A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-29 / 48. szám
djén goiak a szomszédos szigetről magukkal hoztak fát, omi egyedül alkalmas a szertartáshoz, zenészeket és a varázslójukat, aki az egész szertartást vezeti majd. A férfiak kiástak egy kb. öt-hat méter átmérőjű gödröt, kibélelték kövekkel, majd megrakták a máglyát. Mindezt a varázsló irányítja. Gondosan figyelem az előkészületeket, de egyelőre nem fedeztem fel semmi „csalást". Semmi olyat, ami magyarázatát adná a begaiak különleges képességének. Fellángolt a tűz, kezdenek izzani a kövek. A férfiak most saját maguk felkészítésével vannak elfoglalva. Már tizennégy nappal az ünnepség előtt a férfiak hozzákezdtek az előkészületekhez - nem aludtak nővel s táplálékukat is erősen korlátozták. A sawau törzs tagjai később felsoroltak néhány esetet, amikor a táncosok a tűzön járás előtt Tiem tartották be az előírt szabályokat és - súlyos égési sérüléseket szenvedtek. Most, a szertartás előtt, a férfiak draunibalabala nevű koszorúkat kötnek páfrányból, s ezeket a bokájukra erősítik. Csakhamar leszáll az éj. Csak o tűzgödörben fehéren izzó kövek világítanak. Mintegy négy méterre ülök a tűzgödörtől. Közelebb nem merészkedem. A kövek ontják a meleget. A sötétség megfoszt a fényképezés lehetőségétől. Villanófényem nincs, ezt csak később vásároltam Japánban, így legalább a szertartásra öszpontosíthatom minden figyelmemet. Most ismét a varázsló veszi át a szertartás irányítását. Utasítására a férfiak kihúzzák a tűzgödörböl az utolsó el nem égett fadarabokat, parazsat, míg csak az izzó kövek maradnak vissza. Most mindnyájan a varázslóra figyelnek. Nyugodtnak látszik, koncentrál, mintha imádkoznék, mintha magában próbálná eltalálni a legalkalmasabb pillanatot, amikor a törzs férfi tagjainak bele kell menníök a tűzbe. Feszült várakozó*. Múlnak a másodpercek. A varázsló vár. Aztán egyszerre csak elkiáltja magát, mintha csak parancsot adna a harcra: „Vutuo, vutuo!” „Előre, előreI“ Felkel, körüljárja a tűzgödröt s aztán mezítláb, határozottan, félelem nélkül beleugrik a szörnyű katlanba. S a varázsló mögött .ott lépkednek a sawau törzs férfiai. Szilárdan. Nem remegnek, nem bontják meg a ritmust. Nem tudom megérteni a dolgot. Még itt is, ahol ülök, elviselhetetlen a hőség, hát még a tűzgödörben. A köveket legalább húsz órán ót izzították, a férfiak mégis nyugodtan, büszkén lépkednek keresztül a tűzpödrön és semmi bajuk sem történik. És semmi bajuk sem történt! Első pillanatban azt hittem, hogy valamiféle tömeghipnózis vagy autoszuggesztió játszhat itt szerepet. Olvastam efféléről. De a varázsló, mintha csak el akarná oszlatni ki nem mondott kételyeimet, kijön a tűzgödörböl, vesz néhány gallyat, odateszi a kövekre, s a gallyak pillanatokon belül lángra kapnak. A begai férfiak pedig ugyanolyan nyugodtan lépkednek tovább keresztül az izzó köveken. Amikor végre kijönnek, nem bírom ki tovább s megkérek néhány táncost, hogy mutassák meg a talpukat. Készségesen eleget tesznek a kérésemnek, s én! mint hitetlen Tamás, végigtapogatom fekete talpukat. De nyomát sem találom a legkisebb égési sebnek sem. Sőt mi több, egyikük talpa sem volt forró! Mintha a begai férfiak harmatos füvön és nem izzó köveken lépkedtek volna. Nem találok magyarázatot a jelenségre. S akikkel később beszéltem a sawau törzs férfi tagjainak hihetetlen képességéről, azok sem tudtak kielégítő magyarázattal szolgálni. Megkérdeztem természetesen a begai férfiakat is, hogyan magyarázzák ők maguk hihetetlen képességüket. S kitűnt, hogy ők ismerik a választ, és természetes, hogy mint minden más ezeken a kannibálok lakta szigeteken, ez a „tűzálló" tulajdonság is összefüggésben van az .emberevéssel. Abban az