A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-14 / 24. szám

Rt N E ROHAN A Nemzeti Front és o politikai struktúra A kvází-pluariztnus ebben az értelemben — ahogy a fejlett kapitalizmus körülményei kö­zött kialakult többpártrendszert jellemeztük — minden bizonnyal a szocializmus degenerálődá­­sához vezetne, márcsak azért is, mert nem res­pektálná azokat a mozgási folyamatokat, ame­lyek igen jellemzően állandó nyomást gyako­rolnak a szocialista politikai struktúra átalakí­tására, hogy a tömegek egyre eredményeseb­ben és nagyobb arányban kapcsolódhassanak be az ügyintézésbe éppen a tulajdonképpeni „politika“ végleges kiiktatása érdekében. Az állampolgárok lehetőségének a leszűkítése ab­ban az irányban, hogy közvetlenül ne vehesse­nek részt az ügyintézésben, az a törekvés, hogy a politikai pártok apparátusa játssza a közvetítő szerepet köztük és a politika között, aláásná a szocializmus alapvető dinamikáját, amelyet Marx és Lenin klasszikus értelemben a tömegek alkotóképességének kibontakozta­tásában jelölt meg. Ha az így értelmezett pluralizmus tulajdon­képpen a demokrácia korlátozását, leszűkítését jelenti és nem foglalja magában a szocialista politikai struktúra alapvető ismérveit, szűk ségesnek mutatkozik a politikai pluralizmus tágabb értelmezésének pontosabb meghatáro­zása is. Arról van szó ugyanis, hogy milyen formában és milyen alapon találkozhatnak a politikai szubjektumok, milyen érdekeket fog­nak képviselni és hogyan fognak- bele az álta­lános érvényű törvényes rendelkezésekbe. Ha csak a politikai pártokat ismernénk el poli­tikai szubjektumokként, fel kellene tételez­nünk, hogy ezek elsősorban egyetemes prog­ramjukban fognak egymástól különbözni, amely program számára meg akarják majd nyerni a lakosság minden csoportját. A poli­tikai harc logikája ebben az esetben is előbb vagy utóbb oda vezetne, hogy két fő párt ala­kulna ki, annak minden következményével, amiről már szóltunk. ' Ha azonban országunk elért politikai ered­ményeiből indulunk ki és politikai szubjektu­moknak ismerjük el a nagy és politikailag je­lentős érdekszervezeteket is, rögtön felmerül a kérdés, hogy hol történjen politikai egysé­gesítésük. Elméletileg ez az egységesítés lefolyhat az állam képviseleti szerveiben, vagy az állami szerveken kívül a Nemzeti Fronthoz hasonló politikai szervezetben. Amíg az első variáns mellett szól az a „közvetlen lehetőség“, hogy az állami döntés szférájában egyesítsük a kü­lönböző érdekterületeket, felmerül vele kap­csolatban néhány komoly kétely is. Mindenek­előtt az, hogy a reprezentáció jellege nálunk nem a különleges érdekek struktúráját fejezi ki, hanem a választók elütő koncepcióját, és egy-egy országrész választóinak álláspontját. A képviselő, ha egy-egy társadalmi szervezet jelölte is, a képviseleti szervben nemcsak en­nek a szervezetnek volt a képviselője, hanem az egész választókerületéé! Bizonyára ezt a tényt tartotta szem előtt a CSKP 1968 májusi rezolúciója is, amely lehetőséget nyújtott ar­ra, hogy megfontolás tárgyává tegyük a kép­viseleti szervek olyatén való megszervezését, hogy azokba közvetlenül az érdekcsoportok választhassanak. A következő ellenérv az érdekek egyenlő képviseletét érinti. A képviselők számának korlátoltsága miatt nem számolhatunk azzal, hogy minden érdek képviseletet nyer, elkép­zelhető továbbá, hogy az érdekképviseleti szer­vek tartósan dezititegrálódnak a különböző ér­dekek alapján ad hoc megválasztott, sőt vég­eredményben a kisebbség tartós diszkrimináció­ja alapján előfordulhat bizonyos érdekek és csoportok Háttérbe szorítása is. Végül, de nem utolsósorban, ilyen körülmények közt nem lenne kizárva továbbá a társadalmi szervezetek államosításának folyamata, amelyek így az ál­lami szervek véleményétől válnának függővé. Mindezen körülményeket figyelembe véve úgy mutatkozott és mutatkozik, hogy a másik elképzelés — nem állami, de a Nemzeti Front­hoz hasonló politikái szervezet talaján, mint az arra legalkalmasabb talajon konfrontálói és egyesíteni a sajátos érdekeket, természetet sen figyelembe véve a társadalom egészének politikai koncepcióját. A Nemzeti Front szer­veiben ugyanis biztosítani tehet az összes tár­sadalmi szervezet képviseletét, biztosítani lehet e szervezetek egyenlőségét és. függetlenségét és el lehet érni, hogy a Nemzeti Front kere­tében olyan megállapodások szülessenek, ame­lyek maximális mértékig figyelembe veszik a különböző érdekeket, ugyanakkor az elfogadott döntések társadalmilag nem szankcionáltak, mint az állami szervek döntései és elsősorban politikai irányelvül szolgálnak, prioritást biz­tosítanak a különböző kérdések megoldásában, távlati orientációt nyújtanak a politikai kér­désekben stb. Az a tény, hogy egy-egy állam­polgár több szervezet útján is képviselve lehet, itt nem akadály, mert mint a különböző