A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-20 / 38. szám

B a rtó k B é la Huszonöt évvel ezelőtt a New York-i rádió magyar adásá­nak munkatársa (gy számolt be hallgatóinak Bartók Béla rava­taláról: „ ... úgy éreztem, mintha ezer mérföldes lépésekkel a Du­na—Tisza tájára érkeztem volna. Bartók Béla koporsója nyitva áll. A nagy zeneszerző profilja élesen rajzólódik ki a kissé tompított világításban ... Éles vágású orra alatt lezárt ajkai mintha moso­lyognának. Valami mégis hiány,­­zik arcából: lázasan izzó szeme lezárva, a tűz kialudt!" Igen, a tűz, gesztenyebarna sze­mének szuggesztlv ragyogása a West Side Hospital betegágyán 1945. szeptember 26-án tényleg örökre kialudt. Az ember — az a fajta, amilyet Diogenész keresett lámpásával — aki 04 évre mére­tezett életében oly sokat szenve­dett a meg nem értés, mellőzés, emberi magatartásának és művé­szi hitvallásának sokszor rosszaka­ratú félremagyarázásától, elment, hamvai ott nyugszanak a messzi Idegenben, de a szellemóriás, aki széttörte koporsóját, műveiben él, közöttünk van és lesz Is, míg vala­hol a világon a bartóki muzsika megszólal. Nagyszentmlklóstöl, ahol szüle­tett, New Yorkig bizony bosszú és kacskaringós a göröngyös út, mely már gyermekkorában az, mert éve klg tartó bőrbetegségétől sokat szenved, s alig hétéves, mikor már apját is elveszti. Nehéz bolyongó évek következnek, melyek csak Itt, Pozsonyiján jutnak átmenetileg nyugvópontra. Itt, a Klarissza utca! gimnáziumban tölt hét évet s még azután Is gyakran jár vissza édes­anyjához, barátaihoz, majd pedig a hangversenytermek dobogójára, hogy a klasszikusok mellett saját szerezményelt Is előadja és apos­tolként terjessze. Bratlslavában formálódik zenei műveltsége, Itt alapozódik meg Erkel László veze­tésével zongoraművészi karrierje, és Itt ötvöződik egy életre szóló barátsága pozsonyi művésztársai­val. Gimnáziumi évelnek és ennek a barátság-láncolatnak egyik epi­zódját és Időrendi sorrendjét né­hai Albrecht Sándor — városunk halhatatlan „Sanyi bácsija" így írja le: „A vasárnapi diákmisén mindig orgonái valaki. Bartók Bé­la volt az egyik orgonista, elődle Dolmányt Ernő, utódja pedig én, s az én utódom pedig Németh Pts­­ta." Négy név, melyre ugyan­csak büszke lehet minden pozso­nyi. Pozsony után a budapesti Ze­neakadémián folytatódnak a mű­vésszé érés évei. Azután koncer­tezés Európa különböző pódiuma In, majd az Akadémia zongorata­náraként a budapesti letelepedés. De közben bűvkörébe ejti a nép ajkán megszólaló dallamok kris­tálytiszta világának mágikus ere­je. Gyűjti hát a dallamokat, mint­egy nyolcezret, legyen az török arab, román, magyar vagy szlovák. Ezzel egy új, ismeretlen, de kris­tálytiszta világ tárul fel előtte, melynek törvényeit magáévá te­szi, majd alkotó fantáziáján átszűr­ve szerzeményeiben is alkalmazza, hogy formába öntse a bartóki stí­lust, egy* zseniálisan új hangzás­­világot, mely, bizony a kortárs pub­likum fülének nehezen emészt­hető táplálék volt. Ezzel és a ko­rabeli más avantgárd muzsikával kapcsolatban szóljon ismét Al­brecht Sándor. „... és még egy kü­lönbség van: Bartók Béla legme­részebb muzsikájában is mindig géniusz, azok közül viszont (uta­lás más kortárs szerzőkre) a leg­többen csak merészek". Hogy ez a szinte látnoki meg­látás menyire igaz, mi sein bizo­nyítja fényesebben, mint például a háborús évek legzseniálisabb há­rom színpadi müve: a Kékszakállú herceg vára, a Fából faragott királyfi és a Csodálatos mandarin. A húszas-harmincas évek kibont­ják és a virágzó mezők pompájá­ba öltöztetik a zongoraművész karrierjét, de annál több gyötrel­met, meg nem értést és visszauta­sítást tartogatnak a zeneszerző és tudós számára. Így teljesen logi­kus, hogy a komponista Is külföldi Irányba orientálódik és elfogadja a bázeli kamarazenekar dirigen­sének, Paul Sachernek megbízá­sát, melynek egyenesen három mű: a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára, a Szonáta két zongo­rára és ütőhangszerekre, valamint a Divertimento vonószenekarra kö­szönheti születését. Nem csoda hát, ha ebben a lég­körben amugyis zárkózott termé­szete még Jobban önmagába fordul, s így az sem csoda, hogy, szerze­ményei is egyre el vontabbak és a korabeli hallgatóság széles rétegé­nek egyre nehezebben lesznek él­vezhetők. Végezetül pedig az sem csoda, hogy búcsút mond a konti­nensnek és — bár akkor ezt még nem tudja és azt sem, hogy véré­ben már a gyilkos kór csíráit hor­dozza — végleg letelepszik Ameri­kában. Oj, utolsó és nagyon szomorú fejezete ez életének. Honvágy, eg­zisztenciális gondok és betegség a fő témái ennek az utolsó felvo­násnak. Éveken keresztül csak a tudós dolgozik, de aztán — ze­­nészbarátalnak, Kusszevickl] kar­mesternek és Yehudi Menuhin he­gedűművésznek ösztönzésére és támogatásával fellángol a szuny­­nyadó alkotó vágy és erő, hogy megszülje új stílusban, új színben pompázó utolsó művelt, a Con­­certót, a Szonátát szóló hegedűre és hattyúdalát, a III. zongora­­versenyt. Ma, halálának negyedszázados évfordulóján, amikor alig akad hangversenyterme a világnak, ahoi fel ne csendülne Bartók mu­zsikája, megemlékezésünket nem zárhatjuk méltóbb szavakkal mint amit a hű barát, Albrecht Sándor mondott Bartókról: „Beethoven azt írta a Missa So­­lemnis partitúrá/ára: szívből jött, hatoljon is a szívekbe. Azt mon­dom én mindnyájatoknak Béla ba­rátom emlékéről: necsak csodál­játok bt, hanem szeressétek is, és ha /ön hozzátok muzsikájával, nyissátok ki előtte lelketeket." VARGA JÖZSEF 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom