A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-06 / 36. szám
Tallózás az Irodalmi Szemlében Miért volt európai Fábry Zoltán? Az Irodalmi Szemle ez évi hatodik számában néhány olyan anyagot találunk, amelyeknek egészével vagy részeivel nem érthetünk egyet, sző nélkül sem hagyhatjuk. Ott van mindjárt Tözsér Árpád Fábry Zoltánt és Veres Pétert búcsúztató írása. Fábryval kapcsolatban például ezeket írja: „S ezután jött Fábry: az Űj Szóbeli cikkeivel, A gondolat igazával. S tőle tanultuk meg másodszor, hogy vagyunk. Hogy nemcsak faluról jött leendő értelmiség vagyunk, de csehszlovákiai magyarok vagyunk, s ez a csehszlovákiais'ág egykor a kicsinyes nacionalizmusokkal, a magyarországi mucsai szellemmel, dzsentri- és polgár-pöffeszkedéssel szemben Európát jelentett. S ha továbbra is létezni akarunk mint irodalom, mint szellemiség, akkor ennél az európaiságnál mi sem adhatjuk alább". Hol is kezdjem? Tözsér nagy tapintattá: elhallgatja, miért jelentett Fábry Európát a kicsinyes nacionalizmusokkal, a magyarországi mucsai szellemmel, dzsentri- és polgár-pöfíeszkedéssel szemben? Pedig ez lenne a lényeg, ennek a magyarázása, tálalása, hogy vén Európánk oiy gyakori emlegetése ne váljon szólammá, üres frázissá ... Mi Is a Fábry-életmű tulajdonképpeni európaisága? Nem tudjuk még egészen pontosan, mert hiszen mind a mai napig nem készült összefoglaló, helyét és szerepét meghatározó értékelés munkásságáról. Ez még mind megírásra vár. Ennek ellenére ismerjük a történelemből, hogy a Magyar Tanácsköztársaság bukása után Horthyék minden progresszivitást kiradíroztak a közéletből. Akasztófa és puskagoíyó, börtön és emigráció volt a része annak, aki Ady szellemében és vágya szerint akarta élethez, fényhez juttatni a milliókat. Sötétség borult az alföldi tájra, s akkor a haladás szellemének napvilága Stószon és Kolozsvárt kezdett pisklákolni, majd mind erősebben világítani. Fábry és társai felismerték, hogy nekik kell felemelniük és lobogtatniuk a fáklya lángját; a polgári demokrácia biztosította kereten és lehetőségen belül nekik kell tovább harcolniuk az elnyomott milliók felszabadításáért; nekik kell felvenniük a küzdelmet dzsentri Magyarország olcsó és veszélyes nacionalizmusával szemben, hirdetve a Duna menti népek összefogásának, testvériségének eszméjét; nekik kell pótolniuk mindazt, ami Magyarországon a Tanácsköztársaság bukásával elveszett. Itt, e felismerésnél kezdődik az igazi Fábry, ezzel magyarázható szellemi nagysága is. Kommunista szemlélet és meggyőződés vezette tollát, amikor a nacionalizmus ellen küzdött, amikor az elnyomás ellen szót emelt, amikor következetesen vállalta a bába szerepét a csehszlovákiai magyar szocialista irodalomért még a harraadvirágzás időszakában is. E szemlélet, kommunista meggyőződés vezette Fábryt a megalkuvást nem ismerő antifasiszták táborábal íme, Fábry európaiságának lényegei És ezt az utóbbi esztendőkben nagy előszeretettel elhallgatják, csak az antifasisztát és csak a humanistát mutatják a világnak Fábryból ... E helyen szeretnék kitérni Tőzsérnek arra a mondatára is, hogy... „ha továbbra is létezni akarunk mint irodalom, mint szellemiség, akkor ennél az európaiságnál mi sem adhatjuk alább“. Szabadjon két dologra figyelmeztetnem: 1. Fábrynál az európaiságot szemlélete és műveltsége jelentette, s ezt a műveltséget állította a kétkézi dolgozók, a proletárérdekek szolgálatába. 