A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-25 / 43. szám
A * // veso mestere Axt hiszem, bármelyik olvasónk szívesen elfogadná ... Lánc, lánc, eszterlánc... Igazán nagy kéz- Ügyesség kell a kifaragásához Fehérváry Sándor most ötvenegy éves, egyenes tartású, erős ember, csak a homlokredől mutatják, hogy az élet köszörüköve róla Is sokat lekoptatott, hogy az élete nem egészen úgy alakult, ahogyan azt ö szerette volna. Volt egyszer egy szegény falusi család és annak hét gyermeke. Asztalosműhely ... a forgács Illata... gyalupad, fűrész, véső ős kalapács. Meghívás a kastélyba. „Milyen szép bútorok1! Miért nem lehet nekünk Is ilyen?“ Háború, hadifogság, nősülés, három gyerek, s azután az árvíz. — Olyan szerencsétlen voltam, hogy négyszer kellett építkeznem í — meséli. — A harmadik házam rombolta szét az árvíz... A rózsák ott virítottak az összeomlott ház előtt. Százhat gyönyörű rózsafal — mondja a felesége és könnyet töröl ki a szeme sarkából, Pedig most is szép házban laknak. De az a harmadik talán kedvesebb volt: fiatalságuk, boldogságuk egy kézzelfogható darabja. Nem Is csoda, hogy Itt mindenki az árvízről beszél, hiszen Csicsón vagyunk, ott ahol a gátszakadás volt, ahol legtöbbet szenvedtek a lakosok. Ülünk a terített asztal mellett, a szép ház egyik szobájában, gyönyörködünk Fehérváry mester faragványaiban, s közben hallgatjuk ... Megvallom őszintén, hogy kissé irigylem ezt az embert, aki meg nem valósult álmairól mesél, mert olyan nyugodt, olyan kiegyensúlyozott, mint a természet, mint a föld. — Nekem vagy a gyerekeknek a férjem még soha egy rossz vagy goromba szót nem mondott — mondja a felesége ős ragyogó szemmel néz az urára. — Soha nem is adtatok rá okot, hogy goromba legyek hozzátok! — mondja szelíden Fehérváry mester, majd a gyermekkoráról mesél. Szülei szegénységéről, a hét gyerekről, az árendás földekről. Elmondja, hogy tanulni szeretett volna, de nem volt miből. Másra kellett a pénz... — Fiatal asztalossagéd voltam, amikor bekerültem az itteni grófi kastélyba. Hogyan? Meghívták a mesteremet, mert a bútorokon volt valami javítani való. fis ott születtek meg az álmaim. Tágra nyílt szemmel bámultam a pompát, a gazdagságot, s leginkább azt, ami a „szakmámba vágott“, a gyönyörű faragott bútorokat. Azokat kellett megjavítanunk. Mesterem ismerte faragó készségemet ős rám bízta a munka oroszlánrészét. Sikerült, s a grófon kívül én csodálkoztam a legjobban, hogyan tudtam én mindazt megcsinálni tanulatlan parasztgyerek létemre. Ez a natuikorl élmény Indította őt útnak. így lett a véső és a faragókés mestere. S a lakása most valóságos képzőművészeti kiállítás. Főiskola, nevelő, Irányító és pénz nélkül indult, s hogy hová jutott, arra feleljen ő maga. — Az volt minden vágyam, hogy a faragásnak élhessek, de a nagyobb darab kenyeret nem adhattam fel a kisebbért. Asztal, szekrény, ágy kell minden házba, fából faragott szobrokat viszont nem akárki vásárolhat, szegény ember meg éppen nem. és ez volt az én nagy megalkuvásom.., 1948-ban Jöttem haza a hadifogságból. Magyarországon maradhattam volna, alkalmam volt a tanulásra, de én hazajöttem. Vlszszahlvott a szülőföldem. Megnősültem. Egy öreg asztalostól vásároltam hetven különféle alakú vésőt. S azóta én a munkahelyemen kívül nem járok sehová ... Nincs kocsma, nincs más szórakozás, csak a vésők meg a faragókések. Lassan a fiam is belejön a szakmába. — Ebben az évben eljött hozzám Kovács tanító elvtárs, kiválogatta munkáimból a legjobbakat s elkülte Komáromba, a járási népművészeti kiállításra. Dijat nyertem, pedig igazán nem is számítottam rá. ürültem neki, hogy legalább így értékelik a munkámat... A legnagyobb fia most huszonkét éves, a nyltral mezőgazdasági főiskolára jár, a középső a komáromi gépipari szakiskolába, géplakatosnak készül, de már elsajátította az asztalosmesterséget is, ügyesen farag. A család kedvence pedig a kilencedikes kislány. Három gyerek három helyre kell a pénz... Fehérváry Gyula dolgozik, neveli a gyerekeit, hogy becsületes, dolgos emberek legyenek, s közben fába vési az álmait, ábrándjait, emlékeit és — a boldogságét. Mert boldog ős elégedett lehet önmagával: megtett minden tőle telhetőt. S amikor elmúcsüztam tőle, úgy éreztem, nekünk is tennünk kellene már valamit ezekért az emberekért, mert akadnak többen is itt Dél-Szlováklában. Jó lenne, ha őket is észrevenné a Csemadok, és a dal- meg a tánc ünnepélyeken túlmenően nekik is szentelne egy kis figyelmet. Mert ki törődjön velük? Rendezzünk járási és országos méretű népművészeti kiállításokat, segítsük ezeket az alig felfedezett tehetségeket tanáccsal s ha lehet, anyagiakkal is! Tegyük lehetővé, hogy munkáik ugyanúgy, vevőre találjanak, mint a szlovák vidékek népművészeié. N. L. E. M Fehérváry mester és fia otthoni kis műhelyükben Egy székely kapu
