A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-06 / 36. szám

elégtelen

E?ri tltlori Ifjúságból

Dávid Teréz regénye a mai fiatalságról

Dávid Teréznek Kísértetek múzeuma címmel megjelent, irodalmi életünkben erős figyelmet keltett elbeszéléskötete után két esztendővel ezelőtt megismerhettük Kásahegy című szatirikus regényét, most nyáron pedig harmadik prózai kötetét jelentette meg kiadónk. El kell gondolkoznunk afelett, hogy az ötvenes esztendők végén színműíróként oly sikeresen debütáló szerző a későbbi évek folyamán miért fordított hátat a színpadnak, s miért tért át olyan hangsúlyozottan a szépprózára? Drámaírói tehetségekben nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ű] kötete (Ifjúságból elégtelen, Madách Könyvkiadó, 1970) megjelenése kapcsán fel ne tennénk ezt a kérdést, és meg ne kísérelnénk — legalább vázlatosan — megkeresni színműírói megtorpanásának okát.

Első színpadot kapott darabját, a Lidércfényt, a Szlovák Nemzeti Színház mutatta be 1958-ban emlékezetes szép sikerrel. Hivatásos magyar színpadon ez a játéka nem került előadásra. Legsikeresebb színműve, a Dodi esetében a MATESZ nem mulasztotta el a kezdeményezést, viszont a Vidor család-ot előbb a szlovák televízió játszotta, Az asszony és a halál című költői színjátékénak komáromi bemutatóját is megelőzte a rádió előadása. A korábban írott Fekete bárány esetében, amelyet ugyancsak a rádió mutatott be, sajnálatosan teljesen elmaradt színházunk érdeklődő kezdeményezése. Ezután pedig csend, mélységes csend és hallgatás, noha — tudomásunk szerint — kéziratban volt több játéka, köztük a Szénaboglya, amelynek egy részletét leközölte az Irodalmi Szemle, s mondanivalója évekkel megelőzte

Igor Rusriák. hasonló tárgyú, magyar színpadokon is előadásra kerül Jó éjszakát, rókák című színmüvét. Feltételezem, hogy a Szénaboglyának voltak művészi gyengéi, de kéziratban egyetlen darab sem mondható késznek,

dramaturgiai és rendezői munka kell, s színrevitele teszi csak életképessé, darabbá. A Szénaboglya esetében ez a munka elmaradt, s ezt azért emelem ki olyan hangsúlyozottan, mert új regénye — a továbbiakban erre bővebben kitérek — Igazolja, hogy mondanivalója színműként is megállta volna helyét.

A Magyar Területi Színház Dávid Teréznek és e beszámolj írójának három-három játékát vitte színre; íróink közül kívülünk csak Lovicsek Béla kapott egy alkalommal színpadot A csillagszemé asszony című, nagy közönségsikert aratott, két kiadást elért regénye drámai változatával. Mi az oka, hogy Lovicsek is elhallgatott, s újabban műkedvelő színjátszóink számára sem írt újabb darabot? Elmaradt volna az ő esetében is a színház elengedhetetlenül szükséges kezdeményezése? (Siposs Jenő mesejátékaitól itt eltekintek, ugyanígy a Thália tavalyi sikeres kezdeményezésétől, Gál Sándor verses mesejátékénak bemutatásától is. Gálnak bizonyára lesz további színpadi munkája, amely szegényes drámairodalmunk gazdagodását jelenthetné, ha Beke Sándor, a Thália vezetője révén megkapja a szükséges dramaturgiai és rendezői segstséget.j Tavasszal tervbe vettük, hogy a Jókai-napok alkalmával írók, rendezők, dramaturgok és kritikusok bevonásával megvizsgáljuk drámairodalmunk helyzetét és megvitatjuk, mi az oka, stagnálásának miért marad el színházi szakembereink részéről a kezdeményezés, a dráma általános válságán kívül mi a speciális oka, hogy Gál Sándor kivételével prózaíróink nem vállalkoznak arra, hogy a színpaddal is próbálkozzanak? Sajnos, ez a MATESZ részéről is örömmel üdvözölt és kezdetben támogatott terv nem valósult meg. Könyvismertetésem szűkre szabott terjedelme nem engedi meg, hogy részletekbe bocsátkozzam, voltaképpen csak azért tartottam szükségesnek a megoldatlan és megoldásra váró problémákra olvasóink figyelmét felhívni, mert Dávid Teréz esete nyilvánvalóvá teszi; nem játszhatunk bújócskát, ezt a kulturális életünket, egész irodalmunkat érdeklő kérdést egyszer, minden személyi szempont kizárásával, közös jóakarattal tisztáznunk kell.

Dávid Teréz már előző két kötetével bebizonyította, hogy kitűnő ismerője napjaink problémáinak, ért a kérdések felvetéséhez és sokszor a helyes és találó feleletek megadásával sem marad adósunk. Első regényében, a Kásahegy-ben igen előnyösen megmutatkozott szatirizáló hajlama; a mindennapi életnek apró és nagyobb eltorzulásai érdeklődésének homlokterébe kerültek, a közéleti hasznosság elve is erőteljesen hangot kapott prózájában. Mindezek a mai regényírót jellemző pozitívumok megmutatkoznak új könyvében is, és javára szói, hogy mélyebbre ás, alakjai jellemét jobban járja körül, a környezetrajzban is jelentős lépést tett előre.

Az Ifjúságból elégtelen főhőse, Boris életútjának egy darabját figyelemmel kísérhettük a Fekete bárány-ban, regénye másik felében pedig a Szénabogiya falusi környezete elevenedik fel, jóval színesebben és hitelesebben, mint a színjátékban. Dávid Teréz darabja meséjét lényegesen megtoldotta, regénybe illő érdekes motívumokkal kiegészítette.

