A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-13 / 37. szám
A színpad királynője Én, Blaha Lujza! ... Bájoló lágy trillák. Tarka képzetek, Kedv, remények, Lillák, Isten veletek! — énekelte Blaha Lujza Pásztor Árpádnak A 'lányom című kis, biedermeier kétfelvonásosát, melyben utolszor hallatta bűbájos énekhangját a színpadon. Inkább csak dúdolt, mint énekelt, halkan, öregesen, mélán, búcsúzkodva. Családi nevén csak Reindl Reindl Lujza — Kölesi Lujza — Blaha Lujza — Soldos Sándorné — Splényi Ödönné. Ennyi név egy nőnek, egy asszonynak. S mind a sajátja! ... Hát még ha a szerepeiben kapott neveit is feltüntetnénk, akkor talán tele is lenne vele az oldal. De hol, milyen fészekből is repült ki a „nemzet csalogánya“? Százhúsz évvel ezelőtt, 1850. szeptember 8 án született Rimaszombatban. Atyja, Reindl Sándor, császári és királyi huszártiszt, 1848—49-ben pedig honvéd volt. Később Várai név alatt színpadra lépett, s így történt, hogy leánya már nyolc éves korában szerepelt a győri színpadon. Asszony lesz a lányból... Kezdő színésznőként került Szabadkára és ott ismerkedett meg az ezred katonai karmesterével. Blaha felismerte a fiatal színésznő tehetségét, koloratúr énekesnővé képezte és nemsokára feleségül is vette. így lett Reindl, azaz Kölesi Lujzából Blaha Lujza. 1866- ban már a debreceni közönség dédelgetett kedvence, s mint a debreceni színház tagja járt át nyaranként Nagyváradra játszani. Ekkor már megözvegyült. Még kétszer ment, férjhez, s bizony elég baja volt a férfiakkal. Fenntartás nélküli hálával csak az egy Blahára gondolhatott, aki tanította, de ez meg beteg volt és özvegyen is hagyta egészen fiatal korában. Egy fia maradt tőié, Blaha Sándor, aki egészen az államtitkárságig vitte. ... mint vendég! Az akkori színlapok százain olvashatták: Blahr. Lujza asszony, mint vendég! De hogyan lehet valaki vendég ott, ahol állandóan játszik? A nemzet csalogánya szomorúan mosolygott, ha ezt valaki megkérdezte tőle. Miért? 1875 szeptemberében Soldos Sándor Borsod megyei gazdag földesúr vette feleségül, s a fényes esküvő után négylovas hintón vitte haza a gyönyörű fiatalasszonyt a kastélyába. Az énekesnő boldog volt. Azt hitte, örök időkre megszabadul, az anyagi gondoktól és csak a mű vészetének élhet. Csakhogy minden másként történt! A kastélyban már a végrehajtó fogadta az ifjú párt, aki lefoglalta Soldosnak mindenét, még a négyesfogatát is. S a „mint vendég“ azért szerepelt Blaha Lujza neve mellett a színlapokon, hogy a fizetését ne lehessen lefoglalni. Az emberek sokat beszélnek, sokat pletykáznak, s akkoriban is így lehetett. Annyi azonban igaz, hogy második házassága nem lehetett valami boldog, mert négy évi együttélés után elvált Soldos Sándortól. Második házasságából származott leányát, Sárikát Beöthy László, a Nemzeti Színház igazgatója vette feleségül. Három a magyar igazság! Harmadik férje Splényi Ödön báró volt, a kockásruhájú rendőrkapitány. S ez a harmadik házasság talán jó is lett volna, ha... Ha nem vesztett volna többet kártyán a báró úr, mint amennyit ki tudott fizetni. Blaha Lujza éppen Balatonfüreden pihent, amikor táviratot kapott: „Drága Egyetlenem! Sokat veszítettem kártyán. Becsületbeli adósság. Csak most az egyszer segíts rajtam, soha többé nem veszek a kezembe kártyát!“ Fogadkozások, civakodás és kibékülés. Nem az első és nem is az utolsó ilyen távirat volt ez. Ilyenkor a szegény asszony nyakába vette az országot, vendégszereplő körútra indult és összeénekelte férje kártyaveszteségét, így azután a „mint vendég“ sokáig ottmaradt Blaha Lujza neve mellett a színlapon. Megszokásból? Vagy talán mert nem tudott a kötelezettségektől szabadulni akkor sem, amikor már báróné volt? Ki tudná megmondani? Tény az, hogy minden szóbeszéd ellenére, Blaha Lujza 1881-től egészen a férje haláláig, 1910-ig kitartott hűségesen és zokszó nélkül Splényi Ödön mellett. Egy pofon története 1909 őszén Móricz Zsigmond egy színdarabot vitt be a Nemzetibe, a Sári bírót. — Szeretném — mondta —, ha te rendeznéd, és ha a bírónét