A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-27 / 39. szám
K»Ö®N®Y®V®t»S®P»ö»L«C íiLMÉ; Mit akar ez az egy ember! Nem tudom, illik-«, szabad-e egy közel hétszáz Oldalas verseskönyv tanulmányozása, áttekintése után leírnom: izgalmas. érdekes olvasmány volt számomra az összegyűjtött verseket tartalmazó Vas István-kölet. Izgalmas Olvasmány lehet egy vaskos verseskönyv? Számomra a „Mit'akar ez az egy ember?“ az volt. Az volt, mert folyamatosan, ciklusról-ciklusra ismertem meg egy költőt, akinek művészetéről bennem eddig egészen más jegyek, emlékek. vélemények éltek. Meg vallom, mindeziďeig azok közé tartoztam, akik Vas Istvánt az inteliektuális barangolások, a meghitt okos tűnődések, meditációk, a szelíd-szép szerelem költőjeként becsülik. Noha mindig is éreztem, hogy nem ismerem őt és költészetét eléggé, csak most, összegyűjtött verseinek gondos tanulmányozása után értettem meg, menynyire sürgető és fontos, hogy Vas István költészetét úgy és akként tiszteljük, amilyen valójában ez a poézis. A „Mit akar ez az egy ember?“ ismét és véglegesen bizonyít: sajátos, egyedi, ismételhetetlen, maradandó Vas István költészete, olyan jegyekkel bíró, amelyek különleges és előkelő helyet követelnek a költőnek mai líránkban. Idegenkedem a kulcs-szavaktól, kulcs-soroktól. Mégis ha megközelítőén meghatározó érvényű mottót kellene keresnem Vas István költészetéhez, ezt a sorát választanám: „Mert az ember a fontosabb, nem a vers." Az ember ebben az esetben egyaránt jelenti a költőt, a szuverén alkotót és jelenti a társadalomban, országban, — hazában élő embert. Kevés költőnk — élő költőnk! — van, aki oly következetesen és elszántan, annyira önmagát megőrizve és mindig újraépítve járta útját, aki életének és művészetének korábbi rétegeit olyannyira a permanens, állandó jelenlét állapotában tartaná, mint ő. Humanista elkötelezettség: úgy hiszem, ez a leglényegesebb, a pályakezdettől máig elkísérő jegye Vas István költészetének. És ez a humanista elkötelezettség Magyarországon, Közép-Európában kapott igazi, nagyonis konkrét tartalmat még a harmincas évek elején-derekán. A „keserűszájü" költő, ki kezdettől idegennek érzi magát a „szolgaarcú“ tájban, a „műveltséget utáló“ korban és környezetben, melyben a „gáz rohamát győz ni“ látja, a jelenből elvágyódva, így ír: „Menekü'iő múzsa“ című versében: Tiindéri szép alak, te áltató, te drága, Te egyetlen hazám, te szépséggel teli! Nem jelen arcod az, mely szívem élő vágya. Szerelmem Magyarország, a képzeletbeli, Arany, Balassi, Zrínyi, kurucok szebb világa. És a „vérszínü világban“ az elvágyódás, a panasz, a fájdalom hangjait egyre-jobban a tett, a cselekedet felismert szükségszerűségének hirdetése váltja fel Vas István verseiben: „Én nem ajándékért kelek át — ha kibírom — e piszkos, / Vad, kultúraalkonyi tengereken. / Én viszem át adományomat arra á partra . . Vas költészete egyre inkább átfogja - á jövő igézetében — a múltat és a jelent, az embert és az emberiséget, az egyént és a hazát. És — „magyarnak számkivetve“ szinte Radnóti és Hlyés döbbenetével és szenvedélyével mondja ki a szavakat, melyeknek kimondása csak az igazán'nagyoknak aüa tott meg: a, haladó nemzeti köl tészet nagyjainak: „Nem választás a haza, rég nem, nem feladat, nem is érdem, ítélet az, életfogytiglanig . .. ... A nyegle gyilkolás, pipogya-becstelenség lejtőjén lettem egy veled, hazám.. És ez az egyre inkább a társadalmi renddel azonosuló — emberbeij-nemzetben mérés és *;■; gondolkodás az egyik legszebb, legértékesebb vonása Vas István költészetének. Önmaga által kijelölt, vállalt útja (melyet mindig az értelem tiszta fénye világított be) konfliktu- |j sokon, buktatókon, válságokon vezeteti keresztül: olyan volt ez az út, akár a korszakok, melyeken átívelt. És így lett — csakis így lehetett — hiteles B az út is, a cél is. Vas István ' ?! az igazi művészet magas szint- R jen mondta és mondja ki *az ember, az élet igazságait (vagy igazságtalanságait), művészete így