A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-29 / 48. szám

LOVICSEK BÉLA

Második rész 1.

Azon a télen sok hó hullott és nagy szelek fújtak. Néhol embermagassagnyira hordta össze a havat. Sok helyen járhatatlanná váltak az utak. Kihajtották a falu népét havat hányni

És azon a télen hetente háromszor is hálóztak a fiatalok. Ismerkedtek a katonákkal, megtanulták az új nótákat. ,,Nádi veréb nem száll fel az égig“, „Horthy Miklós katonája vagyok“, „Zöld a kukorica Kati. ..“ Szólt a muzsika, zengett a dal az iskolában. Szünetelt a tanítás, az iskola volt a legalkalmasabb hely a mulatozásra.

A cigányzenészek már nagyon belefáradtak a sok munkába. Lesoványodtak, szemük mélyen ült és égett, mintha homokkal szórták volna tele. A falu feletti pincékben is hajnalokig daloltak a legények a honvédokkal. A tiszt urak meg a jógazdák asztalánál dőzsöltek, vedelték az italt, s jóvérű menyecskékre vadásztak.

Kocsis Laci is belesodródott a nagy pántiikás, dalos áradatba. Ki-kimaradt. Sokszor hajnalban vetődött haza az italtól szédelegve. Rákapott a cigarettára. Anyja sírt, szidta, minek az még olyan taknyosnak a szájába. Apja hallgatott. Egyszer aztán megunta a sok siránkozást, Margitra formed t.

— Fogd már be a szád! Ha rákapott, rákapott, ő baja. Én is szívom tízéves korom óta, mégis itt vagyok!

— Neked a mennykó sem árt, de ö még gyerek, htaba nőtt hosszúra, mint a létra, csak gyerek még — mondta Margit. Haragosan forgatta a szemét, meregette a tíz körmét, szipogott. Összevesztek. Két nap nem fűzött. Azt hitte, azzal megtruccolja Istvánt.

Kocsis István nem törődött vele, nem dühöngött, mint ahogy azt Margit várta, ellenkezőleg: jókedvűen fütyörészstt. Reggel, délben, este pirította a kenyeret a tűzhely fedelén. Akkora karéjokat, mint a fél asztal. Szinte bűzlött már a ház a fokhagymától. Margitot a méreg feszegette, s majd szétvetette tehetetlenségében.

— Maguk mindig veszekszenek, édesanya, mire jó az — jegyezte meg Laci csendes keserűséggel. — Egyetlen nap sem mehet el anélkül, hogy össze ne vesznének.

— Nem értsz te ehhez, fogd be a szád! .... Majd veszekednél te is, ha tudnád, milyen ember az apád .. . Dehát te azt még nem tudod — mondta Margit a szemét törölgetve, és a harmadik napon főzéshez látott. Délben nagy lábas paprikáskrumplit tett a két férfi elé az asztalra. Félreült a tűzhely mellé, s onnan leste a hatást. Jól tudta, hogy egyikük sem szereti a krumplit.

Nem történt semmi: jóízűen falatoztak, olyan elszánással és vidáman, mintha a világ legízletesebb eledelét kanalaznák. Itt-ott hagytak egy keveset a lábas alján. Evés után bevágtak egy-egy, bögre vizet, azzal eloldalogtak hazulról. Kocsis István az istállóba húzódott, az állatok fara mögé ült a dikóra, cigarettázgatott, Laci meg a faluba ment a cim borúihoz.

Margit a tűzhely mellett egymagában sírdogált.

Kocsis István karácsony másodnapján elment az anyjához. A küszöb előtt ledobogta csizmájáról a havat, kétfelől lehusintotta az odakészített cirokseprűvel és benyitott.

Kovács János a tűzhely mellett pipázgatott, Kocsisné meg a karos lócán ült szemüveggel az orrán, a naptárban böngészgetett. Szemüvegét a falitükör mögé tette és lekváros kaláccsal kínálta a fiát.

— Inkább bort innék — mondta István. — Névnapomon ördög vigye a kalácsot! Nincs itthon bora?

