A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-27 / 52. szám
Zrínyi és Frangepón o bécsújhelyi börtönben Hunyadi László siratása MADARÁSZ VIKTOR A történelmi festészet, mely témáját á történelem, mitológia és biblia tárgyköréből meríti, ősrégi eredetű, de gyakori műfajként csak a reneszánsz korában kezd megjelenni. Nagy fellendülése pedig, amikor a vallásos ábrázolások mellett világi műfajként kezd meghonosodni, a tizenhetedik századra esik és olyan nagyságok nevéhez fűződik, mint a spanyol Dlego Velázquez, valamint a németalföldi Piere Rubens. A magyar piktúra történetében is szórványosan felbukkan egy-egy jelesebb egyéniség, akinek életművében ez a zsáner is képviselve van, mint például a nagy barokk mester, Mónyokl Ádám alkotásában II. Rákóczi Ferenc gyönyörű portréjával. De ez még csak egyedi jelenség és csupán előkészíti a tizenkilencedik századi nagy kibontakozást, melynek első igazán rangos képviselője és évekre vezéregyénisége Madarász Viktor, akinek neve elválaszthatatlanul összeforrott a kor történelmi festészetével, és hogy éppen ezt a festészeti ágat művelte legintenzívebben, az nem puszta véletlen vagy divatos hóbort, hanem korának - a szabadságharc tragikus végakkordja után - egyenesen lelki alapja és törvényszerű következménye volt, mert meg kellett festenie személyes emlékeit, melyek belevésődtek tizennyolc éves szabadságszomjas fiatal leikébe. Száznegyven évvel ezelőtt, 1830. december 14-én született a gömöri Csetneken. Nem készült festőnek. 1849 utón a pécsi egyetemen jogászkodik, de már ebben az időben is mély vonzalmat érez a piktorához, melyet először itt, majd pár év múlva Bécsben kezd tervszerűen művelni. Bécsi ével alatt születik első történelmi kompozíciója is, a „Kuruc és labanc", mely pesti kiállításán nagy feltűnést keltett. Nagy kár, hogy az idők folyamán ez a szimbolikusromantikus műve alkallódott. A korabeli magyar festőgeneráció körében ő az első, aki a művészetek fővárosába, Párizsba megy, hogy mesterségbeli tudását tökéletesítse, s utána majd minden jeles művészegyéniségünk ezt az utat választja. Először az akadémián, majd egy jónevű magániskolában fest: kereken 14 évig marad és dolgozik a Szajnaparti fővárosban. Ez a tizennégy év élete legtermékenyebb és legértékesebb periódusa. Itt születnek gyors egymásutánban már érett alkotásai, mint a Zrínyi-téma körbe tartozó művek sora, majd 1859-ben első nagy kiugrása, a „Hunyadi László siratása" és pár évvel később a „Zrínyi és Frangepón a bécsújhelyi börtönben". Szakítva a bécsi akadémizmussal, stílusával kivívja a párizsiak tetszését; ennek eredménye, hogy a „Hunyadi" - ugyancsak elsőnek a magyar mesterek alkotásainak sorában - elnyeri a legnagyobb elismerést, a „Párizsi Szalon“ aranyérmét, Ez a kép súlyos drámai ellenhatásokból van felépítve. A gótikus templom félhomályában a padlón kiterítve fekszik fehér lepellel letakarva a hűtlen király esküszegésének áldozata. Hunyadi László. A nagy, vízszintesen elhelyezett fehér folt mellett két fehér kemény vonal: két nagy gyertya világítja meg a képet. Ezzel a merev élettelenséggel elléntétben a homályból a hős anyjának és arájának alakja bontakozik ki, akik megtörtén, fájdalomtól görnyedve borulnak le lábai elé ... Míg ez a kép komor drámai dinamizmusával hat, addig a másik - melyen Zrínyi Péter és Frangepón Ferenc az utolsó átvirrasztott éjszaka után búcsút vesz egymástól, mielőtt a habsburgi bakó bárdja alá hajtaná fejét - kompozíciójával és ragyogó fényhatásaival ragadja meg nézőjét a budapesti Nemzeti Galériában. A kiegyezés utáni években már itthon folytatja a megkezdett utat, és bár ezek a művei is jelentősek, mégsem jelentenek további emelkedést, sőt Székely és Benczúr mellett kezdenek lassan háttérbe szorulni. És ez a tény érzékenyen érinti a mestert, meg is kezdődik az elkedvetlenedés folyamata, melyből azonban még teljes pompájában emelkedik ki feleségének két gyönyörű portréja, hogy azután 1880 táján, alig ötvenévesen, átmenetileg ugyan, de félretegye az ecsetet. Sajnos ez az átmenet hosszúra nyúlt, mert csak húszéves hallgatás után jön meg az utolsó fellángolás, melynek két remeke a „Feltámadás" és a pár évvel öregebb „önarckép", méltó alkotójuk hírnevéhez. Madarász Viktor 1917 januárjában halt meg. Nemzeti célokat szolgáló és a magyar múltat megelevenítő képei nemzeti kultúránk örökértékű remekei. VARGA JÓZSEF GrigorlJ Kozlncev, a szovjet Hamlet-film rendezője új filmjét Ismét Shakespeaia-drámából készítette. A Lenfilm stábja nemrégiben fejezte ba a „Lear király" munkálatait. A nagy tragédia, amely Kozlncevet korábban két Ízben Is foglalkoztatta [mint színházi rendezőt és mint egy Shakespeare-ről szőlő könyv íróját), ezúttal a film eszköze Ível történő művészi tanulmányozás tárgya lett. „Filmünk feladata — mondotta Kozlncev —, hogy szabadon, de híven, egy másik művészeti ág nyelvére fordítsa le a drámát, hogy ne díszletek közt vagy naturalisztlkusan adjuk elő a művet, hanem a tragédiában ábrázolt életet jelenítsük meg: a filmvásznon mindennek hamisítatlanul életszerűnek és reálisnak kell lennie." Ezt a feladatot szolgálja J. Jene) munkája, aki szigorúan egyszerű dlszlefezésre törekedett, s kulisszák helyett valódi anyagokat használt, követ, vasat és fát, úgyszintén I. Grlcius operatőr munkája is, akinek portréi mentesek a hamis túlzásoktól. A Krím kopár sztyeppéi, a Kaukázus szakadékét, a viharos Szibéria tájai shakespeare-i tájakká változnak a filmvásznon. A tragédiában a természet nem háttér, hanem az antik színház kórusával egyenértékű szereplő. A mindenségiben tomboló vihar a főhős lelkében dúló vihar megfelelője: a hős elbukásában megtalálja az emberi nagyságot, tébolyában a megismerés bölcsességét. G. Kozincev társszerzője, miként a Hamletfilmben, ezúttal Is Dmitri) Sosztakovics volt. Szereplők: J. Jarvet (Lear), E. Radzlny (Goneril), G. Volcsek (Regan), V. Sendrikova (Cordelia), D. Banlonls (Albán) és mások. 17
