A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

Köszöntő Ismét elteli egy esztendő. Az értékelések és a konszolidáció jegyében. Okosabbak, meg­fontoltabbak lettünk. Helyi szervezeteink nagy része megtartotta évzáró közgyűlését. Jó gaz­da módjára értékelték, mit tettek az év folya­mán, mit értek el, mire lehet a jövőben épí­teni, mit kell jobban csinálni. Vannak szerve­zetek, ahol az elmúlt év munkájával, a ren­dezvények számával, minőségével nem lehet dicsekedni. De túlsúlyban vannak azok a szer­vezetek, amelyek nagymértékben segítették elő kultúránk, tagságunk szellemi fejlesztését az elmúlt évben is. Mindenütt levonták a szükséges következtetéseket. Megválasztották az új tisztségviselőket, a tagság bizalmát fe­jezte ki irányukban. Nagy részben rajtuk mú­lik, mit fog tfehni, hogyan fog dolgozni szerve­zetük ebben az esztendőben. A közeljövőben járási konferenciákon fog­juk értékelni milyen munkát végeztek járási szervezeteink az elmúlt megbizatási időszak­ban, majd ezek lebonyolítása után rendes országos közgyűlést hívunk össze. Ennek lesz a feladata, hogy értékelje szervezetünknek az utolsó közgyűlés óta végzett munkáját. Mindaz, ami a múlt évben történt, nyilván­valóan és félreérthetetlenül felkészülés Volt erre az esztendőre, a bölcsen és okosan át­gondolt munkára. A szocializmus építéséhek ahhoz a szakaszához értünk, amikor gondosan fel kell mérni az eddig megtett utat, tanulni kell eredményeinkből és okulni hibáinkból. Jó hangulatban vettünk búcsút az óeszten­dőtől, és nem akadt olyan, aki ne kívánt volna barátainak, munkatársainak sikert a munká­ban és a magánéletben. Én is elsősorban jó munkát kívánok szervezetünk minden tagjá­nak, minden kedves olvasónknak. Hogy a kulturális munka komolyabb színvonalat érjen el a Csemadok-szerVezetekben, járási műve­lődési házainkban, falusi szövetkezeti klub­jainkban. Országos méretben kívánom a hoz­záértést, a szakszerűséget; törekedjünk szak­szerűségre a kulturális élet minden területén. Másodsorban azt kívánom, hogy az új eszten­dőben mindenkinek teljesüljenek egyéni, csa­ládi elképzelései, vágyai. Végül a munkához és egyéni sikerekhez jó egészséget kívánok mindenkinek a Csemadok Központi Bizottsága és a magam nevében. Varga Béla, a Csemadok KB vezető titkára Falu végén két vasvella, Mégis bejött a korella. Sem urakra, sem papokra, Csak a szegény parasztokra. (Lédeci népdal-részlet) Jönnek n menyecskék Magyar Miska bácsi — Ha a falunkról akarnak hallani, keressék meg Magyar Miskát! ö mindent tud! — ez volt az első lédeci jótanács, amit az Öregektől, fiataloktól hallot­tunk. Az már csak jóval később derült ki, hogy tulajdonképpen Fazekas Mihály a becsületes neve. Hetvenkilenc éves, de mindenre emlékszik, amit a szüleitől és a nagyszüleitől hallott. Beszél a község múltjáról, szinte betéve tudja a községi krónikát, csak úgy dobálódzik az évszámokkal. Azután — szinte észrevétlenül — vallani kezd saját magáról, a fiatalkoráról is.— A lédeciek többsége úrbéres és telkes gazda volt, zsellér nagyon kevés. 