szer­vezetek tagja a valóságban is többféle szere­pet tölt be, szerepben lép fel a társadalomban és így a szervezetek képviselői álláspontjának egyesítése hozzájárul e szerepek integrálásá­hoz. Az (államiJ érdekképviseleti szervek para­­lell létezése és a Nemzeti Front léte felveti ezek egymáshoz való viszonyának a kérdését. Nem koncepcionális ellentétről vau itt szó, mert a társadalomra nézve kötelező döntések joga kizárólag az állami szervek hatáskörébe tartozik. Arról van azonban szó, hogy a Nem­zeti Front szervei az elfogadott politikai kon­cepció szempontjából miként gyakoroljanak hatást az állami szervek működésére, különö­sen a végrehajtó szervekre. Ez a kérdés még nyitott, és konkrét megállapodásokkal kell megoldani, mint ahogy erre E. Erban is rámu­tatott 1969 októberében a Nemzeti Front ostra­­vai városi bizottságának konferenciáján. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt maximális pontossággal meg kell állapítanunk az egyező és eltérő mozzanatait a különböző fokozatú állami szervek, mint az össztársadalmi érdekek képviselői működésében és ugyanezeken a fokokon a Nemzeti Front szerveinek, mint az eltérő érdekek egyesítöjének tevékenységé ben. Az alapvető megállapodás adott a kom muriista párt vezető szerepének realizálásában, amely tulajdonképpen alapvető feltétele annak, hogy az államhatalmi szervek és a Nemzeti Front politikailag befolyásos szervezetei az or­szág szocialista fejlődésének irányában tevé­kenykedjenek Ennek az egységnek — tehát határozottan - szocialista egységnek — ugyan­akkor ki kell fejeznie az érdekek differenciált­ságának egész gazdagságát, amely az összes fejlett társadalmakban megvan és amely ép­pen a szocializmusban bontakozik ki teljesen, mert nem szűkül le az antagonisztikus osztály­érdekek alapvető konfliktusaira. Ezen az úton ismét visszatértünk annak az elképzelésnek a tarthatatlanságához, hogy a működő szocialista politikai rendszer nem len­ne képes működésben maradni az egymással versengő politikai pártok esetében. A versen­gés során ugyanis mindig bekövetkezne az ér­dekek redukálása két vagy néhány absztrakt programnyilatkozatra, amelyekre csak a gya­korlati politika során társadalmi nyomás útján folyhatnának bele az egyes társadalmi csoportok részlegérdekei. Ez a politikai pártok harcának elvetett mechanizmusa, azonban nem jelenti annak az elvetését is, hogy a szocialista poli­tikai rendszerben nem létezhet több politikai párt. A szocialista társadalom céljai realizálása során létrehoz és újra szül bizonyos értékkri­tériumokat, amelyeknek alapja a lakosság egyes csoportjainak eltérő világnézeti kiinduló pontjában keresendő. E kiinduló pontoknak megvan a maguk történelmi gyökere és jelen­tős tényezőkként jelentkeznek az ország poli­tikai kultúrájában. Ezért célszerűnek mutat­kozik, hogy e különböző értékrendszereknek meglegyen a maguk helye a politikai állás­pont kialakításában, természetesen csakis a társadalom szocialista alapjainak elismerése mellett, hogy mindazok, akik ilyen kritériu­mokat vallanak, politikailag szervezett formá­ban realizálhassák magukat. Itt találhatnak a maguk számára helyet a nem kommunista pártok általános programjuk megformálásában, amelybe beletartozik mind a szocialista tár­sadalom építésében való részvétel hangsúlyo­zása, mind a specifikus világnézetükből eredő eltérő magatartásuk. Lényeges azonban, hogy nemcsak a politi­kai pártok az egyetlen tolmácsolói a lakosság politikailag megformált érdekeinek, hogy a lakosság maga érdekszervezetein keresztül is részt vehet a politikában. A Nemzeti Front szervezeteinek egyenjogúsága ugyanakkor meg­szünteti annak a törekvésnek a felújítását, hogy a politikai pártok monopolizálhassák a lakos­ság érdekeinek közvetítését az ország politikai életében. Ebből a szempontból a történészek és a po­litológusok komoly érdeklődésére tarthat szá­mot a „pártonkívüliek pártja", a KÁN megte­remtésére tett kísérlet, amely hangsúlyozottan politikailag univerzális jellegű programjában tagadta a maga pártjellegét. Szükséges lesz az is, hogy az ilyen törekvé­sekben, amelyek az egész poliikai rendszer destruálására irányultak, megkülönböztesük az egyes áramlatokat, analizáljuk őket és. el­térő hatásukat a lakosság különböző csoport­jaira. A szélsőséges antikommunista erők az utolsó pillanatokig szemben állottak minden olyan koncepcióval, amely a Nemzeti Frontnak tar­totta fenn kizárólagosan a jogot, hogy a szo­ciális rétegek érdekeit tolmácsolja a politika irányában. Kijelentették, hogy a Nemzeti Front halott szervezet, hogy a kommunista párt esz­köze. Megnyilvánult ebben támadásuk fő irá­nya, az a kísérlet, hogy diszkreditálják az ed­digi politikai rendszert és struktúrát s vele a párt vezető szerepét. Következő számunkban: A párt vezető szerepe a Nemzeti Frontban

Next

/
Oldalképek
Tartalom