A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-26 / 30. szám

Ment egéô/zen legyet

Bános még jó erőben van, nem fűd otthon ülni tétlenM. Virradatkor kenyeret, szalonnát csomagol a szilon zacskóba, fogja az öbölös karkosaraí. s a hajnali derengésben keresztülvág a harmatos réten az erdő felé. A cigányok már egy hete házalnak gombával. Az asszony is tett valami enyhe célzást, hogy úgyí megenne egy kis gyenge gombalevest, de a pénz egyébre kell. Mondhatta volna: „Hallod, János, kimehetnél az erdőbe!*' — de Jolán soha nem mond

ilyet, inkább nélkülözik, koplal. Egész életében ilyen volt. Egyetlen zokszó nélkül tette, amit kellett, s még csak azt sem várta el tőlem, hogy hálás legyen neki érte. Igaz az, hogy árva lányból lesz a jó menyecske.

János érezte, hogy ázik át a bakancsa a harmatos fűben, de nem sokat törődött vele. A gyerekei jártak az eszében. A kilenc fiú, akik szét széledtek a nagyvilágba. Csak a legkisebb, a Lajcsi gyerek nem találta meg a helyét, de annak a dolga Is rendbe jöhet még, hiszen szorgalmas fiú, ha nem is olyan tehetséges, mint a többiek.

Hiába, gondolta — öregembernek istenverés már a gyerek. De azért ez a gondolat sem szomorította el. Közben egészen megvirradt. Az erdő párába burkolődzva ébredezett a

domboldalon. Enyhe szellő kereke dett a völgy felől, s meglengette a közeli mogyorós bujazöld ágait. Kü lünben még nyárhajnali csend volt. Amolyan ígéretteli, termékeny csönd, ami tele rakja az ember fejét emlékező gondolatokkal.

Szép termés lesz, nézegette az öreg a bokrokat szakértő szemmel. Aka ratlanul is Feri fia jutott az eszébe Maga sem tudná megmondani pontosan, miért éppen őt szereti a ki lene közül a legjobban. Hiszen Feri volt hozzájuk a leghűtlenebb. Alig töltötte be a tizenötödik évét, amikor úgy elment valahová az ország másik végébe, hogy hírt sem igen hallani felőle. Eltelik egy év is, hogy egyetlen levelet sem ír. Néha küld egy lapot születés- vagy névnapra, s mintha ezzel eleget is tenne gyermeki kötelességének. Kötelesség! — bökte ki János hangosan. — Hányszor megígérte, hogy elhozza a feleségét meg a gyerekeket. A múlt nyárra is ígérkezett, de semmi sem lett belőle. — Nem baj — csapott egy nagyot botjával a levelek közé.

Valahol túl a dombon csorda közeledett. János meghallotta a kolompszót. Amíg az erdőig érnek, nyugodtan megreggelizhetek, gondolta, s leült az egyik bokor tövébe. Ké nyelmesen előkotorta a bicskáját, jóízűen falatozni kezdett.

— Ezt fogjátok enni, vágott egy darabot a szalonnából a fekete kenyérhez. — Apátok is ezen nőtt fel.

Ügy beszélt, mintha az unokái máris ott ültek volna mellette. Sokat és jóízűen evett. Alig maradt valami a zacskóban. A kolompszó egyre ko zelebbről hallatszott.

Nemsokára zavaros lesz a patak vize, motyogta az öreg. s leballagott az erecskéhez. A víz kristálytisztán ragyogott a korai napsütésben. János poharat formált a tenyeréből, s szűrcsőivé szívta belőle a hűs cseppeket. Egészen felfrissült, mire végzett ezzel a szertartásszerű művelettel. Közben a levegő is teljesen kitisztult, az ég kéken ragyogott a virágzó rét felett. A nap is egyre melegebben sütött. János lacsatolta a nadrágszíját s lázitól a ruháján egy keveset. A kosarat a botjára akasztotta. Mindig így szokta cipelni, a vállán átvetve.

