A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-01 / 4. szám

Újabb könyv a német-szovjet háborúról

A. M. NYEKRICS: ÍGY TÖRTÉNT.... 1941. JÚNIUS 22.

1941. június 22-én a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót, és ezzel megkezdődött a Nagy Honvédő Háború. Nyekrics szovjet történész könyvében, öt fejezetre osztva dolgozta fel ennek a korszaknak diplomáciai, hadtörténeti anyagát, új dokumentumokat, szovjet, német, angol, finn stb. és más forrásanyagot hozott nyilvánosságra művében. A következő öt fejezetben tárgyalja a háborút meglőző diplomáciai és politikai eseményeket — Felkészülés a támadásra, A Szovjetunió a hitleri Németország támadása előtt; Még nem szívlelt figyelmeztetések, A háború előestéjén, A nagy népi hőstett.

Ez a könyv a honvédő háborút megelőző eseményekkel foglalkozik. Rávilágít azokra az okokra, amelyek a honvédő háború kezdeti szakaszában vereségekhez vezettek. A szerző felteszi a kérdést, hogy melyek voltak a német hadsereg kezdeti fölényének az okai? Részben a váratlan, a meglepetésszerű támadásból fakadó előny. De nemcsak ezl A Szovjetunió nem állította át kellő mértékben gazdaságát a haditermelésre és fegyveres erőit nem helyezte magas fokú hadikészültségbe az egyre inkább nyilvánvaló német támadás fenyegető veszélye ellenére sem.

A Szovjetunió elleni háborút a német hadvezetés ténylegesen eldöntötte, s Hitler 1940. június 31-én a berghofi értekezleten megtette az erre vonatkozó bejelentést. E tanácskozáson Hitler egybekapcsolta az Anglia feletti győzelem s a háború további menetének kérdését az Anglia és a Szovjetunió közötti viszony problémájával. Hitler leginkább e két ország katonai szövetségétől félt. Hogy le lehessen győzni Angliát, előbb szét kell zúzni a Szovjetuniót, jelentette ki Hitler. „Ha Oroszországot szétverjük, Angliát megfosztjuk utolsó reményétől, s akkor Európában és a Balkánon Németország fog uralkodni.“

Hitler tehát állandóan félt attól a lehetőségtől, hogy Anglia, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok egy németellenes koalíciót hoz létre. Ennek megakadályozására legelőször Is ennek potenciálisan legfontosabb tagját, a Szovjetuniót kell kikapcsolni. Ezek azok az okok, amiért Németországnak meg kell támadnia a Szovjetuniót. A német fegyveres erők többi hadművelete ettől kezdve háttérbe szorult, bár egyikének-másikának még önálló jelentősége van.

Hitlernek azt a véleményét, hogy a Szovjetuniót villámháborúval le lehet győzni, osztották, támogatták és alátámasztották a német hadvezetőség tagjai, az egész tábornoki kar. Így tehát a Szovjetunió megtámadásának terve, amelynek gondolata eredetileg Hitlertől származott, s ami természetes Is volt a totális állam körülményei között, a valóságban nem csupán a Harmadik Birodalom feje, hanem a legfelsőbb német vezetők és tábornokok szándékainak és elképzeléseinek gyümölcse is volt.

A szerző boncolja a támadás előzményeit, a diplomáciai előkészítést, a Szovjetunió külpolitikai helyzetét. Elemzi a német—szovjet háború előtti hónapok, hetek, napok eseményeit. Rávilágít a személyi kultuszból eredő hibákra, amelyek ugyancsak a német fasiszták kezére játszottak. „Ugyanakkor — állapítja meg a szerző —, amikor értékeljük J. V. Sztálin pozitív szerepét az ország vezetésében és a fegyveres erők irányításában a Nagy Honvédő Háború idején, meg kell mondanunk, hogy a személyi kultusz komoly hibákat okozott a háború előtt, majd a hitleri Németország elleni harcok idején több politikai és hadászati kérdés megoldásában. J. V. Sztálin érdemeit, tetteinek és kijelentéseinek jelentőségét a személyi kultusz következtében túlértékelték, ugyanakkor alábecsülték az SZKP KB tevékenységének egész jelentőségét.