— Nincs — mondta Kocsisné és összenézett Kovács Jánossal. Nagyon megértették egymást, a szemük járásánál is tudtak beszélgetni. Kovács János megmozdult, magára vette a báránybéléses kabátot, fejére csapta a búbos sapkát, a szegről leakasztotta a pincekulcsokat, s intett a fejével.

— Gyere, kimegyünk a pincébe! — mondta. —■ Legalább elseperjük a havat a fal tövéből, ne áztassa, meg iszunk is.

Kocsis István a második kancsó után kígombolkozott, sapkáját a feje búbjára tolta, szívta a cigarettát, egyiket a másik után.

— Jó pince — mondta szétnézve. — Tágas is, télen langyos, nyáron hűvös, megfelelő... A boltozatja meg. . szép munka, pontos munka.., fölfogadnám.

' — Azt elhiszem — mondta Kovács János elmosolyodva halványan. —

Minek volna ez neked, szőlőd nincs, a pince meg Csak úgy pince, ha bor is van benne.

— Akkor is elfogadnám... Majd lesz még nekem szolom, meglátja. Lesz nekem mindenem, húsz hold földem is, jő pár iovam, parádés szerszámom, hintóm, ha beledöglök is de lesz, meglátja! — mondta Ko«sis István nagy elszánással a hangjában.

— Lehet még — hagyta rá Kovács János. — Fiatal, erős ember vagy, István, a fiad sem lesz gyengébb, akaratod is van, lehet mindened, húsz holdad, vagy még több is, ha a fiad jól benősül. Benősiilhet van elég gazdag lány a faluban, nem utolsó legény.

Kocsis István berúgott. Estefelé ballagott haza. Kedve lett volna végigdalolni az utcát, mint valamikor legénykorában.

Margit rátámadt, szidta, mint a bokrot. István meg csak vigyorgott, szorongatta Margitot, fütyült, dobogott.

— Ne gyúrd- fel a talajt! — förmedt rá Margit. — Inkább menj az istállóba és etesd meg az állatokat, mert éhen vesznek, jógazda! —, nyomta meg a szó végét gúnyosan.

István elkomorodott. Leült a sámlira, rágyújtott.

— Miért nem mész, mindjárt besötétedik!

— Hadd sötétedjék... és fogd be a szád, nekem te ne parancsolgass. azt csinálok, amit akarok, megértetted!?

A régi falióra egyenletesen ketyegett. Nem mutatta már pontosan az időt, hol késett egy órát, hol sietet kettőt. Csendes éjszakákon, mikor elkerülte szemüket az álom, jó volt hallgatni. Hozzátartozott az életükhöz. Nélküle szegényebbek lettek volna. Most is hallgatták a ketye- 1 gését. Margit azon törte a fejét, hol járhatott István, kinél rúghatott be. István meg azon morfondírozott a részeg fejével magában, hogy nem szereti Margitot. Szikrányi szeretetet sem érez iránta. A gondolata mindig a másik asszony körül jár, azt szereti, azt a büszke, városi asszonyt. Álmatlan éjszakákon hányszor, de hányszor látja őt maga előtt! Meg a két fiát . . . Hogy szakadjon le az ég!

— Hol a gyerek? — kérdezte István később.

— Hol volna! Elment a faluba.

— Örökké a faluban kószál.

— Itthon őrizzen engem?

— Etetéshez hazajöhetett volna

— Nem bolond karácsonykor is etetni, arra való vagy te, részeg disznó!

— Fogd be a szád!

— Nem fogom!

— Fogd, ha mondom!

— Nem fogom!

Istvánt elöntötte a méreg. Felállt, fenyegetőn lépett Margit felé, hogy szájon vágja. — Mit üssek ezen a pilickén, félő, hogy elkapja a szél, de a szája azért örökké jár — gondolta magában. Meg is sajnálta Elpárolgott a mérge. Kiment az istállóba. Megetetett, megitatott Mikor bement a szobába, vacsorája az asztalon állt. Szép szón törte a fejét, de csak legyintett és evéshez látott.

