A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-12 / 28. szám
i / 1 vTfftevlW- i a» Lira's? i i J A mentési munkálatok műszaki parancsnoka, Ladislav Bellán mérnök A Dukla Bánya dolgozói a szondákba leengedik a jelző-berendezést, az utolsó útbaigazításokat adja a mentóosztagnak amin keresztül a bennszorult bányászok életjelt adhatnának magukról. (CfK felvételek! — Csak pár percig tartott a felhőszakadás, de az olyan volt, hogy... — a gumicsizmás öregember legyint, azután morogva elmegy. — Menjen arrébb! Nem látja, hogy itt Atban van? — formed rám egy tejfelesképű klskatona, aki a fiam lehetne. Német, cseh, lengyel, szlovák, orosz és magyar hangokat hallok, egyegy mondattöredéket és ebből tudom, hogy nemzetközi összefogással próbálnak segíteni a bajbajutottakon. S így áll össze a katasztrófa története: A kedd délutáni felhőszakadás ugyan csak pár percig tartott, de a domboldalakról lezúduló víz átszakltotta a közeli víztároló gátját és annak vizével egyesülve szabadult rá a bányára, mint a pokol veszett ménese. — Nézze csak, mit csinált itt a víz! — mutat a mentési munkálatok vezetője, josef Pechuna mérnök a hatalmas krátorekre, amiket a lezúduló víz vájt ki. — Ezeken keresztül jutott a víztömeg a bányába, és magával vitte oda iá földet is! Nincs olyan bomba, ami ennél nagyobb krátereket csinálna! — beszél és a szavaiból vad harag, gyűlölet és kétségbeesés csapódik ki. Meg kell hátrálnom előle, mintha én lennék a bűnös. Közben ő a vízre haragszik, s ha az olyan megfogható lenne, mint egy gyilkos vagy egy hazaáruló, keservesen megbűnhődne. — A víz több mint harminc kilométer bányafolyosót árasztott el. A harmincnégy eltemetett bányász kedd óta nem ad magáról életjelt. Két irányból próbálják őket megközelíteni az ostiuval és a prievidzai mentőosztagok, a fő- és a szellőztető aknán keresztül. Egyes helyeken csaknem méteres iszapban kell gázolniuk. — És a speciális felszerelésű külföldi mentöosztagok.., ? — teszem fel a kiklvánkozó kérdést. De a mérnök fáradtan legyint: — Semmi eredmény! A két szonda segítségével, amit a szerencsétlenséget követő két napon fúrtak, nem tudtunk meg semmit. Hiába engedtünk le lámpákat és mikrofonokat, senki sem jelentkezett! — mondja és már búcsúzik is, mert hívják. Egy öreg bányászt szólítok meg. — Mondja, van még remény? — Az van mindig!.,, Ebben a lignitbányában van több olyan hely, ahová a víz nem juthatott el... A Cigel bányában történt egy szerencsétlenség alkalmával, hogy egy bányász teljes 186 óráig életben maradt és sikerült őt megmenteni. — Eddig még senki sem került elő a harmincnégy közül? — Egy. A mentők tegnap (pénteken) találták meg egyiknek a holttestét ... Frantižek Skfaőek bányász, élt ötvenhárom évet. Jól ismertem ... De ne faggasson már — robban ki dühösen és magamra hagy. Hogyan tovább? — Ezt mi is szeretnénk tudni! — mondja a ihatalmas szivattyú mellett dolgozó fiatalember. — Gyakorlatilag az egész bányát elöntötte a víz, s most is azon tanácskoznak, hogyan segíthetnének a bennrekedt bányászokon. Naponta több millió liter vizet szivattyúzunk ki, de az iszap marad. — És az iszappal mi lesz? — Két megoldás lenne: benyomni a vizet, felhígítani vele az lszajpot és Így kiszivattyúzni, vagy pedig csilléken kiszállítani. Az első megoldás gyorsabb, de veszélyes, mert a bennrelkedteket megölhetnénk vole, a második megoldás viszont nagyon hosszadalmas... Ladislav Bellán mérnöktől a következőket tudtam meg: — Elsősorban a bányászok megmentésén dolgozunk, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy több száz tonna lignit kitermelésével maradtunk le, mert a szerencsétlenség óta teljesen leállt a munka. S jó időbe telik, míg újra teljes erővel dolgozhatunk. Biztosítanunk