A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-07 / 23. szám
RENÉ ROHAN A Nemzeti Front és a politikai struktúra j Azokban az elgondolásokban, amelyek az 1960-as évek közepétől a csehszlovák állam po litikai struktúrájának megjavítására születtek, mindig jelentős szerep jutott a Nemzeti Frontnak. Az 1968—69-es évek politikai gyakorlata magé is megmutatta ennek, a társadalmunk minden jelentős szociális és érdekcsoportjára kiterjedő szervezett szövetségnek az életképességét, a Nemzeti Front növekvő politikai befolyásának a lehetőségét, a csehszlovák politika kérdéseinek megoldására. A Nemzeti Front a politikai struktúra tartós részének bizonyult A Nemzeti Front váratlan aktivizálódásának egyik fő okát, valamint a lakosság többségének a Nemzeti Front politikája iránt megnyilvánuló bizalmát, úgy gondoljuk, éppen abban kell ke resnünk, hogy pozitívan illeszkedett bele a csehszlovák politikai kultúrába. A Nemzett Front és annak politikai elve ugyanis nemcsak a mindmáig elevenen élő antifasiszta harc tapasztalatait foglalja magában, hanem azt az egész folyamatot is, amelynek során leküzdöttük a régi többpártrendszert, amely 1945—48 között átfolyt a Nemzeti Front keretébe is, de amelyet 1948 februárja után fejlődésünkben szerencsésen túlhaladtunk. Ez az aránylag rövid időszak volt véleményem szerint annak a politikai harcnak az időszaka, amelynek során végleg kialakult a csehszlovák politikai rend szer és annak struktúrája abban az értelemben, hogy eldőlt az is, hogy vajon az egyes szociális csoportok a maguk érdekeit „hagyományos“ módon politikai pártok útján fogják-e érvényesíteni a politikai életben vagy saját érdekszervezeteik szereznek politikai szubjektivitást. Ez a harc a május és február közti időszakban egyrészt a Nemzeti Front küldetése körüli vitában éleződött ki (vagyis abban, hogy a Nemzeti Front a pártok koalícióját vagy a pártok és az országos szervezetek szövetségét foglalja magábanJ, másrészt azokban az öszszeütközésekben nyilvánult meg, amelyek az érdekszervezetek egységéért folytak. A kommunista pártot kivéve a többi párt a Nemzett Front koalíciós elvéből indult, ki és logikusan arra törekedett, hogy az érdekszervezeteket alárendeljék a politikai pártoknak, mint a politikai szubjektivitás és akarat egyetlen megtestesítőinek. Tekintettel arra, hogy az akkori politikai elrendezésben a képviseleti szervekbe csupán a pártok jelölhettek képviselőket, a kommunista pártot kivéve a többi párt arra törekedett, hogy ezt az előnyös helyzetét megőrizze és így visszaállítsa azt a politikai struk * A Nouá mysl 1970 márciusi számában meg jelent fejtegetésnek helyszűke miatt csak a legfőbb részeit közölhetjük. túrát, amely általában megfelel a páriámén táris burzsoá demokráciának. A kommunista párt a maga elképzelésében nemcsak „a pártosított“ München előtti köztársaság szomorú tapasztalataiból indult ki, hanem a fasizmus elleni harcban született nemzeti egység pozitív tapasztalataiból is, valamint abból a tömeges igényből, hogy az érdekszervezetekbe tömörülő állampolgárok közvetlenül is befolyásolhassák a politikai eseményeket. Tehát az állampolgároknak arról a lehetőségéről volt szó, hogy közvetlenül is, a közvetítő politikai pártok beavatkozása nélkül kifejezhessék a maguk foglalkozásbeli, generációs és nemzeti érdekeiket a politikai dön tésekben. Ez a második elképzelés, amely 1948 februárjában győzött, végleges szakítást jelentett a burzsoá parlamentarizmussal és a későbbi realizálása 1948—49-ben megszülte a csehszlovák politikai élet új tapasztalatait A szociális struktúrában bekövetkezett változások (1948 után), a szociális osztályok jellegében végbement változások, a munkamegosztásból és munkaszervezésből eredő új tár sadaími eltolódások megteremtették annak a szükségességét, hogy a újonan keletkező érdekek is beléphessenek a politikába és így az általánosan elfogadott jogszabályokban is elismerést nyerjenek. A régi párt- és állatni vezetés azonban annyira odatapadt az idejét múlt szervezeti formákhoz, hogy nem tette leftetővé a követelményeknek megfelelő foka zatos átszervezés folyamatát. Közülük néhányan azonosították a párt vezető szerepét azzal, hogy a párt az egyetlen és kizárólagos kép viselője a társadalom összpolitikai érdekeinek, így, ebben az értelemben a Nemzeti Front számára nem maradt elegendő hely a politikában n politika formálására, és egész tevékenysége az országos ünepségek, évfordulók megrendezésében, a választási előkészületekben stb. me rült ki. Kétségtelenül ez is egyik oka volt annak, hogy amikor 1968rban a politikai struktúra átalakításának szükségessége teljes mértékig megérett, az idő által felvetett kérdésre másfajta válaszok is jelentkeztek. A szociális csoportok tagadhatatlanul elütő és sokféle érdeke (pluralitás) érv lett az ún. politikai plura litás mellett. Korunk nem marxista szociológiájában és politikai tudományában a társadalmi pluráli tást úgy értelmezik, mint a társadalom élete egy-0gy területének relatív önállóságát és annak intézményes