A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-20 / 38. szám

pen Ödön barátom volt nálam látogatóban, amikor valaki becsöngetett. A postás érke­zett, ajánlott levelet hozott. Amint meg­láttam a borítékon a televízió fejlécét, érez­tem, hogy a vérem a fejembe tódul. Remegő kéz­zel nyitottam fel a borítékot. Heuréka! — ordí­tottam fel görögül, miután átfutottam a sorokat. Ödön barátom kíváncsian ugrott fel a fotelból, amelyben ült. — Ha te görögül üvöltözöl, akkor va­lami nagy öröm ért — kapta ki a levelet a ke­zemből, s miután ő is elolvasta, pózba vágta ma­yát és a kezét nyújtotta: — Gratulálok, szerkesztő úr, ez igen! A levélben ugyanis a televízió illetékesei tudat­ták velem, hogy múltkori személyes bemutatkozá­somat pozitívan értékelték és a pályázat kiírá­sával meghirdetett szerkesztői állást velem, mint u posztra legalkalmasabbal kívánják betölteni, fö­vő hó elsején tehát lépjek szolgálatba. getések közvetítésekor mindenki aludjon! Igaz, hogy itt lesz egy kis jótékony csalás, mert hát ugye, a gyanútlan tévé-néző leül a készülék elé, hogy a munka után egy kicsit szórakozik, mi meg szépen elaltatjuk üt. Mondd, hát nem fantasztikus elképzelés, hogy míg a Tudományos Akadémia ki­lenc levelező tagja, hat műbútorasztalos, tizen­három nekrológ-író, egy fél gyalogezred, három vízilabdacsapat és két tűzoltózenekar tagjai ar­ról vitáznak, hogy diófából sej-haj, diófából sej­­haj miért nem csinálnak koporsót és a bakának sej-haj, a bakának miért nem írnak búcsúztatót, addig az összes néző, ki hangosan horkolva, ki csak félig összecsücsörített szájjal nagyokat fúj­va, ki teljesen hangtalanul az igazak álmát alusz­­sza, és így az általam szerkesztett tévé műsor százezrek számára teszi lehetővé a fáradt agysej­tek és idegpályák, no meg az egész szervezet re­generációját. t Sági Tóth Tibor (Szatíra az „Álmaim“ ciklusból) Tévé-szerkesztő lettem Mikola Anikó Nyárutó Ostorok szikrája pattog a szél veszett pásztora tereli vissza medrükbe re fény kiáradt hullámait A későn ébredők feje fölött az égen a nyár legendái búznak el Augiasz istállójából elszabadul a viharok csordája hanyattdőlnek a rend tornyai s az egyenesre húzott partok elrágják kötőfékeiket Érett gyümölccsel karjaikban menekülnek a fák az utánuk nyújtott kezek elől — Ez igen! — lelkendezett tovább Ödön. Tévé­­szerkesztő leszel. Az egyik legfontosabb tömeg­tájékoztató eszközünk hiénája! Megsértődtem. — Miért éppen hiéna? — kérdeztem janyulog-VII. — Csak úgy, izé ... — pirult el kissé Ödön —, mer! az olyan jól hangzik. A tévé hiénája, he-he­­he. Nézd, egy hiénától mindenki fél, he-he-he... — Ne vigyorogj ilyen hülyén — intettem le Ödönt nem a legbarátságosabb stílusban. — Bn semmiféle hiéna nem akarok lenni, én nem aka­rom, hogy tőlem féljenek. Nem is félni fognak tő­lem, hanem áldani fognak engem ... Hatást várón elhallgattam. — Valóban — fogta komolyra a szót Ödön ~, minek köszönheted ezt az óriási megtiszteltetést, hogy annyi rengeteg jelentkező közül téged vet­tek fel? Csak nem valami protekció? — Protekció? — kacagtam egy nagyot. — Hát nem tudod, hogy Ady is rólam írta azt, hogy „sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerő­se nem vagyok senkinek"? Nem, szó sincs pro­tekcióról. Egyszerűen folytattam szerénykedve — előadtam korszakalkotó elképzeléseimet a tévé­műsorok szerkesztését illetően. — Például? — nógatott Ödön. — Hát például megígértem, hogy amenyiben szerződtetnek, én továbbfejlesztem, mindennapossá teszem a kerekasztal-beszélgetéseket, sőt, nekem nem is elég a kerek asztal, nekem négyzetalakban összerakott hosszú asztalok kellenek, mint ami­lyenéi: például az ENSZ különbizottságaiban van­nak, mert én minél több kiválóságot akarok be­vonni a beszélgetésekbe — mondtam belehevül­­ten. — De hiszen te nem vagy normális — méltat­lankodott Ödön. — Hiszen már így is az ember idegeire megy a sok beszéd . .. — Várj — folytattam. — Engedd, hogy befejez­zem. Asztalok nélkül nem kezdek munkához, je­lentettem ki személyes bemutatkozásom alkalmá­val. A televíziónak ugyanis, szerény elképzelésem szerint, nem csupán mint szórakoztató és tömeg­­tájékoztató, hanem mint tömegpihentető eszköz­nek is korszakalkotó jelentősége van. Pillanatnyi­lag azonban a tévé ezt a tömegpihentető külde­tését nem teljesíti kielégítően. Hiszen a beszélge­tések rövidek és nem elég unalmasak. Bn két-há­rom órás beszélgetéseket fogok bevezetni, csupa közérdekű témákról, mint