kell n szellőztetést, kiszivattyúzni a vizet, hozzáférhetővé tennj a tárnákat ás eltávolítani az iszapot, ami már magában is szinté emberfeletti munka... Mint a vízözön után Valóban olyan ez a térség. A hatalmas teherautók mérges darazsakként dongának, amíg csak a lánctalpas terepjárók ős a tankok ki nem húzzák őket a kátyúból és a gödrökből. Ezek a teherkocsik tegnap óta hordják ide a földet, amivel a krátereket akarják betemetni, hogy legalább külsőre eltávolítsák a katasztrófa nyomait. Mert itt font nemsokára rendben lesz minden, de mi lehet a bánya aknáiban, tárnáiban? Itt fent a kék magasság és levegő és virág és napfény és a szeretteink ... ott lent a fekete mélység, a mindent elnyelő Iszap, halotti csend, fuldoklók hörgése vagy a megmentésükre várók sápadt reménykedése, szurokfekete kétségbeesése: Megtalálnak-e bennünket? Csak ez a kérdés! Mert azt tudják, hogy keresik őket... Hogy minden tőlük telhetőt megtesznek értük, még akkor is, ha a hangjuk nem juthat el hozzájuk. Minden sejtjükkel hallaniuk kell a biztatást a vizen, az iszapon, az éjen és a halotti némaságon át: — Tartsatok ki, testvérek! ... Mi mindent megteszünk! Ahogyan ti is mindent megtennétek a mi helyünkben, mert bajtársakról, bányásztestvérekről van szó. És ez nagy dolog, nagy emberi dolog! A filmvárosba vezető út sorompóját őrzi (Ordódy V. felvételeI gyám ■ tájat. Kezoügyében revol var, i rajonját éjszaka la végigjárja néhányszor, mindent . megvizsgál, rendben ven-e. S ez bizony nem fölösleges óvatosság. Az éberség mér nem egy bajt, tűzesetet megelfizfitt. Az asszony, akit a filmgyár dolgozói szeretnek és tisztelnek, Révész néninek vagy Halónkénak, Ilonkának titnléluak, kilenc éve éli mér ezen a poszton. Ez a szolgálat nem könnyű és sokak szerint nem is asszonynak való. Szerintem, ha bármely poszton egy nű ágy megállta a helyét, mint férfikollégái, akkor nincs értelme az Ilyesféle osztályozásnak, ö az egyedüli asszony a koiibal filmgyár üzemi őrségének tagjai között. S hogy nem hátrább való a kollégáknál, azt a napokban újra bebizonyította As őrség minden évben céllövó gyekor latokat tart az ón. Török-dombon. A meglehetősen súlyos szolgálati pisztolyból nyújtót! karral gyakorol fék a cilbalövést. hiszen munkájuk nál a biztonságot a jó célzás, a nem remegő kar jelenti. A közepes eredményt általában eddig is elérte Révész Ilona, de az idén 0 lett csoportiében az első. Pedig a parancsnok még tréfálkozott is s gyakorlat alőtt: — Kér u golyókat pazarolni, mag felelne nekünk mér a vaktöltény is. Aztán Révészné lőtt, és a tréfát el Ismerő pillantások váltották fel. — Na — mondta a parancsnok —, Révészné aztán lefűzte magukat. — Mi volt ennek a férfikollégákai tálszárnyaló szép slkernok a titka? — faggattam Ilonkát. — Kissé magam is meglepődtem ez eredményen, hiszen éjjeli műszak után voltam, az ember ilyenkor mégis fáradtabb, törűdiittebh. Régen, fiatal koromban Is előfordult, hogy baráti körben vadászpuskát adtak a kezembe, hogy lőjek célba. Nem ijed tem meg, nem Is vonakodtam, elfogadtam a kihívást. Ügy tettem, mint akinek naponta van vadászfegyver a kezében és használja. Céloztam, (akkor még szemüveg nélkül) lőttem, és találtam. Most már szem üveggel célzok, de átéltem egyet mást, megkeményedtem és az élet megtanított rá, hogy ne féljek, leg fellebb ha a rossz lekllsmerettől. A kezem hát a félelemtől mér nem remeg, az öregségtől pedig, úgy látszik, még nem. Azt hiszem, ez volt a siker titka. Nem világraszóló siker, de sílter. Az ő életében mindenképpen az. jól eső, önbizalmat adó. Erre pedig fér fi kollégák között sokszor nagy szüksége van egy asszonynak. Gratulálok Révésznónek, amiért be bizonyította, hogy fóríl — bocsánat asszony a talpán. O. K.
