A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
QlAjtWfevSjLfaj a kassai Tháiía Színház tagja lett Június 27-én vette át Sunyovszky Szilvia a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán a diplomáját. A rozsnyói kislány tehetségére korán felfigyelt a színházlátogató közönség, mindenki nagy jövőt Jósqlt neki. S nem véletlenül. Aki emlékszik a Jökai-napok színjátszó fesztiváljaira, soha nem tud megszabadulni attól az élménytől, amit Szilvia nyújtott Vörösmarty örökszép mesejátékának Csongorjaként. Pedig akkor még kisiskolás volt, Kanala Józsefeié tanítványa. Szeptember elsejétől Kassén kezdi meg a munkát. Ezúton gratulálunk Szilviának tanulmányai sikeres befejezéséhez, és sok sikert, eredményes munkát kívánunk neki a Thália Színháznál. —g«— — Tulajdonképpen melyik műfajban dolgozik? — Valójában rajzfilmeket készítek... — Hogy-hogy? Azt hittem, parodizál. — Igen. De csak azt és olyan témát, amit meg lehet rajzolni. — Mit lehet megrajzolni? Például Mézga Gézát? — Nem. Nem élő annyira, hogy bele lehetne kötni... Csak legfeljebb utánozhatnám Lüké Aladárt vagy a többieket. Ennek viszont nem látom sok értelmét. — Utánzás és parodizálás. Hol a kettő között a határ? Miben különböznek egymástól? — Az utánzás olyan, mint amikor valakit megörökítek egy filmfelvevőgéppel és utána lejátszom. Másoltam csupán. A rajzfilmet viszont meg kell rajzolni, ki kell színezni, és fázisról fázisra a legapróbb nüánszokig meg kell munkálni. Ez már valami. Ha ezt teszem, akkor kötelezhetem a nézőt arra, hogy először gondolkodjék, és azután nevethet, úgy istenigazából. Minek utánozni valakit? Az illető eredetiben jobban csinálja. De megtornáztatni az agyakat, felborzolni a gondolatokat, görbe tükröt tartani az emberek elé, ostorozni a hiábavaló fonákságokat — az mindjárt más. — Filmek szinkronizálásával még nem próbálkozott? — Sajnos igen, de szerencsére nem kaptam meg a szerepet. Nem menti Ügy látszik, másokat nem tudok „adni“, csak maga mat. Valóságos ritmikai gyakorlatnak tűnt számomra, hogy csak akkor kellett beszélni, nevetni, amikor a képen látható színész akarta. — A mindenkori eseményekkel, életünk apró-cseprő megnyilvánulásaival viszont mindig szinkronban van. Mi volt a legutóbbi nagy célpont? — A Röpülj „pulyka" és Vass Lajos. — Tudott róla? Látta, hallotta? — Ö, hogyne, sőt az egéisz páva-stáb megnézte. Mit szólt hozzá? Gratulált a Jászai Mari-díjhoz. Ez a legjobb bizonyíték, hogy megértette, helyénvalónak találta, amit mondtam. Sok kedves ismerősöm, barátom és szakmabelim köszöntött ebből az ünnepi alkalomból. Most tudtam meg igazán, hogy hol vannak a barátaim. Előjöttek a bokorból. De talán Vass Lajos gratulációjának örültem a legjobban, mert a „célpont“ elismerése a legfontosabb egy parodista számára. — Ha jól tudom, a Mikroszkóp Színpad tagja lett? — Igen. Bekerültem ebbe a kellemes „medencébe“, ahol remekül lubickolhatok. Nem szólnak rám, hogy gyere ki... — Ahogy elnéztem a színpadon, meglehetősen lezser az elegánciája. Csaknem mindenki ünnepélyes ruhában lép színpadra, Komlós Jánossal az élen, akinek csak úgy csillog meggypiros alpakka öltönye. Meglepő ezután sportos nadrágja, kockás inge és sárga kardigánja. Van ebben a megjelenésben valami szándékosság? — Perszel Nem produkciót akarok csinálni a színpadon, csak úgy odamegyek. Nem akarok 8—10 poént csak azért elsütni, hogy valahogy leküzdjem a szmokingomat. Látogatóba, beszélgetősre megyek oda, magamban nem köszönök kezitcsókolomot. Amikor bemegyek, azt mondom: szavasztok. S hallom, hogy a közönség mondja: érezd magad otthon, helyezd magad kényelembe. Hát ehhez nem kell alpakka ... Ez a kis pulóver úgy hajlik, idomul hozzám, ahogy én akarom. — A nyár folyamán, amikor bezár a Mikroszkóp, hol lép fel? — Nyaralni fogok.
