A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-14 / 6. szám

A hörcsög — Vádlott, álljon fel! — mondta szigorúan a törvényszék elnöke. — Hiszen már áll a vádlott — súgta neki oda jobbról a bíró. Az elnök meghökkent, majd bólintott és felolvasta a vádiratot. Körülbelül így hangzott: — A szolgálatos rendőr kissé meglepődött, amikor észrevette, hogy egy alaposan beszeszelt férfi, névszerint Josef Pohl jön vele szemben pontosan éjfélkor. Nem mintha megijedt volna tőle, éppen nem, ellenkezőleg. Pohl ugyanis aprótermetű, vakarcs, amolyan tökmag, ez azonban még a semminél is- kevesebbet jelentett, amikor a néptelen utcán éjszaka megpillantotta az egyenruhás embert. Ez az, amit totális undornak nevezhetünk. Hirtelen rávetette magát a nálánál sokkal nagyobb rendőrre, arcul ütötte, azután hangos rikoltással letépte a vállpántját. — Most már éppen tizedszer van itt! — sóhajtott fel az elnök. — S mindig hatósági közeg elleni erőszak vétsége miatt. Háromszor méltányosak voltunk ön iránt és nem büntettük meg. — Háromszor igen, de kétszer nem! — fortyant fel a vakarcs. — Én nagyon Is jól tudok számolni. — És most, nyolcadszorra sem engedjük el a büntetését. Ez így nem mehet tovább. Mondja meg, kérem, ml kifogása van közbiztonsági szerveink ellen? — Egyszerűen kl nem állhatom a rendőröket! — mondta fennhéjázó hangon a vakarcs. Egy évre hűvösre tették, zacskókat ragasztott, azután hirtelen „beugrott" egy váratlan amnesztia és két hónapot ült le a „nyakába sózott" egy évből. — Vesse le a ruháját, öltözzön a sajátjába! — mondta neki a fegyőr. A vakarcs hirtelen felpattant és már rávetette volna magát a főtörzsőrmesterre, amikor átvillant az agyán, hogy az nem rendőr, s egyelőre még a börtönépületen belül van. A sarki vendéglőben, a börtönnel szemben az ötödik korsó sör után azonban már újra hencegett: — Könyörtelen leszek! — ordította kidülledt szemekkel. — Engem semmiféle amnesztiával nem vesznek le a lábamról. Mutassátok meg nekem a legnagyobb rendőrt és én agyoncsapom, mint egy legyet. Egyszerűen megsemmisítem! — toporzékolta. mert a lába nem ért le a naplóra. Éjfélre járt az idő. a hörcsög már elemében érezte magát. A barátai szerettek volna tőle megszabadulni, elvezették a legközelebbi útkereszteződésre. ahol egy kétméteres rendőr álldogált. A vakarcs feléje Indult, majd hirtelen ráordított: — Te barom! A rendőr megfordult, kereste a hang tulajdonosát és végre meg is találta: — Polgártárs, menjen haza és aludja ki magát! — mondta neki jóindulatúan. A hörcsög felfoftyant: — Mit merészel mondani nekem? Hogy mer engem hazaküldeni? — Arcul akarta ütni a rendőrt, de csak a térdét találta el az öklével. A meglepett rendőr lehajolt, hogy szemügyre vegye, ki is ütötte meg, s ekkor a vakarcs ököllel az arcába csapott. — Kilencedszer! — mondta büszkén a hörcsög a törvényszék elnökének. — De kérem, miért hősködik maga folyton? — kérdezte. — Maga, egy ilyen apró emberke? — Éppen ez az! — háborodott fel a vakarcs. — Én Ilyen kicsi vagyok, s ezzel élnek vissza a közbiztonsági szervek. Most kétéves szabadságvesztésre ítélték, s amnesztia talán nem lesz a közeljövőben. KAREL FABIAN EMBERI H SORSOK A kegyetlen anya Az egyik árvaház nevelőnői mesélték ezt a különös történetet: Ancsa falusi lány volt, Egy éve dolgozott a szövőgyárban, amikor üzemi kirándulást szerveztek, ű is jelentkezett. A buszban vidám volt a hangulat. Kacagtak, énekeltek. A poros, pókhálós ablakú szövőterembe sohase sütött be a nap, most minden fénylett, Esett az éjszaka eső, az esőcseppek ott ragyogtak a füvön, a fákon. Ancsa csak kislánykorában látott ilyet, amikor libát legeltetett, a s kelő nap sugarai már a mezőn érték. Most ismét mesés volt minden ... Este egy kisvárosban szálltak meg. Fáradtak voltak, de nem volt kedvük lefeküdni. Sétálni indultak, s csakhamar ráakadtak a város egyetlen zenés kávéházára. öten voltak, mindannyian lányok, mindannyian bementek. Nem találtak szabad asztalt. Szétszóródtak az egész teremben. Ancsa az egyik barátnőjével a zenekar mellett kapott helyet. Két férfi ült az asztalnál. Fiatalok, de mór nem legények. A férfiak itallal kínálták őket, elfogadták. Aztán