A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-25 / 43. szám
A népművészet a politikai konszolidáció szolgálatában Az 1968—69-es évek politikai válsága az ön tevékeny népművészeti tevékenység területén is éreztette káros hatását. Tartalmi ráhatásában is — melyre később még visszatérünk —, de különösen szervezeti felépítésében okozott jelentősebb visszaesést. A szocializmus építésének több mint húsz éve alatt az amatőr népművészet! {művészeti) mozgalom szervezésének és irányításának kialakultak a maga sajá tos formái és fórumai, amelyeken keresztül a mozgalmat a politikai és esztétikai népnevelés szolgálatában tudta tartani. Ez az irányítási rendszer a népművészet politikai, esztétikai népművelési feladatát tartotta mindenkor elsődlegesnek, tudatosítva és kellően értékelve a művészeti tevékenység embert nevelő erejét. S még ezen felül azt a tényt is tudatosítva, hogy lényegében az amatőr népművészeti tevékenység kettős célt szolgál: először neveli, formálja a művelőit — tehát óriási hatással van azokra, akik szabadidejük ezer és ezer óráját áldozzák a népművészet bármely ágának ápolásába. Másodszor: mint színpadi, koncerttermi, kiállítási produkció szinte felbecsülhetetlen erővel és értékkel bír a nemzeti, a szocialista és az internacionalista tudat kialakításában, fejlesztéséhen. A kialakított irányítói rendszer e cél, illetve célok elérésének a felgyorsítását szolgálta. Társadaiomépitésünk közben létrejöttek azok a politikai, politikai-társadalmi, társadalmi-kul turális szervek, szövetségek és egyesületek, amelyeknek a többi szervvel egyetemben a népművészeti tevékenységet is irányítaniok és szervezniük kellett. Ezt a munkájukat is igyekeztek kellően ellátni. Állításom igazolására nem kell máš, mint visszagondolni azokra az évekre, arra az időszakra, amikor az amatőr népművészeti tevékenység igen komoly mozgalommá vált, és így komoly formáló, nép nevelő erőt is |elen-tett. Igaz, egy-egy mozgalom fellendülését igen sok tényező eredményezi, de ugyanakkor az Is igaz, hogy vannak tényezők, amelyek a mozgalomra elsődleges ráhatási erővel bírnak. Esetünkben ilyen erőnek számít a kellő politikai légkor mellett a szervezés biztosítása. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy ez az a terület, ahol a mozgalom a legsúlyosabb károkat szenvedte (pl. az Ifjúsági Szövetség és a szakszervezet esetében). 1968-ban, de már a korábbi években is éppen ezt a területet érte a legnagyobb támadás. Azzal, hogy a szocializmus ügyét támadó jobboldali opportunisták az egyes politikai, társadalmi és kulturális szervezetek feloszlatását, illetve feldarabolását szorgalmazták, lényegében a népművészeti munka {amatőr művészeti tevékenység) bázisait, szervező és fenntartó szerveit is támadták, egy csapásra ez alól is kirántották volna a talajt. Tudom, ^íem ez volt támadásuk elsődleges célpontja, de természetesen az alap szétrombolása a felépítmény megszűnését is eredményezte volna. Ebben az esetben pedig az alapot a szervezettség, a szervező és fenntartó szervek létezése jelentette és jelenti. A másik nagyon sokat szenvedett terület, mint azt írásunk elején már jeleztük, a népművészeti mozgalom tartalmi-ideológiai része volt. Ez a bomlasztási folyamat azonban nem 1968-ban, hanem már jóval korábban kezdődött, Valamikor akkor, amikor megjelent a kulturális tevékenység gazdasági önellátásának „koncepciózus“ gondolata. Az elmúlt több mint íéi évtizedes szomorú tapasztalat igazolja, hogy ez nagyban hozzájárult kulturális életünk eszmei felhígításához. A marxista-leninista ideológia, a szocialista ideológia terjedését fékezni, valamint az eszmét bomlasztani akarók számára nagyon jó harci területet biztosított ez. Miben? Egy-egy társadalmi rendszer megváltoztatásánál az ideológiai átneveiés igen bonyolult és hosszan tartó folyamat, amely nagy