Az első gombát az erdő szélén fa látta. Szép tinorú volt. El is határozta magában, hogy ma nem szed mást. Aztán soká barangolt még a tölgyesben, de nem volt szerencséje, csirkegombán kívül nem tatáit egyebet. Végül is ebből szedett egy levesre valót. A tehéncsorda közben másfelé vehette útját, mert a kolompszó halkulni kezdett.

Nincs szerencséin, mérgelődött csen

desen János, még a pásztor is elke-. rül.

Amióta nyugdíjazták, egyre jobban vágyott az emberek közelségére. Már az is megfordult a fejében, hogy szer vez valami klubfélét az öregeknek, de nem talált megértésre. Pedig egy szobácska, néhány szék meg egy két asztal elég volna ahhoz, hogy néha napján összejöjjenek. Szóval ilyen gondokban főtt Jánosnak a feje. A válla meg sajgott, mintha a könnyű vesz szőkosár is töprengéssel lett volna tele.

Hazafelé kerülő úton ment. Fényes nappal nem akart a fűben gázolni. Ismerte a rétet, tudta, hogy a barma tos fű a nap sugarainak hatására felegyenesedik. Olyan az, mint az ember. Soha nem lehet olyan mélyre taposni, hogy föl ne emelkedjék, s ha lekaszálják, akkor is . . .

— Istenem! Mennyit kaszáltam én életemben! De ennek is vége! — ki áltott fel, de senki sem volt a közelében, aki meghallgatta volna. Pedig ezt világgá kellene kiáltania. No, majd a Feri gyerek hazajön a három unokával.

A falu szélén levetette a bakancsot, mert megkeményedett és törni kezdte a lábát.

A kocsma még zárva volt. Az öreg Botos sepregette a lépcsőről a szemetet. János előre köszönt, mert gyér

S mikor ezt végrehajtották, négy darab nedves agyagot hozatott

— Gyúrja ki mindegyik — parancsolta — azt az alakot az agyagból, amilyen a kő volt.

Rövid idő múlva elkészültek a minták. Az egyik tanú lófej alakot gyúrt, amilyenre a drágaköveket rendszerint csiszolják, a másik bárányfejet, de ketten — Ahior és Zakariás — egyforma mintát gyúrtak: alakja egy női mellhez hasonlított

És így szólt a király:

— A vak is láthatja, hogy a tanúkat Zakariás megvesztegette. Ezért Zakariás adja vissza a követ Ahiornak és egyúttal fizessen harminc közönséges sékelt a bíráskodás költségére és adjon tíz papi sékelt a templom számára. A tanúk pedig, akik maguk leplezték le önmagukat, fizessenek öt-öt sékelt a kincstárba, hamis vallomás miatt.

Ezután három testvér járult Salamon trónja elé, akik örökségükön perlekedtek. Atyjuk halálos ágV«án így szólt hozzájuk: „Hogy hajba ne kapjatok az osztozkodáson, elvégzem én magam igazság szerint. Ha meghaltam, menjetek ki a kis halom mögé, amely a ligetben van, és ássátok fel. Találni fogtok benne egy ládát három rekesszel: jegyezzétek meg, a felső a legidősebb, a középső a középső, az alsó pedig a legifjabb fiúé/4 És amikor az atya halála után a fiúk elmentek és úgy cselekedtek, amint azt ő meghagyta, látták, hogy a felső rekesz színültig tele van aranypénzzel, a középsőben nincs semmi más, csak csontok, a legalsóban pedig fadarabok. Irigységre, haragra lobbant a két ifjabb fivér bátyjuk iránt. Életük végül oly elviselhetetlenné vált, hogy a királyhoz fordultak ítéletért és tanácsért. De még itt is a király trónja előtt sem fukarkodtak a kölcsönös szemrehányásokkal és szitkokkal.

