A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-21 / 25. szám
Munka közben Fábry Zoltánnak a szerkesztőségi póstakönyvbe bejegyzett utolsó cikke: Egy pedagógus halálára. Rozsnyói tanáráról szól, akinek nagyon sokat köszönhetett, akit soha nem felejtett el a hálás tanítvány. A cikk 1970. május 22- én érkezett, s mi azonnal nyomdába küldtük. És a szívbe markoló emlékező írás még nem látott napvilágot, amikor az éter hullámain és az újságok hasábjain szárnyra kelt a döbbenetes hír: meghalt Fábry Zoltán. Néhányunkat, szlovákiai magyar írókat (Duba Gyulát, Ozsvald Árpádot, Reszeli Ferencet, Zs. Nagy Lajost és jómagámat) Budapesten ért utol a hír, visszatérőben a 4600 lakosú alföldi faluból, Lakitelekről, és Kecskemétről, Kodály szülővárosából, ahol író-olvasó találkozón vettünk részt az Ünnepi Könyvhét alkalmából. Lakiteleken nem, de Kecskeméten sok szó esett Fábry Zoltánról Jancsó Adrien, Jókai Anna társaságában. Ok kérdezték tőlem: — Kire marad a stószi ház, a közel 7000 kötetes könyvtár? Vasárnap délelőtt vetődött fel így a kérdés, mert akkor még nem tudtuk, hogy a Közép-Európa szerte méltányolt és ismert stószi remete, Fábry Zoltán halott. A kérdésre azt válaszoltam, ami egyébként is köztudott volt már, hogy Zoli bácsi a Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetségére hagyta házát, könyvtárát. S Jancsó Adrien és Jókai Anna további kérdése az volt, mit kezdünk Fábry Zoltán örökségével? Múzeummá vagy a csehszlovákiai magyar írók alkotóházává tesszük — feleltem. — Az elgondolást nagyon helyesnek tartották. Fábry Zoltán 70. születésnapjának az ünnepségeit elevenítette fel bennem a halálhír. A Hét hasábjain terjedelmes cikkben és riportban köszöntöttem nagy tanítónkat, segítőnket, Fábry Zoltánt. Mintha éreztük volna, már nem sokáig lesz velünk, nagyon sok fényképet készítettünk róla Csáder Lászlóval, majd később Prandl Sándorral. A képekből egy egész album telt meg, amelyet ajándékként küldött a szerkesztőség Fábry Zoltánnak. A figyelmességet meleghangú levélben köszönte meg soraiból kiéreztük: nagy-nagy' ajándékkal lepte meg őt a Hét szerkesztősége. Az utóbbi években olyan volt a stószi ház, mintha búcsújárók színhelye lett volna. Jöttek hozzá szlovákiai magyarok, tanítók, diákok, írók, újságírók, munkások és szövetkezeti parasztok, benyitottak szobájába magyarországi, romániai, jugoszláviai vendégek, mindennapos látogatója volt a stószi postai kézbesítő, aki napi küldeményeinek a félét Fábry Zoltán szobájában hagyta. Stószra, Fábry Zoltánhoz nagyon sok Közép-Európában élő embernek vezetett az útja. Stósz a korábbi évtizedekben gyógyforrásairól volt országszerte ismert. Stósz az utóbbi évtizedben Fábry Zoltán révén lett Közép-Európa szerte ismert. A gyógyforrás után a gondolatunkat, szellemiségünket, feiüdítő, felfrissítő forrás fakadt Stószon, s a forráshoz szívesen megy és szívesen is tér vissza az ember. A forrás felfrissít, felüdít, új erőt kölcsönöz az élethez, a küzdelemhez, a harchoz. — Stósz és forrásai. Stósz és Fábry Zoltán — írtam 1967. augusztus ö-ikí számunkban 70. születésnapjára. — Nemrégen Kodály Zoltán büszkén, s a rá jellemző szerénységgel mondta Budapesten szereplő pedagógus énekkarunk tagjainak: — Igen, egy kicsit beleavatkoztam a földrajz tanításába, hiszen Galántát „Galántai táncok“ című szerzeményem révén ismerte meg Európa és a világ. — Valami hasonlót művelt Stósszal a mi puritán életű, csak a könyveibe, a goethei háromezer év kultúrájába szerelmes Fábry Zoltánunk is. Ahogy teltek, múltak az évek, szaporodtak cikkei, könyvei, úgy vált egyre ismertebbé Stósz: figyelmeztetővé, intővé, tanulsággá. Ma már határokon innen és túl, fiatalok és öregek, szinte minden irodalomszerető és tisztelő ismeri Stószt, vagy úgy, miit