Kocsis Laci Sántáéknál kártyázott. Ferbliztek. Az öreg Sánta ugyancsak szívta a fogát, vesztett. Vesztett a fiatal hadnagy is, aki náluk szállásolta el magát. Laci nyert, meg a nálánál egy évvel idősebb barátja, a Sánta Feri.

A hadnagy igen jól érezte magát, számított is neki valamit az a néhány pengős veszteség. Kedvére kiszőrakozta magát, s neki az volt a fontos. Később a fiatalabbik Sánta lányt elküldte a kocsmába borért. Sántáné tepertős jtogácsát tett az asztalra- ettek, ittak.

Kocsis Laci éjfél után ment haza. Vidáman fütyörészett: hat pengő hetven fillért nyert. Másnap egy doboz Extra cigarettát vett magának, apjának meg egy pakli zöldnyolcast. Füstöltek a tűzhely mellett, menynyezet alatt ült a füst, mint a felhő. Margit köhécselt, ette "a méreg, mint mindig, s vasvillaszemet meregetett Istvánra.

— A rossz törjön ki benneteket! — mondta haragosan, majd nagykendőt borított a vállára és átszaladt a szomszédba beszélgetni Hullt a hó...

Kocsisék újév előtt megölték a hízót. A disznótorba meghívták a fiatal hadnagyot, Sánta Ferit, de ott ült az asztalnál a pipaszártól megtarkult bajszú Kovács János is. Kocsis Rétemé egy üveg törkölypálínkát meg egy demizsonnal hozott a legjobbik borából a torba. A feketeszemű asszony egyenes derékkal ült, fölény és méltóság ült az arcán. Dicsérte a hurkát, kolbászt, leginkább a káposztát. A tonnát gyengéllette. Élvezettel hallgatta a fiatal hadnagy beszédét, aki sokat mesélt Restről.

— No, lám, hát a hadnagy úr pesti? — kérdezte.

— Igen.

Arasznyit nőtt szemében a hadnagy, s meghívta vendégségbe, majd meglátja, mondta, mi minden van az ő házánál.

Éjféltájt Kocsis Péterné jótanáccsal látta el Margitot, meg ne égesse a zsírt, az aprólékot tegye ki a hidegre, s ne hordja szét a fé) disznót a szomszédoknak.

— Kóstolgassák a magukét — mondta még. Kovács János is zsebrevágta a pipáját, azzal elmentek. Odakint üvöltött a szél, hordta a havat.

Kocsis Istvánnak Jókedve kerekedett a törkölytől, bőrtől, elmesélte a fronti élményeit, viccet is mondott néhányat. A hadnagy nagyokat nevetett. Később István unszolására Laci elővette a hegedűjét és eljátszotta a hadnagy nótáját. Daloltak. Még Margit is dalolt, pedig a fáradtságtól alig állt már a lábán. A hadnagy dicsérte Lacit. Dicsérte az értelmét, játékát, sóhajtott s megjegyezte:

— Sajnos, manapság sok tehetséges fiatal elkallódik. Miért nem taníttatták a fiút tovább? — kérdezte.

Margit tanácstalanul húzta fel a vállát.

— Miből, hadnagy úr, miből? Nagy úr a pénz. . .

A felvégen tűz volt. Tinkó Lajos szérűje égett le. Égre verődlek a lángok a havas éjszakában. Azt suttogták, valamelyik haragosa gyújtotta ki. Tinkó Lajos izgága, összeférhetetlen ember hírében állett. Káromkodott, öklével verte a fejét, siránkozott: oda a takarmány, aljazó szalma, mi lesz az állataival? Ki tudja, fizet-e a biztosító ebben a megváltozott világban? Felesége a kútba akart ugrani elkeseredésében. Hö vissza nem tartják, meg is teszi.

A falu népe lassanként megszokta a változást. Kezdték megismerni sz új törvényeket, megtanultak gazdálkodni az új pénzzel, s közben megtanulták „tisztelni“ a kakastollasokat is, akik gyakran ellátogattak a faluba. Különösen azóta tartanak tőlük, amióta félholtra verték a szögi Juhász Imrét húslopás gyanúja miatt. Délcegen lépkedtek végig az utcán. Szálfatermetűek, tekintetük hideg-mérges, az arcuk, mint a kő-