Sorge és Klausen hírszerzők május 2-én közölték Moszkvával, hogy 150 német hadosztály sorakozott fel a szovjet határon, hogy június

20-án támadásba lendüljön az egész arcvonalon. Az első figyelmeztetés már 1940-ben felderítők útján megtörtént. Különben az összes figyelmeztetéseket ugyanaz a sors érte: Sztálin egyszerűen nem vette figyelembe — a nyugati hatalmak, elsősorban Anglia provokációjának tartotta őket. Sztálin arra törekedett, hogy ne adjon okot Németországnak a Szovjetunió elleni támadásra. A tények ellenére Sztálin meg volt róla győződve, hogy Németország nem meri megszegni az 1939. augusztus 23-án kötött meg nem támadási szerződést. Ez a hitleri Németország agresszív jellegének lebecsülésére vezetett. Az események menete megcáfolta a nemzetközi viszonyok Sztálin által mesterségesen megrajzolt sémáját. Ö viszont kitartóan ragaszkodott elképzeléseihez.

Továbbra is úgy gondolta, hogy Anglia lehetőséget keres egy szovjetnémet konfliktus kirobbantására. Sztálin továbbra is bízott a meg nem támadási szerződésben, vagyis bízott Hitlerben, de nem bízott a győzelemittas német tábornokokban — állapítja meg a szerző Voronov szovjet tüzérségi főmarsall állítását idézve. Ez megmagyarázza azokat a későbbi parancsokat, amelyeket ä Vörös Hadsereg egységeihez intézett, hogy ne hagyják magukat kiprovokálni a fasiszták által. Sztálin a Szovjetunió és a szocializmus fő ellenségének a háború, előtti években Angliát tartotta. 1941-ben ez az érzés még erősebb lehetett nála, mivel az angol kormány élén a szovjethatalom régi ellensége, Winston Churchill, ez a tapasztalt és ravasz politikus állt. Semmi kétség nincs aziránt, hogy Hitler pártvezér-helyettesének, Rudolf Hessnek váratlan angliai repülése csak megerősítette Sztálin gyanúját a „ravasz Albion“ intrikáival kapcsolatban.

Ezek a nézetek is megerősítik azt a feltevést, hogy Sztálinnak nem volt reális elképzelése a világ dolgainak állásáról, s arról is tanúskodnak, hogy félt a német támadás visszaverésére való felkészületlenség miatt. De bármilyenek is voltak Sztálin nézetei, semmivel sem lehet igazolni azt, hogy lemondott a legelemibb elhárító intézkedésekről is arra az esetre, ha Németország támadása mégis bekövetkeznék. Gyakorlatilag ennek egy biztosítási terv végrehajtásában kellett volna megnyilvánulnia.

A fasiszta Németország a Szovjetunió elleni háborút tömegtámadással kezdte, amely a stratégiai meglepetés miatt hatalmas veszteségeket okozott a szovjet szárazföldi csapatoknak, a légierőknek, elhallgattatta a légvédelmet, s nagy mélységben lehetetlenné tette a közlekedést a vasútvonalakon és az országutakon. A fasiszta csapatok nem találtak jelentős ellenállást a határon, bár a szovjet katonák utolsó töltényükig harcoltak. A szovjet csapatok sikertelenségének oka a háború kezdeti szakaszában többek között abban rejlett, hogy a fasiszta Németország egy 4 milliós hatalmas, teljes egészében mozgósított, a korszerű hadviselésben nagy tapasztalatokkal rendelkező hadsereget indított a Szovjetunió ellen, Németország gazdaságilag is felkészült a háborúra.

A német fasiszták meg voltak győződve róla, hogy a Wermacht csapásai alatt a Szovjetunió kártyavárként omlik össze, s két-három hónap alatt minden befejeződik. Ezekben a számításokban és prognózisokban mélységes politikai tudatlanság, a szovjet társadalmi rendszer lényegének meg nem értése tükröződött. A német militaristák nemcsak a Vörös Hadsereg harcképességének megítélésében tévedtek, hanem a szovjet gazdaság lehetőségeiben és a szovjetország termelőerőinek értékelésében is.

A fasiszták egyik legdurvább hibája az volt, hogy nem értették meg a Szovjetunió népeinek lelkületét, nem értették hazafiasságának forrásait. A nép erkölcsi szellemét alátámasztotta az állam katonai és gazdasági ereje. Tény, hogy bizonyos hiányok ellenére, amelyek a német támadás előtt a szovjet gazdaságban megmutatkoztak, a Szovjetunió ipara a háború idején teljes mértékben megbirkózott azzal a rendkívül nehéz és felelőségteljes feladattal, hogy a Vörös Hadsereget fegyverrel, lőszerrel és más hadianyaggal zökkenőmentesen ellássa. És mindezt annak ellenére oldotta meg, hogy a háború első szakaszában gazdaságilag fontos vidékek az ellenség kezére kerültek. Az új hadiipari központok kiépítése a Volga mentén, az Uraiban és Szibériában a Kommunista Pártnak, az egész szovjet népnek nagyszerű eredménye volt

