A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-11 / 41. szám

Praiidl Sándor felvétele Batta György :3 ■it Pincefalra E Ü Tíz ujjam rácsán kicsúszott, tíz ujjam rácsán kicsúszott, s kereket oldott a babám, s kereket oldott a babám, pedig tíz ujjam olyan vastag, pedig tíz ujjam olyan vastag, hogy nem vastagabb tíz banán, hogy nem vastagabb tíz banán. Kínom űzött az őszi hegyre, kínom űzött az őszi hegyre, szőlők kis ósöcsét markoltam egyre, szőlők kis csöcsét markoltam egyre, s kívántam majdnem a hálált, s kívántam majdnem a halált, mígnem egy pint bor ringatni kezdett, mígnem egy pint bor ringatni kezdett, s tündöklő ködbe bugyolált, s tündöklő ködbe bugyolálti Rómeó korallvorös tűz-szökőkút most is, szerelme Tejutak csillagkövezetét izzítja, ám hiába röppen jól az éjszaka kék kakasa: Júlia ajkán nem ragyog a szerelem szép joszjora, combjai tüzére kövér záporokat zúdított az idő, nyárestéken illatos baracklekvarral szöszmötöl immár, finom ujjai pihés gyümölcsök testére fonódnak; az erkély-jelenet így sajnos rendre elmarad. ■ Az Űr megteremtette a tengereket és a fákat, majd tanácstalanul állt a parton; a víztest nem mozdult, hullámgyűrődés nélkül kéklelt,, a fák nem moccantak: küágakon kőlevelek? Szép szeretőmmel akkor értem a partra. Fölpirosultak újjaim izzószálai, meglódítottam melle két harangját, hogy eltanulva a mozgási ringhassanak a tengerek és a fák is, lüktessen a világ szíve — mindörökké. Nagy Lásiló Endre Egy ember élete i. A lomba, nehéztestű felhőket mintha csak a kémények és a csupaszkarü fák tartották vol­na ernyedő izmokkal. Az emberek behúzták a nyakukat, szinte várták már, hogy mikor poty­­tyan fejükre az a piszkosszínű valami. Itt-ott már lámpák gyúltak a házak ablakai mögött, mindenki sietett hazafelé. Nagyon kar­­molós kedvűén kezdi ez a tavasz... A tribecsi hegyek' pedig már úgy várják zöld ruhájukat. Anti bátyó kibámult az ablakon és csak úgy a függönyön keresztül nézte a hegyeket, aho­gyan az idő függönyén keresztül a múltját, az ifjúságát kereste. Többször úgy látszott, hogy már belekezd a mondókájába, de azután csak lenyelte és inkább a cigarettájából szippantott egy nagyot. Türelmesen vártam. Anti bátyó az emlékeit élesztgeti, leánya pe­dig a tüzet. Mert az öregek szeretik a meleget. Száll a cigaretta füstje, s az ablakon túl esni kezd az eső. Gyorsan sötétedik. Tíz hold földje volt az apámnak, de sem írni, sem olvasni nem tudott. Tíz hold föld és hét gyerekl Talán szerencse is, hogy csak hárman maradtunk életben... Orvosra meg orvosságra nem volt pénz, de temetésre kel­lett hogy legyen. Azután elment az apóm is. Talán érezte, hogy az a tfz hold nem tarthat el annyi em­bert. Én akkor még kecellés kölyök voltam. Hogy az micsoda? Hatvan-hetven évvel ezelőtt a kecelte volt a gyerekek egyetlen ruhája. Egy hosszú, ujjatlan ing. A fiúk csak úgy szabadon hordták, a lányoknak viszont derékban átkö­tötték. Az anyagát meg otthon szőtték az asszo­nyok. Szóval ilyen kecellés gyerkőc voltam jóma­gam is, amikor valami belém esett. Reggel nem tudtam kikelni az ágyból. Olyan voltam, mint a tűz. Szegény anyám nagyon megrémült, hi­szen eddig minden gyerekét a föld alá tették a bátyámon kívül. Szaladt is ízibe a javasasz­­szonyért. Este mégis úgy állította be hozzánk a vén boszorkány, mintha nem is tudta volna, hogy én vagyok a beteg. — Dicsőítessék a Jézus Krisztus. Na, ki itt a beteg, ídeske? — vigyorgott csúnyán, s köz­ben elővillant két megmaradt sárga agyara. — Mindörökké. Hát nem megmondtam, hogy az Anti gyerek?! Majd elemészti őt a forró­ság. Össze-vissza beszél a szerencsétlen, még dobálja magát az ágyon — törölgette szemét alsószoknyájával jóanyám. A vénasszony odajött az ágyhoz, lerántotta rólam a dunnát, rám szögezte vércse tekintetét és tapogatni kezdett piszkos körmű, görcsös­­újjú kezével. Nem is tudom, hogy a betegség­től vagy a félelemtől rázott-e jobban a hideg. Nagyon tudálékosan csinálta, s közben érthé­­tetlen szavakat motyogott. Azután nagysokára kisütötte: — Azt hiszem, aszalmánya van a gyerek­nek! (A tüdőbajt hívták így akkoriban.) Na, majd minnyá megmondja a cérna. Egy gombolyagot vett elő az alsószoknyája zsebéből. Olyan fonál volt azon, amit szűzlány font életében először. Ezt a gombolyagot sen­kinek a világon a kezébe nem adta volna a ja­vasasszonyt Mert akkor elveszítené bűvös -ere­jét! — mondta. S akkoriban ezt mindenki él is hitte neki. Ezzel a cérnával előbb az egyik kezemet mére­te le az ádámcsutkámtól az öregujjam végéig, azután ugyanígy a másik kezemet. Utána meg a lábam hosszát a köldökömtől a nagylábam ujjának végéig. A jobb meg a bal lábamat is. Közben egyre dünnyögött, de ebből senki sem értett egy fia szót sem. Amikor elkészült a méricskéléssel, összehasonlította a két ered­ményt. — Látod, Annus? — Mit kéne látnom? — Hát csak azt, hogy nem egyforma! — És az mit jelent? — Azt, amit én mindjárt láttam, hogy a gye­reknek aszalmánya van. Baj, nagy baj! Ez a kórság vitte el az apját is. Benneteket ugyan­csak látogat az isten, dicsőítessék szent neve! — mondta alig titkolt kárörömmel a vénasz­­szony, közben felgombolyította a varázscérná­ját. Anyám könyörgésre fogta a dolgot: — Segítsen rajta, Teresa néne... Megkö­szönjük ... Már ahogyan a szegénységünkből telik ... — Az a baj, hogy későn hívtatok! — Hiszen tegnap még semmi baja nem volt. Az udvaron játszott a gyöngyöm. Reggel meg én mindjárt elszaladtam magához. — Na, ne ríjj már! Amit lehet, én megte­szem, a többi meg már az ö szent akaratjától íügg. Ezután a vénasszony kinyalta utálatos nyel­vével mind a két szemem, majd megint mor­­gott valamit, közben áhitatosan forgatta apró sárga szemeit. — Főzz neki bodzalevél-teát, fürdesd meg benne és borogasd vele. Aztán meg pár nap múlva hívj el megint. Hetekig tartott a bodza-kúra. Közben elol­vadt a hó, kitavaszodott szépen, és már én is jobban éreztem magam. Egy reggel előálltam a kívánságommal:

Next

/
Oldalképek
Tartalom