élő és ható, mindig megújuló és formálódó alkotóeleme, szerves része az emberi közösségre épülő és építő társadalomnak. Hiszen „ív és oszlop és épülő erély lett a torkot szorító évek alatt az a romból új testbe sugárzó akarat, mely mindig új jelben készül újra győzni s a pusztulást egy új szándékkal mindig megelőzi, és olyanok voltunk, mint aki Ulyssesszel az utolsó kalandba vágtak, mert mi sem születtünk tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre, egy kis hajón az evezőre dőlve, de elfér egy kis hajóban is a Roma nobilis, mert a vándor idő változást szeret és mindig élőről kezdeni, s neki egyremegy latin, zsidó, magyar: íveket, oszlopokat azzal rakat, akivel akar, mert ez az a sorshúzás, amelyre mindenki benevezhet és mindig az újrakezdés az igazi folytatás és ugyanezt folytatja minden igazi kezdet.“ Ezt a Vas Istvánt fedeztem fel, ezért volt nékem izgalmas olvasmány a „Mit akar ez az egy ember?“, összegyűjtött verseinek könyve. 1 DOROGI ZS1GMOND Vladimír Hőtan >gy Mielőtt elhagyjuk az őszt és mindazt, ami — az érzékeinkkel játszva — megalázza a férfit a nő előtt; mielőtt eljön a perc, amikor nem hallunk lépteket s valaki mégis megszólal; mielőtt eszünkbe jut a gyerekkor, bár nem pusztulunk el egészen — itt terem a fagy ... Ahhoz, hogy elfordulhasson, csak a szobornak nincs szüksége ömmagára, úgyis jelen van ... * Úgy tűnik Ügy tűnik, az idén sok lesz a gyümölcs, igaz, a zöme férges. A gömbölyded természet tehetetlen, mint maga az asszonyiság, mely akkor kezd illatozni, ha legyőzik. A napfény s a víz összetartozik, mégis zavarják egymást kimondhatatlanul, nyáron annyi minden történik. Ölelkezünk, mégis kiszáll belőlünk valami: a szerelem ... vagy az akarat... Fordította: VERES JÁNOS tionel Luckhoo: J.E.F. első díjat nyert Juuhn Ebenezer Flatford — J. E. F., ahogy barátai becézték — maga volt a megtestesült becsületesség. Ha nem is viselt volna csíkos nadrágot, sötét kabátot, fehér inget, szürke nyakkendőt és a fején fekete cilindert, úgy is fel lehetett volna benne ismerni a City hivatalnokát. Minden reggel pontosan 8 óra négy perckor felszállt a Whifordból Londonba induló gyorsvonatra. A peronon úgy helyezkedett el, hogy minél közelebb álljon a nemdohányzók vagonjához, és csaknem mindig egyedül utazzon. Szerette a magányt, mert ilyenkur zavartalanul elgondolkodhatott napi munkájáról. Nem volt ugyan mérlegképes könyvelő, de szenvedélyesen szerette a számukat. Számláit rendezettség, pontosság jellemezte s mindig időben kerültek rendeltetési helyükre. Rendszereidével és óvatosságával szinte csodálatul keltett. Nincs kizárva, hogy felsorolt tulajdonságaiban lehel találni választ árra a kérdésre, miért maradt ötven éves kúrára is agglegény, s hogy miért akart kitartani ezen állapota mellett a jövőben is. Pénteki nap volt, május 13-a. Először történt meg, hogy a reggelinél kissé elkésett. Az állomásra futnia kellett. A gyorsot azonban elérte és kissé fáradtan elfoglalta helyét fülkéjében. Kényelmesen elővette a Telegraph aznapi számát s nem tartott attól, hogy valaki majd zavarni fogja olvasás közben az időjárásról való unalmas fejtegetéseivel. Az időjárás mindenkor vagy jó vagy rossz volt. Még soha senki nem mondta: „Az időjárás éppen olyan, mint máskor." Az volt a szukása, hogy elejéiül kezdve végigolvasta az újságot. Nem bírta, ha valaki átfutotta az első uldalt, aztán hamar megfordította az újságot és a hátsó oldalt böngészte. A vonat szüntelenül száguldott, és Flatfordnak egyszeriben az derengett fel tudatában, hogy nincs egyedül a fülkében. Felemelte tekintetét az újságról és egy hajlutt hátú öregembert fedezett fel a szemközti ülésen. Musdatlan, borostás arca és kopuit felöltője összhangban volt egymással. Szerényen összeházúdva ült s mégis úgy tűnt, hogy jelenlétének fontos jelentősége vau. De mit keresett egyáltalán a vonatfülkében? Hogy került oda? Hiszen Flatford óvatosan bezárta maga után az ajtót és újabb nyitáskor — csikordult volna ...