időben, amikor a szörnyű vízözön Begán kívül elárasztotta az egész világot, a sawau törzset Tingalita törzsfő vezette. Egy vadász, akinek nem volt párja a Fidzsi-szigeteken. Tingalita azonban nem volt az egyetlen kiváló férfiú a faluban A másik Dredre volt, az öreg mesemondó. Akkor este, amikor mindez történt, Dredre különösen szép történeteket mesélt a törzs harcosainak. Olyan szépeket, hogy a férfiak elhatározták: jutalomként mindegyikük elhozza a mesemondónak az elsőként elejtett vadászzsákmányt. Tingalita, a kitűnő vadász kiment reggel a hegyifolyóhoz. Csakhamar fogott egy szép angolnát. De amikor kihúzta a vízből, apró emberkévé változott! S nem volt ez ember, hanem egy isten. De a kannibálok szigetén az istenek is féltik az életüket. És joggal. Mert Tingalita mindjárt megmondta foglyának, milyen sors vár rá: „Elviszlek a mesemondónkhoz. Az megfőz és megesz téged Megérdemli, mert olyan szép meséket tud mondani.“ Az isten azonban nem akart belenyugodni a sorsába. „Eressz szabadon, és én a törzs legjobb vadászává teszlek." De Tingalita csak nevetett. „Hát talán nem én vagyok már ma is az első a sawauk között? Hát fogott már valaki Begán egy istent úgy, mint én téged?" „Akkor hát adok neked asszonyokat» sok asszonyt." De Tingolita megint csak nevetett. „Álhatóm húsz-harminc asszonynyal, ha akarok. Többre meg nincs szükségem." S kezdett egy jókora kosarat fonni, hogy majd abban elviszi foglyát a mesemondónak. S ekkor az isten felajánlotta Tingaliátának a legjobbat, legértékesebbet, amit ismert: . „Én vagyok, vadász, a tűz ura, a tűz istene. Ha szabadon engedsz, én megszabadítlak az égésektől, a tűzhaláltól. Soha senki sem fog tudni tűzön megsütni téged." Tingalita nem hitt ebben. Azért mégis gödröt ásott, tüzet rakott, s amikor fehéren izzottak o kövek, felszólította a foglyul ejtett istent, hogy mutassa meg, mit tud. S az emberke belement a tűzbe, és csodák csodájára nem égett meg. Tingalita ekkor követte az isten példáját és ö is ellentálit a szörnyű Izzó hőségnek. A mesemondó természetesen nem kapta meg a honoráriumát. Ezzel szemben Tingalita, fiai és unokái megtanulták, hogyan lehet ellentálini a halált hozó tűznek. És Begán a mai nopig ismerik ezt a titkos tudományt. Talán azért, mert Bego egyedül élte túl a szörnyű özönvizet. Talán. Ki tudja. Ki értheti ezt meg, olyan, aki - mint én is - egy teljesen idegen világból jöttem. Istenek, özönvíz, szent tűz és szent szigetek — mindez megvolt már régen azelőtt, hogy az első fehér ember partra szállt Melanézióban. Hát minek kérdezzünk. Miért ne higygyünk! Szöveg és képek: DR. MIROSLAV STINGL A minszki és Allegrt a moszkvai rádió műsorából BAL A NÉVAPARTON ELEK Ilona - VASS Valéria szerzemény« tto H7__ Em H7 A Em Né - va híd - ra hullt az éj és síi - rü H7_( Em H7 Em--|_ff— pm—ff ffm--1—0—.fi—J----j—3--fky--f-——{ . '\J hó szitált, . f % AV r JJ!^d IH "*■ \ le • nin-grá-di bű-vös tél márpart-ra szállt. D7 Am1 D1 G Ál - mom - ban Le - nin • pid-ban ren - dez * tant egy bált, Ál - mom • ban ősz - sze - hív - tam min - den nép fi - át, Am/Fi» H7 Em H7 Em ÉS Ott És ott a a Era a föld-go-lyó víg tán-cot járt! a nagy - vi - lág kar - já - ba zárt! Em/G Am H7 '8>.__9- • • "-----p— :—m - -Jé- ■ A- •—»----—-~-Jŕ i Szép hin * du lány egy né • ger mel - lett áll, és C Am D7 G — — --:---f~—---* ¥ Johnny ép Em _4_4_______fm # fit 1 J-'- oen Tá - nvát ké - ri — „ —Em/G Am _ Am/Fi* •jtl---4-------4-Bű - vös vi - lág, én ál - mo • dóm to * vább, hogy * rtt. D7 Q fí*7 „7 $ <F ' ~ V: " * [, bé - ke van §CODA . „ Em —* J j 'X>. S. alCQDA sezt íln - ne - pd -ni kell! És én h7 ' Em c——1----------1— .--J nagy - vi • Idg kar ;á - ba zárt! Copyright by Zeneműkiadó Vállalat, Budapest
