásnak, ha egy kolléga áttér a prózára hanem velünk, a színházzal együtt azon munkálkodna, hogy egy-egy kitűnő prózaíró kitűnő drámát is írjon. És ideje lenne, ha a színház is jobban élne azzal a felbecsülhetetlen kinccsel, ami már van: a hazai magyar drámaírással. Ha szerényebb mértékben is, de van. És azon kell lenni, hogy Izmosodjon, erősödjön, s főleg színpadot kapjon. Egyszóval: ideje lenne jobban érteni és becsülni egymást. SIPOSS JENŐ 7