A király fejét csóválva hallgatta végig őket, majd így szólt:

— Hagyjátok a perlekedést; nehéz a kő, súlyos a homok is, de a bolond haragja nehezebb mindkettőnél. A ti atyátok nyilván bölcs és igazságos ember volt és akaratát oly világosan kifejezésre juttatta rendelkezésében, mintha száz tanú előtt tette volna. Hát nem jöttetek-e rá nyomban, szerencsétlen pörlekedők, hogy a legidősebb fivérre hagyta atyátok minden pénzét, a középsőre a marhákat és rabszolgákat, a legifjabbra pedig a házat és a szántót? Menjetek hát békességgel és ne civakodjatok többé.

És a három testvér, akik az előbb még esküdt ellenségek voltak, felderült arccal hajoltak földig a király előtt és kart karba öltve hagyták el az ítélet házát.

Egy másik örökségügyben is ítélkezett a király, mely bárom nappal ezelőtt kezdődött. Egy atya halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy minden vagyonát arra hagyja két fia közül, amelyik méltóbb rá. De minthogy egyik sem volt hajlandó elismerni, hogy alábbvaló a másiknál, a királyhoz fordultak.

Salamon ekkor megkérdezte őket, mi a foglalkozásuk. Válaszukból megtudta, hogy mindkettő vadász és íjász s így szólt:

— Térjetek haza. Megparancsolom, állítsátok atyátok holttestét egy fa alá. Tudni akarom először, melyik talál közületek nyilával pontosabban a szívében, s akkor majd döntök ügyetekben.

Most a két fivér újra megjelent Salamon szírié előtt, a király embere kíséretében, akit a felügyelettel bízott meg az uralkodó. Öt kérdezte ki Salamén a versenyről.

SALAMON KIRÁLY LEGNAGYOBB SZERELME

—. Végrehajtottam mindent, ahogy parancsoltad, király — jelentette ez az ember. — Kivittém az öreg holttestét a fához és mindegyik fivérnek odaadtam íját és nyílvesszőit. Az idősebb lőtt először. Százhúsz könyöknyi távolságból pontosan arra a helyre talált, ahol a szív ver, míg életben van az ember.

— Pompás lövés volt — mondta Salamon. — Hát a fiatalabb?

— A fiatalabb... Bocsás meg, királyom, de nem tudtam elérni, hogy parancsodat teljesítse... A fiatalabb kifeszítette íját és már rátette a vesszőt, mikor hirtelen lábához eresztette a nyilat, megfordult és sírva mondta: „Nem, képtelen vagyok ezt megtenni... Nem tudok belelőni atyám holttestébe.“

— Akkor övé legyen atv.ja birtoka — döntött a király. — Ő bizonyult méltóbb fiúnak. Az idősebb pedig, ha kedve tartja, beléphet testőreim közé. Szükségem van ilyen erős és vérengző férfiakra, akiknek pontos a keze, biztos a szeme és szívüket vastag kéreg borítja.

Azután három ember járult a király elébe. Együtt űztek kereskedést és nagy haszonra tettek szert. És egyszer, mikor eljött az ideje, hogy elinduljanak Jeruzsálembe, bevarrták az aranyat egy bőrövbe és . útra keltek. Az éjszakát egy erdőben töltötték, az övét pedig óvatosságból beásták a földbe. És mikor reggelre virradva félébredtek, nem lelték az övét azon a helyen, ahová rejtették.

Mindegyik a másikat vádolta lopással, és minthogy mind a hárman igen ravasz és fondorlatos beszédű emberek voltak, így szólt a király:

— Mielőtt Ítélkeznék ügyetekben, hallgassátok még, amit mondani fogok. Egy szép leány megígérte szerelmesének, aki nagy útra indult, hogy megvárja visszatértét és senki másnak nem adja szüzességét, csak neki. A vőlegény elment és nemsokára egy másik városban elvett egy másik leányt, és a jegyese ezt megtudta’. Közben új kérő jelent meg a házukban, egy városukbéll gazdag és derék ifjú, a leány gyermekkori barátja. A lány Szülei sürgették á házasságot és 6 szégyenében és félelmében nem mert említést tenni az ifjúnak fogadalmáról, és férjhez ment hozzá. De mikor véget ért az esküvői lakoma és a férj bevitte őt a hálószobába s lefeküdni készült ’ veid, az asszony könyör-