A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-13 / 37. szám

F

e

c

s

k

é

k

Ogy ülnek a telefondrótokon, mint kottafüzetbe rajzolt, nagy fekete hangjegyek. Ha valamilyen hangszerhez értenék, még le is játszanám e furcsa kakofóntkus dallamot, mellyel hírül adják a világnak, hogy messzi útra kelnek. Talán ez az utolsó röpgyűlés. Számbavétel. Búcsúzás. A hűvös, esős nyár nem kedvezett e kis énekeseknek. Felborzolt tollal, csőrüket a szárnyuk alá dugva, sokszor ültek fázósan az eresz alatt. A régi fészek melege, a napsütéses nyarak emléke, az ősi ösztön mégis minden évben hazahívja a vlllásfarkú vándorokat.

A szeptemberi langyos veröfényben csivitelve készülnek újra a hosszú útra. S mi velük együtt nem a búcsúzásra, hanem a tavaszi visszatérés örömére emlékezünk.

(ozsvald) Prandl Sándor felvétele

Aranylakodalom mai módra

NChány napos késéssel látogattam meg az idős házaspárt. Baráti készszorítással üdvözöltem és köszöntöttem őket. Kedvesen fogadtak, s invitáltak befele. Mária néni széket törölt, Béla bácsi meg hamutartót tett elém, s maga is leült az asztalhoz. Szemét rámfüggesztve várakozott. Kissé zavart volt, majd mosolygott, mintha azzal akarná elűzni hetvenhat évének fáradtságát. Nem kétséges, az elszálló évek bizony megfálaszthatták.

— Legénynek érzem én még magami — mondja Posvantcz Béla bácsi bizonygatva az ellenkezőjét. Ami a korát illeti, valóban jól bírja még magát, hiszen nap mint nap dolgozik, azaz „állásban“ van: az állami gazdaság nappali őre.

Mária néni csak hat évvel fiatalabb. Ki hinné, ha nem látná, hogy egy hetvenéves asszony olyan fürgemozgású lehet, bár dolgos két kezén a duzzadt erek arról mesélnek, hogy világéletében égett keze alatt a munka.

Hol is kezdődött ez a küzdelmes élet?

Az első világháború idején. Béla bácsi megjárta az orosz és az olasz frontot. Négyszer fúródott a testébe ellenséges golyó, négyszer jajdult fel benne a fájdalom és a félelem. Életben maradt.

Szülei földhöz ragadt szegény emberek voltak, s az egy keresetből bizony nagyon vékony szelet kenyér jutott a tizenegy gyereknek. Mi mást tehettek, mint hogy szemébe nevettek a nyomorúságnak ...

Minden álma és vágya az volt, hogy vasutas lehessen. Harmincöt évig szolgált a vasútnál, ebből huszonhárom évet vonatvezetőként, nek Mi mást tehettek, mint hogy vonatvezető lehessen. Nagyon sokat gürcölt, tanult érte, de most is azt mondja, megérte.

— 1919-ben páncélvonatos voltam. Megvallom őszintén, akkor még azt sem tudtam, hogy mi az a kommunizmus. Annyi volt az egész, hogy becsülettel helytálltam és lelkiismeretesen végeztem a kötelességem. A pártnak 1948 óta vagyok a tagja.

— Mária nénivel hol ismerkedtek meg?

— A pozsonyi állomáson.

— Miért kell arról beszélni? — csóválja a fejét szégyenkezve Mária néni. Kissé haragosan néz a férjére.

— Miért ne kellene!? — veti rá a szemét Béla bácsi. — Talán bizony szégyened? ... Hol is hagytam abba?... Szóval egyre komolyabbra fordult köztünk a szó. aztán már «1 is járogattam Marihoz, és egy fél év múlva összeházasodtunk, pontosabban: 1920. június 20-án ... A vasúttól kaptunk szolgálati lakást. Előbb Pozsonyban, majd Légen, Komáromban, végül Pesten. Onnan 1945-ben Jöttünk haza, azóta is itt élünk Kispakán.