2. Fábry tudta, és mindig is tisztában volt vele, hogy Európa megosztott világ, s melyik oldalon a helye. De vajon az őt búcsúztató Tözsér Árpád tudja-e? Ha igen, meg kellett volna mondania, milyen eurójiaiságnál nem adhatjuk alább? Szegény Váci Mihály Az Irodalmi Szemle idei hatodik számában Tözsér Árpád búcsúzik tőle is. S Illyés Gyula felfedezettjéről a többi között ezeket Írja: „Váci Mihályban azt a »nemzeti költőt« láttuk, aki verseiben az embert történelem tektonikus eltolódásai ellenére is a költészetnek egy korábbi funkciójához (funkcióhoz?) — a közéletiséghez ragaszkodik verseiben“, de „emellett a közéletiség mellett volt (és van) a Váci-költészetnek egy olyan síkja is, amely éppen ebből a nemzeti költőmivoitból táplálta időállóvá magát. S ez a sík a föld és népe, a szegénység, a paraszt valóságának modern mítosszá emelése. Mert a modern költők ugyan — mint pl. maga Illyés Gyula is, Váci Mihály felfedezője és elindítója — egyre inkább a gondolat valóságából építkeznek, de a költő teljessége megépíthető a valóság bármelyik részéből (1)“. Azért is érdemes a szerénynek egyáltalán nem mondható búcsúztatóból idézni, mert soha azelőtt nem tapasztalt érdekességet tud meg belőle az ember. Történetesen azt, hogy a közéletiség a költészet korábbi funkciója__ És Tőzsérnek ebben talán igaza is van. Ugyanis: Goethe amellett, hogy közéleti verseket is írt, miniszterséget is vállalt, még igazán jó költő és világnagyság is tudott lenni. S mivel magyarázhatjuk ezt? Mi az oka annak, hogy Goethéből mégsem lett rossz költő? Az talán, hogy a jó költő nem tud rossz verseket írni, bármilyen témához nyúl is? De akkor hogyan lehet a közéleti költészetről elmarasztalólag szólni, hiszen a közéletiség is téma, és maradandósága csupán azon múlik, ki írja és milyen szinten írja! Elkötelezett irodalom mindig volt és mindig lesz, ezzel a gondolattal Tőzsérnek mind egyénileg, mind szerkesztői gyakorlatában meg kell békülnie. Ma is létezik Nyugaton is, nálunk is. Kubában és másutt Is. Eugéne Guilleviccel, Peter Hammal, Salvatore Quarimodóval vagy Eugenio Montaléval bizonyítsam, hogy európaibb legyek? Idomítások és utánzások Az utóbbi időben egyeseken kezd úrrá lenni az a felfogás, mely szerint a Chebtői távolabb eső részeknél kezdődik Európa. S akik így ezzel nem akarnak egyetérteni, azok az irodalmi Szemle ugyanazon számában ugyancsak megkapják a magukét. Milyen nyelven beszél a szlovákiai magyar kiütő? Idézem ebből is Tőzsért: „Vajon nem nagyképűség-e egy olyan problematikus irodalmi képződményt, mint a szlovákiai magyar költészetet a világköltészet koordinátái között vizsgálni? Nem hiszem. Sőt az ellenkezőjét hiszem: kötelességünk magunkat a környezetünkhöz, a világhoz viszonyítani. Csak a mozdulatlanság hívei ellenzik az összehasonlításokat, csak a tehetetlenek és tehetségtelenek bélyegezhetik nagyzási hóbortnak a hazai s a világirodalom szembesítését, hogy ne kelljen megküzdeniük azzal a mércével, amit az összehasonlítások, szembesítések jelentenek.