együtt táncoltak, szórakoztak. Észre se vették, hogy eljött az éjfél. Záróra. Kár, hogy haza kell menni — mondogatták. Az utcán már senki sem iárt. Csak a mozdulatlan nyári est vette őket körül. Párosan haladtak, Ancsa spicces volt és kábult. Nem szokott inni. A fiatalember szelíd és kedves. Megfogta Ancsa kezét. A városi park hársfái éppen virágoztak s a fák alatt illatozott a széna. — Micsoda illatok! — sóhajtotta Ancsa, egy pillanatra megállt, hogy mélyet szippantson. Talán a szemét is lehunyta, hogy az édes illat az agyáig hatoljon. A férfi karjai ráfonódtak meleg testére. Ancsa szédülést érzett s mint egy elejtett selyemkendő, lágyan a fűre omlott. És megtörtént, aminek meg kellett történnie. Ancsa másnap csak a férfi szúrós bajuszára emlékezett. Mintha rossz álom lett volna az egész ... Igyekezett minél előbb elfeledni, De az élet útjai kifürkészhetetlenek. Mire észrevette, hogy baj van, s mire el mert menni az orvoshoz, már késő volt. Jegyben járt egy tanítóval. Meggyónta neki, az faképnél hagyta. Többé nem ment haza a filujába. Nehezen élt, de a szenvedés csak megszépítette. Szomorú nagy szemei, mint a mágnes vonzották a férfiakat, de amikor megtudták, hogy gyereke van, elvenni egyik sem akarta, ö pedig meg akarta mutatni a falujának, hogy mégis férjhez megy. Akkor jött az a részeges vasutas. Az elvette és végleg pokollá tette az életét. Rossz volt a lakásuk, s a gyerek riadtan ült a sarokban. Csúnyácska volt, halvány és töpörödött szegény. Csak a nagy szemeit örökölte az anyjától. Nem értette, hogy mi történik, hogy mit keres náluk ez az idegen bácsi. Magától jött a dolog. Először a vasutas rúgott bele. Útjában volt és egyszerűen félrerúgta. Az asszony megvadult, amikor ezt látta, de a férfi őt is eldöngette és mént a kocsmába. A gyerek sírva bújt hozzá, és akkor keserűségében ő is elverte. Nem lehetett másképp, valakin neki is ki kellett tölteni a bosszúját. Aztán egyre gyakrabban verte meg a gyereket s egyre jobban gyűlölte. Megkönnyebbült, ha megverhette, hiszen őt tartotta minden szerencsétlensége egyetlen okának. Ha ő nincs, rég tanítóné lehetne, sőt talán már tanfelügyelőné. Azt hitte, hogy halálra verheti, hiszen ő szülte. A gyerek már nem sírt, ha verték. Aztán már nem ütötte, mert az árulkodó kék foltokra felfigyeltek a szomszédok. — Anyu, anyu — suttogta a gyerek, amikor az anyja szárítókötéllel közeledett hozzá. Nem kiáltott, mert tudta, hogy azt nem szabad, csak nézte a közeledő asszonyt. Lekuporodott a sarokba, reszketett a félelemtől, egész teste lúdbőrös lett. Anyja megragadta és odahúzta az ágy lábához. Hurkot húzott a kezére és gúzsba kötözte az egész testét, összezsugorítva odafűzte az ágy lábához. A kötél a húsába vágott, s a padló köve hideg volt. Könyörögve nézett az anyjára, aztán lehunyta a szemét. Az anyja oldalba rúgta és a vasutassal moziba ment. Mozi után még beültek a kávéházba. Amikor hazamentek, a gyerek már aludt. Úgy hagyták gúzsba kötve reggelig a hűvös kövön. Ez gyakran megismétlődött. Az anyja el akatfa pusztítani, mert benne látta szerencsétlenségének egyetlen okát. A vasutas nem bántotta, csak nevetett, ha reggel ott látta gúzsba kötve az ágy lábánál s mókásan hozzávágta a nehéz bakancsát. Egyszer az anyja vasalt s a gyerek csupasz combján próbálta ki, hogy elég forró-e a vas. A gyerek elájult a fájdalomtól. Utána a combját hatalmas seb csúfította és a seb sehogy se akart begyógyulni. Orvoshoz kellett menni és ott minden kiderült. A szülőket bíróság elé állították, s a gyereket árvaházba vitték. Igy végződött az a tragédia, amely valahol egy vidéki városkában kezdődött egy kellemes nyári estén. Amikor meghallgattam a történetet, kérésemre az árvaház vezetői elém vezették a gyermeket. A gyerek sápadt volt és vöröshajú. Nagy szemében még mindig ott ült a riadalom. — Szereted anyádat? — kérdeztem önkéntelenül, és magamhoz húztam. Amikor a kezem hozzáért, reszketni kezdett és elfordította a fejét. — Szereted? — kérdeztem ismét. — Igen — mondta és megfeledkezve hozzám bújt. ügyetlenül és gyámoltalanul. Hiszen nem ölelt még soha. Csak amióta itt van és néha a nevelőnők karjaiba bújhat. SZŰKE JÓZSEF fi