fürdőt, vagy úgy, mint Fábry Zoltán tartózkodási helyét. Stósz bevonult az irodalomtörténetbe A „stószi remete“ több évtizedes irodalmi és kritikai munkásságával, humanizmusával és félelmet nem ismerő antifasiszta publicisztikájával hatalmas és egyenes tartásé fává nőtt, melyre itthon és külföldön tisztelettel tekintenek fel. Mikor nála jártam, szerény hajlékában, hétezer kötetes könyvtárszobájában egy frissen kapott levelet pillantottam meg Budapestről, az Akadémiai Kiadótól érkezett, s arról értesítették benne a csehszlovákiai magyar írót, hogy válogatást készítenek műveiből, meg hogy a Német Demokratikus Köztársaság egy kiadója is érdeklődik könyvei, különösen az Európa elrablása iránt, s akkor vált előttem világossá, hogy a 70 éves Fábry Zoltán német nyelvterületre is betör munkásságával, s onnan már csak egy lépés tovább a francia vagy angol nyelvterület. És ha ez így lesz, akkor Kodály galántai példája a mi Fábrynk esetében is beavatkozás lehet a földrajz tanításába. Stósz és Európa! Stósz és a világi S te, csehszlovákiai magyar olvasó, és minden magyar olvasó, tisztelettel adózz és hajtsd meg fejed Stósz és Fábry Zoltán előtt, akinek írásaival és könyveivel felemelkedsz, hogy Európa népei látva lássanak, számon tartsanak és tudjanak rólad! Mert soha nem akart egyedül a csúcsra törni, soha egy pillanatra nem akart a magyarság sorsa iránt közömbös lenni: kezdettől tud la és tisztában volt vele, hogy nem lehet a köldökzsinórt elvágni, József Attilával együtt vallotta, hogy én népemet nem középiskolás fokon fogom tanítani. Kodályban a zeneszerzőn túl a nagy zenepedagógust tisztelték. Fábryban is így tisztelik a nemzedékek és majd az utánunk jövők a hűséget és töretlen magatartást közügyeink, vagy bajaink és örömeink iránt. Azt hinnéd, egyedül él, nagy magányban itt a stószi fenyvesek alatt, pedig korántsem. Könyveivel él, meg a még megírásra váró müveinek él, meg a levelezéseinek, talán jó Kazinczynk után ő kerül az irodalom történetébe úgy, mint a másik nagy levélíró. Talán egyszer valaki össze is gyűjti a levelezéseit és megjelenteti Stószi levelek címen. Vagy ő maga végzi még el a „stószi délelőttöket“ (azóta már meg is jelent), mint Németh László a „sajködi estéket“. Köszöntöm a 70 éves Fábry Zoltánt. Nem egyedül. Sok-sok magyart érzek itt mellettem, ilyen gondolatokkal szorítom meg a kezét, és legszívesebben nem is engedném el. Hetvenedik születésnapjára írtam ezeket a sorokat, s akárhogy is fáj a búcsúzás, el kellett engedni a kezét, tudomásul kellett venni a szívbemarkoló hírt. Fabry Zoltán halálát. Közel háromezer emberrel együtt kísértem utolsó útjára a stószi temetőbe én is, s nem tudtam megállni, hogy dolgozó- és könyvtárszobájába be ne lérjek. Kíváncsiak százai sorakoztak a boltíves kapu alatt, mintha Fábry Zoltán nem is a községházán, hanem könyvei között lett volna felravatalozva. Dolgozószobájában, íróasztala közelében foglaltam helyet, amelyen megannyi színes ceruza az emlékezés és emlékeztetés segédei olvasmányainál: az ajtónál egy Ady-fej, a könyvespolcokon Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron és sok más tekintélyes írónk fényképe. Az íróasztalon könyvek és frissen írt kézirat-lapok. Haláláig fáradhatatlanul dolgozott. Gazdagította, gyarapította szellemi örökségét. Azzal a tudattal, hogy a könyörületet nem ismerő halál csak törékeny testét tudja tőlünk elragadni, művei tovább élnek, egyre inkább halhatatlanokká válnak. Gondolatainak, munkásságának legnagyobb ihletűje Ady Endre volt. Megmaradni „embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban.“ Mennyire igaz és mennyire időtálló lenne fejfáján: Ifjú szívekben élek! MACS JÓZSEF az olvasmányainál naponta használt színes ceruzák múzeumi tárgyakká válnak