A német fasiszta betolakodók elleni háború igazságossága tömeges hősiességet szült. A történelem nem tud olyan tömeges partizánharcról, amely az ellenség által megszállt szovjet területen folyt. Ebben a mozgalomban a hódítók által elfoglalt területeken lakó több százezer ember vett részt. A szovjet nép igazságos háborút viselt, hihetetlen nehézségeket küzdött te — és győzött. A Kossuth Könyvkiadónál megjelent mű a magyar olvasó számára is lehetővé teszi ennek a bonyolult és az egész emberiség számára veszélyes korszaknak a megismerését. A szöveg olvasmányos stílusa, a terminológia helyes alkalmazása és a szakirodalom ismertetése nemcsak a szakemberek, de a széles olvasóközönség számára is hozzáférhetővé teszi a szerző által elemzett események tanulmányozását.

HAMAR KÁLMÁN

Tücsökcirpelés

Az elmúlt nyáron kirándultam egy távoli tájra, ahol valamikor régen sokat jártam, s most ismét látni szerettem volna. Egész nap a hegyeken és völgyekben kószáltam gyermekkorom kedves emlékeit idézve. Alkonyodott, mikor szállásom felé bandukoltam. Csobogó patak partján, gallyukat lógató lompos fűzek árnyékában kanyargott a gyalogút. Egyik fordulónál keskeny, rozoga pallóhíd leütötte össze a szakadozott partokat. Korlátja rogygyantan támaszkodott a tartóoszlopokra, mintha egy romantikus festő tervezte volna.

Az öregembert már. messziről észrevettem. Felhajtott nadrágban ült a palló végében. Tömzsi, erős lábait a vízbe lógatta. Fehér vászoninge belevilágított a nyáresti alkonyatba.

— |óestét — köszöntöttem rá, választ sem remélve. Az öregember lassan felemelte fejét, s tekintetét felém fordította.

— Te vagy az, fiam? — szólt utánam furcsán meghatódva.

Valakivel összetévesztett — gondoltam, de azért

visszafordultam, hogy jobban szemügyre vegyem az öreget

— No, gyere, ülj le egy kicsit — szorított helyet maga mellett a keskeny, kényelmetlen tákolmányon.

— Mit keresel errefelé? — ölelte át a váltam. A uap éppen lebukni készült a távoli hegyek mögé. Olyan volt az ég, mintha egy éles karddal a torkát metszették volna.

— Gyönyörű —, mondtam őszinte elragadtatással, de az öreg, mintha nem is figyelt volna rám, a cipőjével bajlódott. Az összebogóződott zsinórokat bontogatta. Csend szakadt közénk. Előhúztam egy cigarettát, s a gyufát megzörgetve rágyújtottam.

— Dohányzói? — kérdezte az öreg csodálkozva. f — Annakidején, te voltál az egyedüli a csoportban, aki nem járt ki a szünetekben a folyosóra.

— Akkor még nem tellett ilyesmire — mosolyodtam el azon, hogy annyi év után is emlékszik még erre a csekélységre. Csoportvezető tanárunk volt. Tüskés, összeférhetetlen vénembernek tartottuk. Egy szép napon eltűnt, s többé nem jelentkezett. Senki sem tudta, mi történt vele.

— Áthelyezték, vagy nyugdíjazták — legyintettünk megkönnyebbülten. Senki sem emlegette többé. Elfelejtettük, mint valami kellemetlen álmot.

— Gyerünk — vetette át cipőjét a vállán, s mezítláb vágott a poros útnak. — Hogyan alakult a sorsod? Régen nem láttalak. Lassan haladtunk. Sokat és őszintén beszéltem a fájdalmakról és kudarcokról, amiket egyetemi éveim után átéltem.

— Akad még baj bőven a világban — mondta az öreg, amikor elhallgattam.

— Engem sem szerettek soha az emberek. Te sem — állt meg egy pillanatra, hogy nagyobb jelentőséget kölcsönözzön szavainak.

— A közösség formálja az embert — mondtam kitérően.

— Kibonthatnád, nem boldogulok vele — nyújtotta át az összekötözött cipőket. Ujjai enyhén remegtek, amint véletlenül megérintettem.

— Hallod a tücsköt? — szólalt meg az útelágazásnál, amikor búcsúzásra kezet szorítottunk. — Mindenütt élnek tücskök, de jelentéktelen kis bogarak szegények, sok mindent át kell élnünk ahhoz, hogy meg tudjuk érteni cirpelésüket.

Másnap hazautaztam. Nem tudom, találkozora-e még valaha az öreggel, de gyakran meg-megállok, ha a közelemben egy tücsök cirpelni kezd.

SZENK SÁNDOR