A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-12 / 10. szám

Kőhegyi Gyula: Domboldal MIKOLA ANIKÓ két verse GÁDOR BÉLA Öregszik a ház Aggasztó és különös tüneteket észlelek a házon, amelyben lakom és amelyet szocialista megőrzésre évekkel ezelőtt átvettem. Megjegyzem, figyelmetlen és szórakozott ember vagyok, a dolgok csak nehezen jutnak el a tudatomig, de akkor aztán belevágnak, mint a bicska. Ez történt: Mentem lefelé a ház lépcsőjén, és az első emeleti fordulóban találkoztam egy csinos, fiatal hölggyel. A hölgy ismerősen rám mosolygott, majd kedvesen biccentett, és így szólt: — Kezét csókolom .., Rövid habozás után, kissé tartózkodóan így válaszoltam: — Jó napotI — majd tovább haladtam elgondolkozva, és csak a földszintre érve, vágott belém a bicska: — Szent Isteni Hiszen ez a Faragóék Zsuzsája, aki a múlt héten nekem szaladt a rollerrel... Vagy. ez nem is múlt héten volt, hanem tíz éve? Ki tudná megmondani, az időérzékem elég megbízhatatlanul szuperál... Ezek szerint azt kellett volna mondanom, hogy szervusz? De hátha a kis hölgy megsértődik ezen, hiszen olyan öntudatosan viseli nemrég megszerzett gömbölyded bájait... A „jó napot" viszont túlságosan ridegen hangzik. De hát csak nem köszönhetek kezét csókolomot a Faragóék Zsuzskájának, akinek tegnap még megtörültem az orrátI Nem szólván arról, hogy előbb ő köszönt kezét csókolomot nekem, nem csókolgathatjuk kölcsönösen egymás kezeit, nevetséges I Azóta, hogy Faragóék Zsuzskájával találkoztam, élesen figyelem a házot és lakóit. Mondhatom, kétségbeejtő dolgokat tapasztalok. Néhány napra rá találkoztam a Kutasék Évikéjével. Amikor legutoljára láttam, ha jól emlékszem, a mamája kocsiban tolta, Évike leejtette csörgőjét, én fe'eme^em, és visszatettem ráncos kis kezébe. Meg is simogattam dundi arcocskáját, nagyon aranyos csöppség volt. Éviké, most, amikor megláttam, éppen a kapu előtt búcsúzkodott egy főhadnagytál, akinek tömött, fekete bajusza volt. — Viszlát, Feri... — mondta neki kedvesen, és elfogulatlanul csókra nyújtotta kesztyűs kezét. Majd kipirult arccal elrobogott mellettem és dallamosan odavetette: — Jó napot... — és kacéran vágott a szemével. Mit lehet itt csinálni? Most jutott hirtelen eszembe, miért olyan ismerős az a szép szál rendőr, aki a múltkor, amikor szabálytalanul mentem át az úttesten, kedélyesen rám Intett, mondván: „Ej, ej, Béla, hát szabad ezt...?" Az a Horváthék Jóskája volt, akit a házban mindenki Kákának hívott, mert még hatéves korában sem tudta tisztán kimondani a nevét Egyszóval, szembe kell néznem a rideg tényekkel: a ház öregszik. Nemcsak a lépcsők és karfák, ablakrámák és falak öregszenek, amit még könnyen el tudunk viselni, én Is és a HKI is, hanem az emberek is, akik benne laknak. A szép Karsalné, akinek formás lábikráját annyiszor megcsodáltam, amikor előttem szaladt fel a lépcsőn, ma minden lépcsőfordulóban pihenőt tart, és kezét szívére szorítva szidja a teli szatyrot, amelyet a kezében visz. A daliás Pongrácz, aki nemrég még három litert szedett be naponta és kizárólag tizenhat éves kislányokról beszélt, ma nyugdíjban van, tejet iszik, és a reumáján kívül semmi sem érdekli ezen a földön. És Krucsikné, Úristen, a kacér Krucsikné, akinek viharos férfiügyei nemrég még alapjaiban rendítették meg a házat, ma száz kiló, és alig bír totyogni az unokája után, aki hegyes orrú cipőben jár, és minden valamirevaló nőre megjegyzéseket tesz az utcán ... Igen, a ház öregszik, sajnos, és nem is ez a legkínosabb. A legkínosabb az, hogy én nem öregszem vele. Tizennégy éve költöztem be a házba, és köztudomású tény, hogy azóta semmit sem változtam. Ezt mondják barátaim, ismerőseim és azok barátai és ismerősei. De ezt mondom én magam is, aki naponta többször Is belenézek a tükörbe, hogy ellenőrizzem arcom jól ismert, kedves vonásait. Naponta megállapítom, hogy nincs semmi baj, éppen olyan fiatal vagyok, mint az előtte való napon. Akár húszévesnek is mondhatnám magam, ha a ház lakói nem emlékeznének rá, hogy már akkor is hosszú nadrágot hordtam, amikor beköltöztem. Tehát, hogy úgy mondjam, az idő nyomtalonul röppent el a fejem fölött. El tudják képzelni, milyen kellemetlen ez? Örök fiatalságban élni egy házban, amely körülöttem állandóan öregszik? Hová vezet ez? Mi lesz ennek a vége? Nincs más megoldás, el kell költöznöm ebből a házból, amelyet ingerlő fiatalságom egyre jobban fog Idegesíteni. Olyan házba fogok költözni, ahol senki sem Ismer, és ahol nyugodtan kiadhatom magam húszévesnek, amenynyi tulajdonképpen vagyok, És ott, a hároméves kislányoknak is kezét csókolomot fogok köszönni. Nem akarok zavarba jönni, ha megnőnek. Kovasárnap a folyón Legszebb ruhádat vedd fel. Az este napraforgóba öltözött és harmatezüst a távoli mező. Harangok zúgnak elárvult faludban a mélyben. Gyomverte kertek emléke kísért. Felejtsd el most a várost. Falánk útait, falai labirintusát, a görnyedt sikátorokat, érthetetlen ünnepeit, parázna nászát. Vedd fel legszebb ruhádat és jöjj le a folyóhoz. Kő-vasárnapot ünnepelünk. A túlsó parton, látod, árnyak már csak a fák. A folyó az ö magányuk. Fény-kedvesét ölelné sok lomha barna hullám, s ha tárt karokkal fordul egyet, csak egy darab sötét eget merít alá a mélybe. A házak lángoszlopai éjszakánként a csillagokig érnek Szárnyra kapnak a szavak elhagyják régi fészküket Arcod kéregként tapad ujjaimra S míg kinn a bezárt ablakok mögött o fagy félelmetes csordái legelésznek testünknek szép halált ígér a tél igézete