A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-05 / 27. szám
Zöld kapu, tágas udvar. A konyhaajtó előtt hirtelen utunkat állja egy öarátságos kinézésű, de most annál morcosabb kutyus. Tudatja velünk, hogy nem vagyunk Ismerősök, tehát nincs felhatalmazása arra, hogy egy lépéssel Is tovább engedjen. Nyílik az ajtó, egy idős asszony lép ki rajta. — Az öreget keresik? Dolgozik. Ott az a barna ajtó. Menjenek csak nyugodtan. Kovács Béla Ipolysági mézeskalácskészítő mestert u műhelyben levő hosszú cukrászasztal mellett találjuk. A látvány kissé furcsa. A „meseszoba“ telkiesteit mézeskalács szívekkel, huszárokkal, babákkal. Kicsit talán szokatlan ez a látvány egy mozgólépcsős, rakétafüstös világban, nagyon szokatlan. A kor szelleme agyunkban azt az összegező képet vetíti, hogy ehhez a látványhoz minden halandó másként viszonyulna, amit persze sok apró tényező mozaikképe alakít ki. Lennének olyanok, kiknek gyermekkort emlékeik tárából előkerülne Jancsi és Juliska, persze az elmaradhatatlan mézeskalács házzal együtt. És akadnának emberek, kik a hagyomány és mestermunka fogalmát nem értékelve, legyintettének. A belső gondolatok vibrálása elég hosszú ideig elhúzódhatott, mivel már Kovács mester nyújtotta dolgos, liszttől fehér kezét. — Jókor Jöttek, — szólt hangos vidámsággal a már őszülő, de annál mozgékonyabb magas férfi. — A sütést már lassan befejezem, a „mutatós" munkát, az enzolást, vagyis a cifrázást kezdem meg a kihűlt kalácsokon. A mester a hatalmas kemencéhez lépve kivette az utolsó darabokat Is. A cukrászasztalon oly rendezett vonalakban sorakoztak a huszárfigurák, mintha megelevenedésükhöz már csak az induló kürtszava hiányzott volna. A sárgazslnóros dolmányok és nadrágok elárulják, hogy ügyes „szabó" öltöztette fel a hadtestet. Amott, az asztal túlsó oldalán hatalmas piros szívek „dobognak“ pompájuk teljében. Olyan szépek és kecsesak, hogy még Barnard professzor, a világhírű szívspeclalísta is megirigyelhetné. Hogy ml az „alapanyaguk" ezeknek a szíveknek, babafiguráknak? Kovács mester erről is mesél. — Bizony a falusi fehórnép nem Is egyszer megkérdezi búcsú, vagy ehhez hasonló ünnep alkalmából: „Mester úr, iní a csudábul csinálja ezeket a gyönyörűségeket? Olyan finom pikáns ízük van.“ —■ Ezt persze már csak a vicc kedvéért sem árulom el, s így szólok: „Asszonyság, Itt a recept mellé még szükséges valami, amit ugyan a boltban hiába keres, nem lel meg.“ Hogy a tárgyra térjek, a bábuk „testét“ a liszt, cukor, méz, tojás és persze némi ízesítő anyag képezi. Az ebből gyúrt tésztát szép laposra hengerlem és a fonna segítségével kivágom az alakokat. Ezután Jön a sütés, és az, amit most látnak: a „strájfolás és enzolás“ (festés, mintázás). No, ez a fogásoknak csak a legdurvább felsorolása. F«rsze ha kellene, akár egy könyv erejéig is el tudnák erről regélni. A még előbb sárgán csillogó, puszta figurák csodálatos gyorsasággal „felöltöztek", tetszetőssé váltak. A beszélgetés a „meseszobában“ folytatódik. — Az iparral hatvanhárom évvel ezelőtt, azaz 11 éves koromban kerültem kapcsolatba. Tanítóm Komáromi Ödön nagysallói cukrász és mézeskalácskészítő mester volt, akihez hasonlót keveset lehetett találni a szakmában. Kezében a mintázó oly ügyesen dolgozott, hogy öröm volt nézni. Már mint kitanult mester kerültem 1927-ben Ipolyságra. Megnősültem, kiváltottam az iparengedélyt, dolgoztam. Bizony az évek folyamán sok minden történt. Jött a háború, s vele együtt'a szenvedés. A világégés idején az emberüknek kenyérre nem futotta, nem még finomabb dolgokra. Ezt kell, hogy mindenki megértse... Az államosítás után 58-ban folytattam az ipart. Ekkor már csak a feleségem segédkezett. Inast nem vehettem fel. így hát: nincs Inas, meghal a szakma. — Ezt a mesteremtől hallottam, úgy látszik, a szava már be is igazolódott. Kovács nőni, a feleség jön be a műhelybe, a hangulat Ismét feloldódik. Ö férje állandó kísérője, Jártas a sátor alatti árusításban. Elmondja, mennyi fortélyt és tapasztalatot igényel a kereskedői munka a szakmában. Ha hiszi, ha nem, nagyon népszerű emberek vagyunk mi itt a környékben. Hiszen ha az öreggel kimegyünk valamelyik faluba, mást sem hallunk, mint azt hogy; „jaj, ha a Kovácsék már nem jönnek, talán ünnep se lesz a világon.“ A tapasztalat azt is megmutatja, melyik faluban mi fogy jobban, miből csomagoljunk többet. Ennek a szakmának kis „irodalmi“ Jellege is van, ami sokszor csak néhány mondatra kifejező gondolatra terjed ki. A „Szeretlek; Ne haragudj rám; Keress mást; ígérd meg“ felirattal ellátott figurák a megajándékozott fél tájékoztatására is szolgálnak, ami olykor örömet, olykor bánatot okoz. Fényképész kollégámmal furcsán összenéztünk, mikor a mester azt találta mondani: — Bizony az, hogy a mézeskalács elkészüljön, eljusson a sátor alá, s hogy a vevő megvásárolhassa ilyen kis „cégnél“ is, mint ml, hármunk szívós munkáját követeli. Én elkészítem, az Alfa kiviszi, a feleségem eladja. Mindannyian felszabadultan nevettünk, mikor megtudtuk, hogy „ki" ez a titokzatos Alfa. Nem más, mint Kovács mester ódon Praga Alfa teherautója. Ez a kis teherszállító autócska már közel fél évszázada „szolgál“ a mesternél. Az elmondottakból az is kiderült, hogy egyetlen baleset nélkül szállította az árut helyére ezldáig. ami nagy szó 41 éves működés után. És ha az Alfa véletlenül betegeskedik, az sem baj. Az autószerelő unoka könnyen segít a bajon. A késó estig elhúzódó beszélgetést érdekes aktus zárja le. A mester a riport elkészítésének ideje alatt az olvasók és a lap részére fél méter magas, gazdagon díszített, piros fényben ragyogó szívet „komponált“. A hatalmas mű közepén találó szöveg büszkélkedik: Szív küldi S Köszönjük KAUTA GÁBOR itoszo 1)UK. Volter és a szerző felvételes
