A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-16 / 33. szám
A tudomány és a művészet szabadsága Tizenhét kötetbe gyűjtötték össze eddig Anatolij Lunacsarszkijnak, a, szovjet állam első közoktatásügyi népbiztosának munkáit. Most jelent meg oroszul a tizennyolcadik kötet, ífz Irodalmi Hagyomány című sorozat (alapítói között szerepelt Lunacsarszkij is) 82. kiadványaként mintegy hatvan ívnyi kiadatlan anyag: tanulmányok, emlékezések, levelek. Külön tanulmányt érdemelne e vaskos kötet anyaga, amely korántsem csak az orosz és a szovjet irodalom, színház történetét tanulmányozóknak kínál izgalmas felfedezéseket, hanem meggyőzően dokumentálja a húszas évek szovjet kulturális politikájának elvi megalapozottságát és Lunacsarszkij kiemelkedő szerepét ebben. (Mellesleg: e kiadvány nagy értékei közé tartozik Romain Rolland és Lunacsarszkij első ízben közzétett levelezésének teljes anyaga.) Az alábbiakban részletet mutatunk be ebből a gazdag eddig ismeretlen anyagból. Ezek a dokumentumok, tanulságosak számunkra történelmi példaként, hiszen a húszas évek szovjet művészeti életének fellendülésében oly jelentős szerepet játszó Lunacsarszkiji módszert és a módszert meghatározó elveket roppant világosan szemlélteti. A politikában általában rendkívül élesen vetjük fel a problémákat. Marx nemhiába beszélt arról, hogy politikai kérdésekben borotvaélen kell táncolnunk: a jobbra vagy balra való elhajlás már sokakat bajba vitt és sokak pusztulását okozta. Ilyen vonatkozásban nincsen helye sem a türelemnek, sem a nagyvonalúságnak. A politikusok véleményeltéréseit csupán egy-egy vita menetében tisztelhetjük, a felmerülő álláspontokat megfelelően bírálva. De ha az elvi vonalat megállapítottuk, azt, amelyet egy politikai egység (például egy párt) támogat — a politikus kötelessége a következetesség lesz. Korántsem így áll a dolog a tudomány területén. Itt mindenféle kísérlet, találgatás, hipotézis a legnagyobb mértékben szükséges. A tudomány fejlődésére szűkös látóköre miatt a legtöbbször károsan hat egy korábbi igazsághoz való fanatikus hűség. A tényeket felfedezzük, aztán az emberi tapasztalat sokszor elkoptatja ezeket az igazságokat, tehát ezeknek újonnan kell kikristályosodniuk, ezért a különböző irányzatok iránt tanúsítandó nagyvonalúság és türelem a tudományok területén elengedhetetlen. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy egy realista, materialista kísérletező tudós türelmes lenne, ha már megdöntött elméleteket, vagy kivált hazug módszereket védelmeznek, olyanokat, amelyek a tudományos kutatás folyamatában a legkülönbözőbb fantazmagóriákat, babonákat iktatják be. A művészetek szférája még ennél is szélesebb. Ebben a szférában egy adott osztály és egy adott társadalom szolgálatát a legkülönbözőbb utakon érhetjük el. Minél változatosabbak ezek az utak, annál sokoldalúbb az adott kor művészete, minél színesebb a művészek versengése, annál jobb. Persze az is világos, hogy minden osztály meghatározott követelményeket állít a művészet elé. Mi például úgy gondoljuk, hogy korunk művészetének mindenekelőtt valóságunk, céljaink és erőink minél teljesebb megértéséhez kell segítséget nyújtania. Az is idetartozik, hogy a művészet segítse az adott társadalomban céljaink eléréséhez erőink növekedését. Azt a művészetet, amely nem vállalja ezeket a célokat, mi a legjobb esetben is másodrendűnek tartjuk. És azt a művészetet, amely nyíltan fellép az ilyen célok ellen — károsnak minősítjük. De rendkívül óvatosaknak kell lennünk abban a vonatkozásban, hogy egyes formai megoldásokkal, módszerekkel vagy irányzatokkal szemben szűkkeblűek legyünk. Megismétlem: külsőleg a legkülönbözőbb művészi formák szolgálhatják céljaink elérését. Az még érthető, amikor egy művész, egy-egy művészeti irány elkötelezettje más művészekkel szemben igazságtalan, mert azok ugyanazokat a célokat más utakon vélik elérni. De az már elszomorító, amikor a közönség távol az irányzatoktól, bálványain kívül vakon megy el mások eredményei mellett. És még rosszabb, amikor a kritikus csak egy-egy iskola vagy klikk visszhangja, és mindenkit szidalmaz, aki nem ehhez a művészeti szektához tartozik ... OÉNES GYÖRGY Végy tenyeredre engem ö, könnyűség! Végy tenyeredre eng'em. A vágy egyre nehezebb szívemben. Nincs szállni vágyó kedve már, a föld beverte sárral, ami tündökölt: az áttetszőén áradó vidéket s a hamvasszárnyü estél! meséket, mik felemeltek sejtelmes magasba, gyűrűs lánggal szálló csillagokba. Ó, könnyűség! Végy tenyeredre engem. Még* Itt zsong a nyár fülelő szívemben. Köröttem derűt ringatnak a fák, szeretkezik a szomjazó világ. A fény csobogva önti el a földet, friss szíveket érlel a gyönyörnek, virágzó kdvet új csodákra szólít 5 magasba tűzi győztes lobogóit. A szépség bennem vetkezik Ö, zöldbe hajló szép mezők s ti könnyű, boldog órák! Lelkembe zengő akonyat és nyitni vágyó rózsák. Úgy érzem, hogy a csillagok ábrándos fia lettem s az örök élet sátora ragyog már én felettem. A szépség bennem vetkezik, fölfedi holdas mellét, s karjára emel az idő, elringat majd az emlék'. Köröttem édes illatok szállnak a gyenge gyepre, szívemen hagyja hímporát a nyár, e sárga lepke. 9 Nagy jános plakettje Síi
