A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-12 / 10. szám

Kőhegyi Gyula: Domboldal MIKOLA ANIKÓ két verse GÁDOR BÉLA Öregszik a ház Aggasztó és különös tüneteket észle­lek a házon, amelyben lakom és ame­lyet szocialista megőrzésre évekkel ez­előtt átvettem. Megjegyzem, figyelmet­len és szórakozott ember vagyok, a dolgok csak nehezen jutnak el a tu­datomig, de akkor aztán belevágnak, mint a bicska. Ez történt: Mentem lefelé a ház lépcsőjén, és az első emeleti fordulóban találkoztam egy csinos, fiatal hölggyel. A hölgy ismerősen rám mosolygott, majd kedve­sen biccentett, és így szólt: — Kezét csókolom .., Rövid habozás után, kissé tartózko­dóan így válaszoltam: — Jó napotI — majd tovább ha­ladtam elgondolkozva, és csak a föld­szintre érve, vágott belém a bicska: — Szent Isteni Hiszen ez a Fara­góék Zsuzsája, aki a múlt héten ne­kem szaladt a rollerrel... Vagy. ez nem is múlt héten volt, hanem tíz éve? Ki tudná megmondani, az időérzékem elég megbízhatatlanul szuperál... Ezek szerint azt kellett volna mondanom, hogy szervusz? De hátha a kis hölgy megsértődik ezen, hiszen olyan öntu­datosan viseli nemrég megszerzett gömbölyded bájait... A „jó napot" viszont túlságosan ridegen hangzik. De hát csak nem köszönhetek kezét csó­kolomot a Faragóék Zsuzskájának, aki­nek tegnap még megtörültem az orrátI Nem szólván arról, hogy előbb ő kö­szönt kezét csókolomot nekem, nem csókolgathatjuk kölcsönösen egymás kezeit, nevetséges I Azóta, hogy Faragóék Zsuzskájával találkoztam, élesen figyelem a házot és lakóit. Mondhatom, kétségbeejtő dolgokat tapasztalok. Néhány napra rá találkoztam a Kutasék Évikéjével. Amikor legutoljára láttam, ha jól em­lékszem, a mamája kocsiban tolta, Évi­ke leejtette csörgőjét, én fe'eme^em, és visszatettem ráncos kis kezébe. Meg is simogattam dundi arcocskáját, na­gyon aranyos csöppség volt. Éviké, most, amikor megláttam, éppen a kapu előtt búcsúzkodott egy főhadnagytál, akinek tömött, fekete bajusza volt. — Viszlát, Feri... — mondta neki kedvesen, és elfogulatlanul csókra nyúj­totta kesztyűs kezét. Majd kipirult arc­cal elrobogott mellettem és dallamo­san odavetette: — Jó napot... — és kacéran vágott a szemével. Mit lehet itt csinálni? Most jutott hir­telen eszembe, miért olyan ismerős az a szép szál rendőr, aki a múltkor, ami­kor szabálytalanul mentem át az út­testen, kedélyesen rám Intett, mondván: „Ej, ej, Béla, hát szabad ezt...?" Az a Horváthék Jóskája volt, akit a ház­ban mindenki Kákának hívott, mert még hatéves korában sem tudta tisz­tán kimondani a nevét Egyszóval, szembe kell néznem a rideg tényekkel: a ház öregszik. Nem­csak a lépcsők és karfák, ablakrámák és falak öregszenek, amit még könnyen el tudunk viselni, én Is és a HKI is, hanem az emberek is, akik benne lak­nak. A szép Karsalné, akinek formás lábikráját annyiszor megcsodáltam, amikor előttem szaladt fel a lépcsőn, ma minden lépcsőfordulóban pihenőt tart, és kezét szívére szorítva szidja a teli szatyrot, amelyet a kezében visz. A daliás Pongrácz, aki nemrég még három litert szedett be naponta és ki­zárólag tizenhat éves kislányokról be­szélt, ma nyugdíjban van, tejet iszik, és a reumáján kívül semmi sem érdek­li ezen a földön. És Krucsikné, Úristen, a kacér Krucsikné, akinek viharos férfi­ügyei nemrég még alapjaiban rendí­tették meg a házat, ma száz kiló, és alig bír totyogni az unokája után, aki hegyes orrú cipőben jár, és minden valamirevaló nőre megjegyzéseket tesz az utcán ... Igen, a ház öregszik, sajnos, és nem is ez a legkínosabb. A legkínosabb az, hogy én nem öregszem vele. Tizennégy éve költöztem be a házba, és köztudo­mású tény, hogy azóta semmit sem változtam. Ezt mondják barátaim, is­merőseim és azok barátai és ismerő­sei. De ezt mondom én magam is, aki naponta többször Is belenézek a tü­körbe, hogy ellenőrizzem arcom jól ismert, kedves vonásait. Naponta meg­állapítom, hogy nincs semmi baj, ép­pen olyan fiatal vagyok, mint az előtte való napon. Akár húszévesnek is mond­hatnám magam, ha a ház lakói nem emlékeznének rá, hogy már akkor is hosszú nadrágot hordtam, amikor be­költöztem. Tehát, hogy úgy mondjam, az idő nyomtalonul röppent el a fejem fölött. El tudják képzelni, milyen kelle­metlen ez? Örök fiatalságban élni egy házban, amely körülöttem állandóan öregszik? Hová vezet ez? Mi lesz en­nek a vége? Nincs más megoldás, el kell költöz­nöm ebből a házból, amelyet ingerlő fiatalságom egyre jobban fog Idegesí­teni. Olyan házba fogok költözni, ahol senki sem Ismer, és ahol nyugodtan kiadhatom magam húszévesnek, ameny­nyi tulajdonképpen vagyok, És ott, a hároméves kislányoknak is kezét csó­kolomot fogok köszönni. Nem akarok zavarba jönni, ha megnőnek. Kovasárnap a folyón Legszebb ruhádat vedd fel. Az este napraforgóba öltözött és harmat­ezüst a távoli mező. Harangok zúgnak elárvult faludban a mélyben. Gyomverte kertek em­léke kísért. Felejtsd el most a várost. Falánk útait, falai labirintusát, a görnyedt sikátorokat, érthetetlen ünnepeit, parázna nászát. Vedd fel legszebb ruhádat és jöjj le a folyóhoz. Kő-vasárnapot ünnepelünk. A túlsó parton, látod, ár­nyak már csak a fák. A folyó az ö magá­nyuk. Fény-kedvesét ölelné sok lomha barna hullám, s ha tárt karokkal fordul egyet, csak egy darab sötét eget merít alá a mélybe. A házak lángoszlopai éjszakánként a csillagokig érnek Szárnyra kapnak a szavak elhagyják régi fészküket Arcod kéregként tapad ujjaimra S míg kinn a bezárt ablakok mögött o fagy félelmetes csordái legelésznek testünknek szép halált ígér a tél igézete

Next

/
Oldalképek
Tartalom