kifejezését. Feltételezi ezeknek a (gazdásági, politikai, vallási stb.) intéz ményeknek egymásra gyakorolt hatását és ősz szeütközését, mert csak így látják biztosítottnak az egész intézményrendszer egyensúlyát és azt, hogy az egyik intézmény a másik fölé ne kereskedhessék (R. Dachrendorí). Bizonyos értelemben ehhez a felfogáshoz kapcsolódik a politikai pluralitás elve és a reprezentatív demokráciáról alkotott elképzelés is, amely a politikai pártokban és azok elütő univerzális programjában, koncepciójában, valamint küz delmeikben látja biztosítékát annak, hogy az egész politikai rendszer egyensúlyban marad, bennük látja a kezességet arra, hogy a meglévő nézetek reprezentálhassák magukat a parlamentben és az államhatalomban (0. Stammer). Felmerül azonban a kérdés, hogy e fogalomnak ilyen magyarázata minden szempontból megállja-e a helyét? Nagy általánosságban a politikai pluralitás csupán annyit jelent, hogy több politikai szubjektum létezését ismerjük el, anélkül, hogy eldöntenénk, van vagy nincs ezeknek a szubjektumoknak politikai párt jellegük, versengjenek-e egymással, koalícióba tömörülnek yagy más szövetségi kapcsolatban állnak egymással! E fogalom sokfajta értelmezése a mi viszonyaink közt (1968-ban) rej tett lehetőséget nyújtott a különböző taktikai húzásokra a jelenlegi politikai rendszerrel és annak változásaival szemben. Ugyanis e foga lom felölelheti azt a teljes mértékben természetes szükségletet, hogy az összes befolyásos politikai szubjektumok közös talajon konfrontúlhatják elképzeléseiket, nézeteiket, álláspontjukat és így keressenek közös kiutat, ugyanakkor azonban magában foglalhat olyan elképzelést is, hogy elegendő, ha „két egyenrangú és egymástól független politikai erő létezik, amelyek mindegyikének ugyanolyan lehetősége van arra, hogy az állam vezető erejévé váljon, ha a nép azt úgy akarja“. Ebben az esetben már teljesen ellentétes elökéjtzelések kerülnek szembe egymással. Amíg az első elképzelés hangsúlyozza a politikai szubjektumok részvételének széles lehetőségét a politikai döntések megformálásában és az útkeresésben, abban, hogy miként fejezhessük ki a plurális (elütő) érdekeket, addig a másik elképzelés a politikai élet leszűkítésére törekszik, arra, hogy a két küzdő (avagy koalealt) független politikai erő álljon egymással szemben és az állampolgárok csupán az előre megadott két politikai élet leszűkítésére törekszik, arra, hogy zött választhassanak, anélkül, hogy az állam politikai döntéseiben érvényesítenék legsajátosabb érdekeiket. Éppen ez a másik elképzelés, még ha arra is hivatkozik, hogy kezeskedni kíván a demokráciáért, sőt a demokratikus szocializmusért, lényegében a redukált demokrácia és pluráli tás koncepciója, mert a két politikai elképzelés közti választás aktusát a közönséges piebiszcitum (népszavazás) szintjére akarja süllyeszteni. Ez az elképzelés kritikája egyben az egész mai elméleti és gyakorlati plebiszcitás és tömegdemokrácia kritikáját is jelenti a kapitalista országokban felkapott nézetekről. A kétpártrendszer irányzata, amelynek tagadhatatlanul megvan a maga stabilizáló szerepe a kapitalista rendszer számára, éppen e „választási lehetőség“ koncepciójának a kifejezője. A politikai döntés jogát két „tömeg“-párt összpontosítja ä kezében, ezek mindegyikének a léte össze van kötve a fennálló állami mechanizmussal, és így a választó számára lehetővé teszik a „könnyű tájékozódást“ a bonyo lult politikai viszonyok között azzal, hogy a választási kampány során jelszavaikban és célkitűzéseikben a lehető iegérthetőbb módon közük a két alternatíva törekvéseit. Az egyik oldalon létrejön tehát a passzív és politikamentes választó, a másik oldalon vi szont a tömegpárt nem tud meglenni olyan 'érdekszövetségek nélkül, amelyek a maguk törekvéseit csupán a pártvezetésre gyakorolt nyomás útján tudják érvényesíteni, mégpedig kabinetmegállapodásokkal és a tömegek háta mögötti politikai mesterkedésekkel. Az állam vezető erejévé válás lehetősége általános elvének van azonban éppen a szocialista államban egy speciális körülménye: amíg a kapitalista társadalomban a politikai pártok rendszerén kívül létezik egy nagyon erős politikai támasz, mégpedig a politikai életet segítő ökonómia (pénzügyi támogatás a csoportokba tömörülő kapitalisták részéről az egyes pártok számara, a tájékoztató eszközök pénzügyi befolyásolása stb.), addig a szocializmusban e politikai álláspontot befolyásoló kötelék éppen a politikai szubjektumokhoz, jobban mondva magához az államhoz fűződik. Az állam vezetéséért folyó állandó harc során menthetetlenül kialakul az a törekvés, hogy az uralmon levő pártok a szükségletnek megfelelően módosítsák az aliam mechanizmusát és így állandósítsák a saját uralmi helyzetüket. Tehát a javasolt megoldás, elképzelés végeredményben az államot a polgárháború és belső konfliktusok állandó veszélye körülményei közé sodornák, amely körülmények közt minduntalan felmerülne a kérdés: szocialista vagy burzsoá politikai rendszer jöjjön-e létre. j Befejezés a következő számban f