például Vízibolhate­­nyésztésünk perspektívái a kibernetika fejlődésé­nek tükrében, vagy Mézesmadzagtermelésünk technológiai újításai, különös tekintettel a mézes­hetek specifikumainak tudományos felmérésére ésatöbbi, ésatöbbi. Nekem ezekhez a beszélgeté­sekhez asztalok kellenek, asztalok! Kis asztal és nagy asztal, kerek asztal és szögletes asztal, ma­hagóni- és diófaasztal, faasztal és fonott asztal, műanyagasztal és mit tudom én milyen asztal, de asztal, érted? Ödön idegesen pislogott. — De, de... — nyögte kétségbeesetten. — Semmi de — folytattam nekilndülve. — Most jön az én elképzelésem humánus jellemzője. A ta­pasztalatok ugyanis azt mulatják, hogy pillanat­nyilag csupán minden második tévé-néző alszik a kerekasztal-beszélgetések közvetítése alatt. En el akarom érni, hogy az általam szerkesztett beszél­ődön a fogát szívta kínjában. ■— De megbocsáss, a, a ... — kezdte a monda­nivalóját, de torkára fojtottam a szót. — Tudom, mit akarsz mondani. Hogy ez még mindig kevés ahhoz, hogy a tévét a tömegpihen­tetés eszközévé fejlesszem. Ne félj, pajtás — mondtam vigasztalón —, gondoltam én más tí­pusú műsorokra is. Például a manapság egyre di­vatosabbá váló vetélkedő-sorozatokra, a valósá­gos maratoni vetélkedőkre. Eddig a leghosszabb ilyen vetélkedő alig két esztendeig tartott. En el­indítok egy tízéves sorozatot, adok neki egy hang­zatos címet, mondjuk „Eszed, nem eszed, nem kapsz mást!" Aztán kérek félmillió borítékot, 500 gépírókisasszonyt, ezer kötetnyi lexikont és száz munkatársat. Ekkora felszereléssel és apparátus­sal kigépelünk a félmillió borítékba félmillió kérdést a lexikonok adataiból, mondjuk efféléket: Véleménye szerint mi a numenius arquatus (nagy­póling): a lilealakúak rendjébe tartozó, szürkés­barna, de hosszúlábú, hosszú, lehajló csőrű réti madár, vagy — mint azt egy, a magyar iskolák számára kiadott szlovák tankönyv állítja —■ hegy­vidéken élő rágcsáló, avagy muzulmán szerencse­­játék, mely a 14. században keletkezett? Ezt a hasznos vetélkedőt, mondjuk 100 csapat között, minden hét péntekjén fogjuk közvetíteni. A játék­vezető az egész tíz éven keresztül ugyanaz a sze­mély lesz (ha csak közben, ne adj isten, meg nem halj, úgyhogy amikor megjelenik az ábrázata a képernyőn, a nagyapák már tapsikolva fogják kiabálni: Nagyszerű, ma már megint ez a pasas fogja egész este nyitogatni a borítékokat, nem kell hát bevennem Dormiralt, anélkül is kitűnően fogok aludni. Es valóban, vetélkedő-sorozatommal el fogom érni, hogy a tévé-nézők, minden péntek este jól kialusszáic magukat a képernyő előtt ke­rek tíz éven keresztül. Egy kis problémát okoznak még a vetélkedő csapatok, mert közülük hetente keltő, sajnos, nem alhat. Nekik lexikonokban, is­meretterjesztő kiadványokban való lapozgatással, telefon- és VRH-hívásokkal igyekezniük kell a bo­rítékokból előhalászott kérdésekre a választ meg­találni. — No de, no de... — kezdte volna Ödön, én azonban folytattam: — Tudom, tudom, azt akarod mondani, hogy azért mindig nem kell a nézőket elaltatni. Száz­százalékosan igazad van. Az alvás ellenszereként bevetjük a krimit! — Az ég szerelmére! — jajdult fel Ödön, de természetesen most sem hagytam beszélni. — De nem akármilyen krimit — mondtam vi­gasztalón. — Egy grandiózus krimi-sorozatot ter­vezek, és hogy mindenki megtalálja a kedvére va­ló izgalmat, a filmekben szerepeltetni fogom Maigret felügyelőt, Angyalt, McGilt, Robin Hoodot, Teli Vilmost, Robinsont, gróf Monte Christót, Bel­­fegort, a Tenkes kapitányát, Zorrót, Kloss kapi­tányt, Foxi Maxit, és az eddig bemutatott krimik meg kalandfilm-sorozatok valamennyi kiválósá­gát, körülbelül 150 folytatásban. Ödönt a rosszullét kerülgette. — Ember — hörögte kétségbeesetten -—, valami igazán jó műsort eszed ágában sincs szerkesz­teni? Válaszolni akartam. Odaléptem hozza. Gúnyosan végignéztem. Aztán felébredtem ... Szabadulni Szabadulni a fény bűvöletéből a küllők sebző kései közül Feltérképezetlen homályos zugokba bújni a halálratipró paták elől partravetett bárkák csendjébe a másféle hallgatás elöl Reszeli Ferenc Parabola lábfejek sétálnak kemény kalapban s lelkeddel hiába integetsz hiába tudod: a híd csak arra jó hog’y igazolja: vízből a folyó anekdotákat visz ä viz de te csak játszol már ragad a kezed nézed a narancs belsejét semmi több csupán érdekes könnyű neked se cipőd se kalapod már álladíg ér á vfz mire kiköpnéd eloltja szádban a tűzet

Next

/
Oldalképek
Tartalom