Boriska — a színmű fekete báránya — a regényben is elvált szülök gyermeke, a színműhöz hasonlóan egy öregedő színész csábításának esik áldozatul, művi beavatkozáson esik át, majd öngyilkosságot kísérel meg. Bevallom, ebben az első részben a regény iskolából kicsapott, huligánoskodó, szabadszájú fekete báránya nem tett rám kellemes benyomást; nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy csupán a környezet, az idősebbek közönye, sok „bezzeg az én időmben'‘-nel tarkított részvétiensóge, segítő készségük hiánya rovására írható, hogy így dobálódik, sorsa ilyen botrányosan alakul. Túlságosan könnyen szédül a könnyű kalandokat kereső színész karjába, s gyakori részegsége is inkább jellemének, mint elvált szüleinek, környezetének hibája. De Dávid Teréz tudatosan, választott ilyen végletesnek tűnő esetet, hogy példát mutatóan igazolhassa; túljutva a szerelmi csalódásokon, ' más környezetben, egy isten háta mögötti faluban, intrikáit, kartársak és falusi potentátok gáncsoskodása ellenére az ilyen fekete bárány is meglelheti a kivezető utat, a tartalmas élet célját, ha van ereje és akarata a küzdelemhez. A fekete bárány Borisban is szunnyad a jó, csalt felszínre kellett jönnie, hogy szétmarja a rosszat, a visszahúzót.

Regénye utolsó, negyedik részében az írónő el tudja hitetni velünk, hogy a „botrányos éle' tű“ Boris a kondorfalvi száműzetésben magára talál, és egy rokonszenves fiatalember őszinte, mély vonzalma elfeledteti veié élete nagy szerelmi csalódását.

Dávid Teréz a közlésnek mai divatos énformájával él. Ez az elsőszemélyes közlési mód mindenképpen hasznos, mert lehetővé teszi, hogy hőse a legkényesebb helyzetben is korlátlanul kitáruikozhassék, 41 legrejtettebb gondolatait is bevallhassa, ugyanakkor azonban az írónak ez a legteljesebb azonosulása hősével veszélyt is rejt: nem lépheti túl vallomást mondó hőse szellemi színvonalát. Boris esetében az ő szemével kell néznie környezetét, elvált és újból megnősülő apja, szeretőket váltogató, majd újból férjhez menő anyja szerelmi és házassági problémáit, róluk és önmagáról kell ítéletet mondania, és a felmentést is csak ő maga adhatja meg, az ő szellemi színvonalán.

Dávid Teréz szerencsére jól ismeri a fiatalo kát, különösen a serdülő lányok érzés- és gondolatvilágában otthonos, és szarkazmusa, iróniája ritkán lépi túl a megengedett határt: Boris szellemi horizontját. A sokszor nyeglének, szabadszájúan önteltnek érzett Boris szinte észrevétlenül válik egyre rokonszenvesebbé, és levetve suta hányivetiségét, okos és erélyes teremtéssé érik.

A regény utolsó fejezetében Boris szülei elválásának okait próbálja megtudni, de sürgető kérdéseire kielégítő választ sem az anyjától, sem az apjától nem kap. Tisztázatlanul és megválaszolhatatlanul nyitva marad a múltnak ez a darabja, s ez így hiteles; Boris egyszer majd maga ébred rá, hogy az élet kuszáit és bonyolult, szerelemben és házasságban a józan ész nem hozza meg a problémák megoldását. Ezekben a színes, eleven párbeszédekben jelesen érvényre jutnak a szerző drámaírói erényei.

Száműzetésében, Kondorfalván a regény fiatal tanítónője szappant ős fésűt ritkán látott szurtos cigánypurdék első nevelőjévé válik, és ebben a nevelői minőségében Boris jói megállja a helyét. Vázlatossága ellenére is a szerző itt sok újat és elgondolkoztatót mond. Lapjainkban a cigánykérdéssel nem egy cikk foglalkozott komolyan, tudomásunk van egy cigány-környezetben lejátszódó, cigányműkedvelöktől előadott darabról is — de Dávid Teréz itt szinte úttörőnek bizonyul. Kár, valóban nagy kár, hogy nem mélyedt el itt jobban, alighanem attól való félelmében, hogy megterheli regénye központi mondandóját, ha részletekbe bocsátkozik, bővebben elemezni kezdi a rendkívül összetett, sokfelé szálazó problémákat, amelyeket a cigányság szükséges asszimilációja, beilleszkedése társadalmunk szociális és gazdasági életébe, felvet.

Oiyan feladatkör ez, amelyet nem' csupán a helyzetet helyesen felmérő és megvilágító riportírásokkal kellene érintenünk, hanem az irodalomnak és a lírának is volna itt lényeges hozzászólása. Eszembe jut Majakovszkijnak több mint négy évtizede mondott észrevétele és íeltéteiezése, hogy „léteznek a társadalomban olyan problémák, amelyek megoldása csak költői művel lehetséges.“ Ha túlzásnak is tűnik, van valami alapja: szükség van a költői képzeletre problémáink megoldásánál.

Bori Károlynak, az idén szinte üstökösként feltűnt fiatal cigánypoétának Holtak arca fölé című verseskötetére is gondolnom kell. Az ősi folklór szépségének és a mai életérzésnek hangot adó költészete népe fejemelkedésének alighanem többet használ, mint a rendeletek és előírások tucatjai. Egyedi példa ez, megismételhetetlen és nem másolható. De egy magas, irodalmi szintű felmérésre szükség van. Köszönet Dávid Teréznek, hogy erre a feladatkörre felhívta figyelmünket. Aligha tévedek, amikor azt állítom, hogy ezzel a könyvével prózaíróink élsorába lépett.

Kurucz Sándor felvétele