munka-, erő és anyagi befektetést is igényel. A társadalom fejlődésének történetét tanulmányozva nyilvánvalóvá válik az a tény, hogy így volt ez a rabszolgatartó társadalomból a feudalizmusba, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet idején és így van ez a szocializmus eszmei harcánál is. S ennek egy új társadalmi rendszer eszmei felépítésében, tehát felépítményében is stabilizálódnia kell. Az emberek szellemi átnevelése pedig (értve alatta az adott ország lakosságának széles tömegeit és nem a fejlődést sürgető és előmozdító élcsapatot) igazában csak a politikai és gazdasági hatalom átvétele után kezdődik. Innentől számít és több generáción át tart. Sürgetni lehet, felgyorsítani lehet, de egy generációra leszűkíteni nem. Mi pedig az előbb említett irányelvvel — a kulturális népnevelési munka gazdasági önellátásának kimondásával — valami ilyesmit akartunk bizonyítani. E koncepció érvényrejuttatása eredményezte (persze nem egymagában) művészeti tevékenységünk tartalmának felhígítását. így a 60-as évek közepén és második felében egyre nagyobb mennyiségben hódíthatott és hódított teret az ún. „tartalom nélküli, könnyű műfaj“ (mert ezt fizette meg jő pénzzel a dolgozó) és kerültek színre az édeskés, szirupos, limonádé darabok, művek, és mivel ezek tetemesen gyarapították az intézmények és szervezetek pénztárait s a szocializmus ügyét bomlasztani akaró erők nagy hangon propagálták őket, a szervezetek inkább forszírozták, mint gátolták a folyamat elhatalmasodását. Az állami irányító szerveknek pedig sem erkölcsi joga, sem pedig kellő ereje nem volt a korlátozáshoz, vagy az állj kimondásához, mert először is az általuk kiadott irányelvet kellett volna hatálytalanítani. Ideológiai nevelésünknek ezt a gyenge pontját ismerte föl és használta ki bomlasztó tevékenysége érdekében az ellenség. így akarva-akaratlan magunk hajtottuk az ideológiai egység bomlasztásának malmára a vizet. Ezt is fel kell ismernünk és őszintén el kell ismernünk, hogy nemcsak a jobboldali opportunisták, hanem mi, kommunisták is felelősek vagyunk azért — mindenki betöltött posztja súlyának arányában —, hogy ez így történt. Szeretném elkerülni az esetleges igazságtalan gyanúsítást, és ezért hangsúlyozom: nem vagyok az ún, könnyű műfaj, az operettek, a tánc- és beat zene stb. ellen. Sőt erőmhöz mérten támogatom is, amennyiben csak az őt megillető részét képezi kulturális életünknek és nem törekszik azt egészében kitölteni. A következő utat nem kulturális életünk széles skálájának a leszűkítésében látom — az esetleges ilyen törekvéseket már jó előre helytelennek nyilváníthatjuk —, hanem abban, hogy a kultúra minden egyes ágazatának csak olyan területet biztosítsunk, amely azt a bizonyos ágazatot megilleti. Tehát a komoly, az ember eszmei nevelését fokozott mértékben elősegítő művek és műfajok szorgalmazása mellett helyet kell biztosítani a kevésbé ilyen jelleggel bíró műveknek és műfajoknak is, megtartva az egészséges egyensúlyt. Ami például a színjátszás területén kokrétan azt jelenti, hogy komoly drámák és színművek mellett játsszanak színjátszó csoportjaink népszínműveket, operetteket is (természetesen a tartalomra ügyelve), de ne csak az utóbbiakat játsszák, és ne csak azért tűzzenek műsorukra évente egy-egy komolyabb darabot, hogy azt mondhassák, „lát-, játok, mi ezt is játsszuk“, mert ebben az esetben a mérleg félrebillen és menthetetlenül eltávolodnak az igazi ügyet szolgáló úttól. Én is ismerem országunk gazdasági helyzetét, mégis úgy gondolom, szükséges, hogy a gazdaságosságot, az ésszerű takarékosságot szem előtt tartva, teremtsük meg újra a népnevelés és népművészeti munka kellő anyagi bázisát, tegyük újra lehetővé, hogy a népművészeti tömegmozgalmi tevékenység újbői teljes egészében a széles tömegek politikai és esztétikai nevelését szolgálja.