1872-ben kimérték a fer­tályt, de mivel minden családban sok volt a gyerek, a parasztok gyorsan elszegényedtek. A kis földet sokszor osztották sokfelé... Az én apámnak 24 hold földje volt, s most azt mondhatnák rá, hogy kulák, de akkor más mértékkel mértek. Nem volt még saját házunk, sem, s a bérelt ház négyszer öt méte­res egyetlen szobájában tizenheten laktunk. Ame­lyik fiú nősült, amelyik lány férjhezment, idehozta a választottját. Itt születtek meg és nőttek fel a gye­rekek, s az Öregeket innét vitték ki a temetőbe. Csak testvérek heten nőttünk itt fel. — Hogyan fértek el itt éjszaka? — Feldobáltak bennünket a slskóra, s ott azután valahogyan elvackolódtunk. (A kemencét hívták siskónak.) összebújtunk jó szorosan és melegítettük egymást. Abban a ruhában aludtunk, amiben nap­pal voltunk. A nhppali viseletűnk pedig egy hátul gombolódó szoknya volt. Én is szoknyásán jártam két évig iskolába, cipőt csak a mindszenti vásáron kaptam — jó nagyot, hogy sokáig tartson. — A huszonnégy holdból csak erre a szegénységre tellett, Miska bátyám?— A huszonnégy holdnak csak a felét vetettük be, a másik felét ugarnak hagytunk. Nem lett volna mivel megtrágyázni az egészet, meg azután a vető­mag is hiányzott. Érdekes és szomorú élet volt az akkoriban. Ha az asszonyok valamin összevesztek, mi gyerekek szorultunk ... És az evés? Mindegyi­künknek volt egy pléhtányérja, abba belemertek egy kanál tésztát, és mi meg csak úgy kézzel esze­gettük.— Beszéljünk most már vidámabb dolgokról. Mit szól a lédeci menyecskék sikeréhez? — örültem neki, és örült az egész falu. Legény­koromban én is nagyon szerettem dalolni. Gombos harmonikával jártuk a falut és szép magyar nótákat énekeltünk. A lányok olyankor alig-alig fértek a bőrükbe...— Biztosan hallgatja a rádiót. Mondja csak, mi a véleménye a slágerekről?— Mi? Hát majdnem semmi. Nekem ugyan nem tetszenek. Egyik nap vannak, a másik napra meg el­felejtik őket. Viszont a fiataloknak tetszenek... De a szép magyar nóta, a szép magyar népdal nem merülhet soha feledésbe, se ezer, se kétezer év múl­va. Mert az igazi érték. Azután ha írnak a lédeci dalos menyecskékről, csak nagyon jót írjanak róluk, mert megérdemlik. Én nagyon jól tudom, hogy mi­lyen nagy áldozat árán szereztek dicsőséget a fa­lunknak. Mindnyájan asszonyok, dolgozó asszonyok és anyák, akik sohasem ülhetnek ölhetett kézzel, mint az unatkozó városi dámák... Hát csak ezért mondtam, amit mondtam. órák hosszat tartott a beszélgetésünk, s úgy érez­tem, hogy most már nagyjából ismerem a falut és felkereshetjük a híres lédeci menyecskéket, az or­szágos népdalverseny győzteseit. Jönnek a menyecskék Jöttek bizony, nem kellett őket kétszer hívni. Mintha csak egy virágos rét közeledett volna a szép új lédeci iskola felé, s utánuk meg a kíváncsiak tömege. Pedig a nap ugyancsak mostohán viselke­dett és a hegyek felől hideg szél indult. Egykettőre bejárta a hír a falut, hogy itt vannak a pozsonyiak, a budapestiek, sőt még Németország­ból is jött valaki, mert filmezni akarják azokat az ügyes menyecskéket, akik az 1970-es országos nép­dalverseny győztesei voltak.— Miért csak a menyecskéket filmezik? — düny­­nyögtek hegyesre pödört bajszuk alatt a férfiak. — Hát csak azér’! — tromfolták le őket a me­nyecskék. — Talán ti tettétek híressé a falut? Egy fityiszt, ilyet ni! Akkor csak morogtatok, hogy mi­nek járunk folyton a próbákra... Meg hogy öreg­ségünkre elment az eszünk... És most meg nézzé­tek csak a férfinépet, hogy lógatják az orrukat!

Next

/
Oldalképek
Tartalom