Mária néni is emlékezik.

— Eleinte bizony elég szűkösen éltünk, aztán lassanként kiigazodtunk. Közben öt gyerekünk született. Az elsők ikrek voltak. Háromhetes korukban meghaltak ... — Elfelhősödik Mária néni arca. — A lányom is szerencsétlenül járt: Óbudán halálra gázolta egy autó. Huszonhét éves volt, szegény ... Akkoriban nagyon elkeseredtem, azt hittem, nem élem túl a csapást, dehát olyan ez az élet, hogy

i H

idővel minden nagy fájdalmat behegeszt...

— Két fiunk él — veszi át a szót Béla bácsi. — A Laci főkönyvelő a felsőpatonyi szövetkezetben, az Elek meg telefonközpont szerelő Trencsénben. Jól, szépen élnek.

Béla bácsi a felszabadulás után nem sokáig dolgozhatott a vasútnál. 1948 júniusában nyugdíjazták. 810 korona nyugdijat kap, felesége pedig 185 korona szociális segélyt. Nyugdíjazása óta állandóan dolgozik.

A helyi földmű vesszövstkezet alapító tagja. Volt könyvelő, később a tejet szállította. Négy-öt éve az állami gazdaság dolgozója, havi keresete 1000 korona.

— Elvagyunk, nem szorulunk senki segítségére. Amíg bírok, dolgozok, mert munka nélkül nem tudok élni. A feleségem baromfit, hízónak valót nevel, vezeti a háztartást. Megvan mindenünk. Szeretjük az öt unokánkat, néha nekik is adunk valamicskét, hiszen az ember semmit sem vihet a sírba.

Mária nénire nézek, neki nincs-e mondanivalója?

— Hát... mit is mondjak? ... Bizony a vasutas férj mellett nem volt könnyű az életem. A szolgálat rendszeresen elszólította hazulról, rámszakadt a ház minden gondja-baja, enyém volt a gyereknevelés, meg aztán közben az egyedüllét is kínozott.

— Azért nem panaszkodhatunk, no, volt derű, öröm is az életünkben — mondja Béla bácsi, hogy tompítsa a keserű szó élét. — Szerettem olvasgatni, futballozni, meg a kártyát sem vetettem meg. Elszórakoztatott.

— Minek köszönheti a magas életkort, Béla bácsi?

— Magam sem tudom ... Szeretem a borocskát. Ha a párom nem osztana ki, egy-kőt litert is bevágnék naponta, be én)... Így aztán csak vacsora után iszom, lefekvés előtt... Korán lefekszem, de hajnali négykor már talpon vagyok télen-nyáron... Az is igaz, hogy a féldeci minden reggel kijár nekem, még véletlenül sem feledkezem meg róla. Rumot iszom, egyszerű kocsíspálinkát, ahogy mi mondjuk. Ogy érzem, használ, jó erőben tart... Hát így élünk mi kettecskón, szépen, csendesen ...

— Hát az aranylakodalom hogy volt?

— Mai módra — mondja Béla bácsi hetykén, huncutul, de azért mintha kissé elhomályosodna a szeme. — Nagypakán a nemzeti bizottságon tartottuk. Szólt a zene, szépen felköszőntöttek, aztán megajándékoztak. Az állami gazdaságtól pezsgőt, konyakot, bort, csokoládét, a nőszövetségtől vlrágkosarat, a íöldmüvesszövetkezettől meg kristályüveg készletet kaptunk. Meglátogattak az ismerősök, jóbarátok, felköszöntöttek a gyerekek, unokák ...

—■ Szép volt, jól esett a megemlékezés. Elszorult a szivünk a meghatottságtól — mondja Mária néni. — Ezúton mondunk köszönetét mindenkinek.

— Mit tudnának még mondani befejezésül?

— Hát, mit is? ... Bár nehéz és küzdelmes volt az életünk, mégis újra kezdenénk ős végigjárnánk a megtett utat, ha lehetne. Mert akárhogy vesszük is, szép az élet, különösen fiatalon szép ...

2