A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-01 / 44. szám
TÖRÖK ELEMÉR: Vigasz Visszatérni régi magamhoz nem tudok már aki voltam meghaltam Benned kemény a fájdalmar és sötét akár a csend a koporsódban rám súlyosuit gyászban iárom az utam emlékeid árva csapatával ;gy halkul el lassan szívdobbanásom sóváran vágyva a megvilágosult minden ségbe ahova az én lelkem is elszáll a boldogító nyugalomra Prandl Sándor felvétele Sz ü I e t és n a i >o m r a Soha a nyugalmát így nem kívántam a messzeségből felderengő hajnaloknak nehéz a pillám emlékhad nyíl rám mögöttem az élet előttem a halál egy év tíz év ki tudja futnak az évek leckéztetnek az emlékek s visszhangként belémdobban némán mi szükség van még itt énrám * MM——MB—i11.WWHBE3I—i^ii Nagy László Endre Egy ember élete 4. Szóval Így teltek-múltak a napok, hónapok. Egyik gazdám a világháború történetét írta, a többiek farigcsáltak. De azért mindent tudtunk a világról, mert egy zászlós minden nap felolvasta nekünk az orosz újságokat. Egyik nap azt olvasta, hogy: „KITÖRT A FORRADALOM!“ Másnap reggelre eltűntek az őrök a kapuból meg a tornyokból is. A tisztek izgatottan tanácskoztak, mi lesz most? Felakasztanak bennünket?... Hazaengednek?.. Besoroznak a hadseregbe? Másnap pár orosz katona jött a táborba és kihirdették, hogy a haladószellemű tiszteket haza lehet engedni: De csak a tiszteket! Útra készülődtem én is a gazdáimmal. Ludvig egészen Irkutszkig vitt magával. De itt a fehérek voltak az urak és táborba dugtak bennünket. Az öreg megtörölte a bajuszát, cigarettára gyújtott, hosszan fújta maga elé a füstöt és azután folytatta: A városban hol a fehérek, hol a vörösök voltak az. urak, de mi aránylag még mindig nyugodtan éltünk a táborban. Végre aztán megnyíltak a tábor kapui és mi szabadon járhattunk ki és be. Egyik barátom pékséget nyitott, én meg egy milliomos szakácsa lettem. Közben a város falain egy éjszaka hatalmas vörösbetűs plakátok Jelentek meg: Minden, ami a föld felett, a földön és a föld alatt van, átment az állam tulajdonába! Olyan hirtelen peregtek az események, hogy sokszor csak utólag értesültünk olyan dolgokról is, amik szinte a szeműn!' előtt játszódtak le. Milliomos gazdámnak kétszer ötven áruval megrakott vagonja közeledett. A haját tépte idegességében. Aztán jött a telefonjelentés, hogy mindkét szállítmányt elkobozták a vörösök. De azért maradt még neki mit a lejecskébe aprítani. Csak én rajtam akart spórolni, ezután csak a maradékokat lökte elém, mintha kutya lettem volna. És még meg is fenyegetett: — Ha itthagy, átadom a rendőröknek) Gazdáméknak volt egy nagyon csinos, formás cselédlányuk. Még most is összefut számban a nyál, ha rágondolok. Ez a Grúnya vezetett be a szerelem rejtelmeibe. Egyszer aztán ez a kislány összeszedett a házban minden ékszert és aranyat és eltűnt! A gazdám gutaütést kapott, a milliomosnő elájult. Én is otthagytam a levitézlett családot. Róttam a város utcáit, ahol hangyaszorgalmú emberek iparkodtak eltüntetni a harcok nyomait, rakták vissza a felszedett utcaköveket. S ekkor egy ablakból magyar szavak ütötték meg a fülem .. Valaki odabent magyarul szónokolt. Akaratlanul is megálltam és hallgattam. Ekkor valaki a vállainra tette a kezét: — Ki vagy te? Talán kém? — Nem... nem — dadogtam. — Egy magyar hadifogoly! A karszalagos férfi keményen rámvillantotta a szemét és jó alföldi magyarsággal mondta: — Ha érdekel, mit beszélünk, gyere be! Két hétig jártam a gyűlésekre, azután felveitek a pártba. Sokat dolgoztunk és szónokoltunk. Felvilágosító munkát végeztünk az üzemekben és a környező falvakban. De nagy ára Is volt a párttagságomnak. S ezt már előre lefizettem. Háromszor csaptam földhöz az orosz szótárt még a fogolytáborban, de azután újra felvettem és tanultam! Félévi álmatlanság és étvágytalanság. Honvágy — fiatalság — túlvilág. Hiszen papok és papnak neveltek! Éjszaka néha ötször-hatszor is végigimádköztam a rózsafüzért. A társaim meg egyre faggattak: Mi van veled? Csupa csont és bőr vagy!?S azután megnyugodtam. Mintha kicseréltek volna: jól esett az étel és az alvással sem volt semmi baj. Becsületes embernek tartottam-:: magara, s úgy éreztem, amit csinálok, jól csinálom.’ S egyszer mégis négy fegyveres katona kisért a hadbíróság elé ... Az volt a vád, hogy összejátszom a fehérekkel. Ez súlyos vád volt, akkoriban nem sokat kukoricáztak az emberekkel. Szerencsére a hadbíróság elnöke egy öreg és sokat tapasztalt ember volt: — Elvtárs, mondd el az életrajzodat! Megnyugodtam és szép, folyékony orosžsággal elmondtam magamról mindent. Senki sem szólt közbe. Beszéltem a gyermekkoromról, árvaságomról, a papneveldéről, a fogságba esésemről, hogyan harcoltam a fehérek ellen fegyverrel a kezemben. Amikor befejeztem, a hadbíróság elnöke a vádaskodók felé fordult: — Barmok, ti ezt az embert akarjátok föbelövetni?! Éppen ilyen emberekre van szükségünk! Iskolázásra küldjétek! A hadbíróság elől egyenesen Moszkvába küldték, egyéves pártiskolára. Gyorsvonattal, igazolványokkal ellátva indultam el a főváros felé. Az ázsiai Oroszországon kényelmesen utaztam keresztül, de az Uraldíi innen már bizony híre-hamva sem volt gyorsvonatnak. Ócska, lassan döcögő személyvonattal utaztam. De tele voltam csodavárással. Azt hittem, Lenin csodákat tehet és egyik napról i másikra megválthatja a 'világot. Talán csak most — ötven év távlatából — értem meg, hogy erre kevés egy évtized, de még egy fél évszdzad is. Azután Moszkvába értem. Megkerestem a pártiskola épületét, felmentem az irodába és jelentkeztem: Nyolcvanketten voltunk. Nappal az előadása- Itat, hallgattuk, éjszaka olvastunk és tanultunk. Karácsorjykor fejeződött be az iskolázás. Až utolsó előadást Kun Béla tartotta. A meghatottságtól sírt, mint egy kisgyerek. Búcsúzni jött, a Krímbe indult Vrángel tábornok hadserege ellen.