Rákosi Szidi játszanál (Ekkor már Csathó Kálmán volt a Nemzeti Színház rendezője.) Tóth Imre, miután elolvasta a darabot, másként vélekedett: — Három-négy előadás után akár le is vehetnők a műsorról. Hanem majd eljátszatjuk Blahánéval. Mert ő meg olyan kedves lesz az alak minden komiszsága ellenére is, hogy érte meg az öreg Újháziért özönleni fognak az emberek a színházba. Rákosi Szidi ellenszenves boszorkányt csinálna az alakból! És Tóthnak volt igaza: a Sári bíró egy híján ötven előadást ért meg a Nemzeti Színházban, ami kivételesen nagy sikernek számított abban az időben, s ez nagyban hozzájárult Móricz népszerűségének megalapozásához. Blaha Lujzát pedig csak két dologra kellett biztatni. Az egyik, hogy elmondjon néhány vaskos kifejezést, amilyeneket az eszményi parasztok, akiket ő a népszínművekben megszokott, sohasem mondanak, az igaziak azonban, és Zsiga alakjai annál inkább. — Nagyon ellenszenves leszek én így! Hiszen valóságos sárkány ez a bíróné! Legalább a szava lenne szelídebb! — Ha más játszaná — mondta erre Csathő Kálmán —, Sárkány lenne. De Blaha Lujza csak annál kedvesebb, minél inkább igyekszik sárkányt játszani... — Jaj, édes gyermekem — legyintett a művésznő valami hihetetlen bájos, messze múltba visszakacérkodó és a huncutságot egy csöppnyi melankóliával keverő mosolygással — volt valaha talán olyan . világ is ... De hol van az már? ... Nem is emlékszem! Sokkal több baj volt a másik dologgal. Pofon kellett ugyanis ütnie Rajnai Gábort, és ehhez nem fűlt a foga semmiképpen. — Tessék csak engem jól pofon ütni! — kérte Rajnai. — Igazán! De keményen! — Jaj, hogy ütnélek, fiam? Dehogy ütlek! Azt már csak nem teszem! Hosszas könyörgésre, biztatásra végül rászánta magát mégis, nekifohászkodott, de bizony egy szelíd kis cirógatásnál nem futotta többre a legkegyetlenebb nekiveselkedésből sem. — Ne tessék félteni engem — biztatta Rajnai. — Tessék úgy pofon ütni, hogy a fülem is belecsendüljön . .. Hiszen ezzel a drága, szép kis kezével, ha akarna se tudna akkorát ütni, hogy fájjon ... Addig-addig könyörgött, rimánkodott, isteukedett Blahánénak, míg végre rá is vette, hogy igazán pofon üsse. Elszánta szegény magát, és odasózott Rajnainak egyet, jó nagyot. Ettől fogva kijárt Rajnainak a pofon minden előadáson, de ha véletlenül kissé erősebbre sikerült, Blaháné mindig megijedt és felvetette a kérdést, nem volt-e még elég. Sokan csak a Sári bíró előadásán döbbentek rá, hogy a nemzet csalogánya micsoda kiváló, nagy, drámai művésznő, hogy akkor is méltán foglalhatott volna helyet .mint legelsőrangú, nagy művésznő a legnagyobbak között, ha sohasem énekelt volna. Mindent meg tudott csinálni a színpadon, amivel az egyénisége nem volt rikító ellentétben; őszinte volt és bensőséges; volt szíve, humora, jellemábrázoló és alakító képessége. Blaháné 1901-től a Nemzeti Színház örökös tagja lett. Az örökös tagsági intézményt egyébként vele kapcsolatban veje, Beöthy László találta ki. Blaháné ugyanis nagy anyagi bajokkal küszködött, s így született meg az örökös tagság ötlete Beöthy fejében, hogy segítsen az anyósán. A művésznő ezzel, mint örökös -tag, néhány száz korona havi jövedelemhez jutott, amire egy nagyobb előleget folyósított a minisztérium, hogy nyomasztó adósságait rendezhesse. A magyar népszínművet, mely Tóth Ede és Csepreghy Ferenc után egyre jobban hanyatlott, úgyszólván Blaháné tartotta fenn, a saját erejéből gyönge műveket iS sikerre vitt. Az az igazi, eredeti magyar lélek, mely beszédében, hanghordozásában, az érzelmek természetes, közvetlen kifejezésében nyilvánult meg, a magyar közönségre ellenállhatatlanul hatott. Mindehhez járult még külső megjelenésének bája, hangjának kellemes csengése és énekelőadásának keresetlertsége, az érzelmek egész skáláján uralkodó jellegzetessége és könynyedsége. Ennek hatása aiól az idegen ajkú sem vonhatta ki magát, és a hetvenes években még erősen német főváros lakói is szívesen mentek az ő kedvéért a magyar színházba, s így közvetve á magyarosodáshoz is hozzájárult. NLEi