“ A nagyzási hóbort éppen abból következik, hogy mindenáron hasonlítani, összeegyeztetni szeretnének egyesek, és talán azért ingerültek minden józanabbul leírt sző olvastán, mert nincs mit összehasonlítaniuk, összeegyeztetniük ... összeolvasnak mindent, összeválogatnak mindenféle szempontot, s ezekhez próbálják idomítani az arra hajlamos költőket és az* irodalmat. A nagy idomítás hónapjai, ével játszódnak le az Irodalmi Szemle szerkesztőségében, és a nagy utánzásokra buzdításé. S az eredmény? Nincs mit szembesíteni a világ irodalmával. Nincs mit szembesíteni az egyetemes magyar irodalom java verseivel sem. Szembesíteni ugyanis csak valóban irodalmi nagyságokat vagy nagy irodalmakat lehet. Minden középiskolás diák tudja, hogy csak a nemzeti irodalmak legjobbjai képesek állni a versenyt jelennel és jövővel, a végtelen és örök idővel. Hiába van hát szándék, nemes akarat az összevetéshez, ebből még nem lesz sem európai, sem világszínvonalú irodalom. Esetleg zűrzavar lesz belőle, nem Is kicsi... S egyesek mániája vagy rögeszméje elvonja a figyelmet a tulajdonképpeni problémáról: hogyan lehetne műveltebbé, irodalomértőbbé tenni a szlovákiai magyar olvasót, s hol kellene kezdeni-lerakni a majdani európai gondolkodás alapját? Csak a fejlett és sokoldalú szellemi élet kialakítása segíthet rajtunk. Az utánzás nem. Mert hiába utánoz az, akit az ég nem áldott meg elég tehetséggel és a dolgok lényegét látó szemmel. „A székesfehérvári csizmadia is, akinél egyszer (Petőfi) pár hétig lakott — írja Móra — s aki híres kvártélyosa példájából azt látta, hogy a versírás nem lehet nehéz dolog, s akárki megpróbálhatja. Meg is próbálta, mégpedig magáról Petőfiről írt verset, aki egyszer nagyon megharagudott, mert elhányták valahová a tollát, és így nem tudott dolgozni. Erről az eseményről írt hozzá verset a varga, kár, hogy Jókai csak a leglényegesebb két sort jegyezte meg belőle: S nem találja s pennáját S nem teheti s munkáját Azt hiíte a jámbor, csak egy s betűt kell tenni minden szó elé, s mindjárt kész a vers. Különben a vargának ez a fajtája ma sem veszett ki, s azt hiszem, inkább megszaporodott“. Persze, az a varga sem lett volna sem nagyobb, sem igényesebb ha tákolmányát öszszeveti a kortárs irodalom európai legjobbjaival. Esetleg elfogta volna a döbbenet, és nem mert volna írni, vagy remegni kezdett volna a keze, mint Mikszáth hályogkovácsának. Néhány fiatal költőnket és némely szerkesztőnket viszont nem fogja el a döbbenet és a remegés. Semmi nem zavarja őket. Még az olvasók teljes közönye sem. írják, közük az érthetetlenség ködébe rejtett rossz verseket is, és még a hasonlítással, az összevetéssel sem restellnek előjönni. Talán több mint fél évtizede már annak, hogy a szocialista valóságtól elforduló irodalom bírálóit „mozdulatlanság hívei“, „konzervatívok“, „igénytelenek“, „tehetetlenek és tehetségtelenek“ jelzővel illetik:, s mindezt az Irodalmi Szemlében. Azzal, hogy ki kit utánoz, milyen nyugati irányt követ, még nem lesz nagy költő. Más kérdés: mit ismer, mennyit ismer az öt körülvevő világ ismerethalmazából. Más kérdés: mit fogad el az őt körülvevő világ gondolkodás-rendszeréből. Mert az ellentétes irányú gondolkodás-rendszerek a vers funkciójának, értelmezésének mngyarázásánál is jelen vannak. S a mi gondolkodás-rendszerünk még az irodalom síkján sem azonos a kapitalista világ gondolkodás-rendszerével. így hát a Nyugat költészeti iránya nem lehet mérvadó számunkra. Ismerjük, de nem követjük. Csak annyit fogadunk el verselmélkedésükből, amennyi jó nekünk, amennyi a mi gondolkodás-rendszerünknek megfelel. Ilyen értelemben merem vallani több mint fél évtizede, hogy nekünk a néphez és a népről szóló jó középszerű irodalom mindig többet jelent a modernséggel álcázott, érthetetlenséggel cicomázott üres szólamoknál, közönyben fuldokló középszerűségnél... MÁCS JÓZSEF
