A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-31 / 22. szám
Dénea í* »/#>#•#/»/ hét hnreoluia Szülői értekezlet A szülői értekezletet rendszerint kedves feleségemre hagyom. Legutóbb azonban nyomatékosan figyelmeztettek, hogy én menjek, mármint a család feje. Ebből gondoltam, hogy a dolog jelentőségteljes. A villanyfényben úszó tanteremben már eléggé sokan szorongtak, mikor megérkeztem. Ott préselődtek a hatodik c osztály szűkre méretezett padjaiban ős felnőttekhez nem illő módon zajongtak. Jómagam is beszorítottam fél ülepemet az egyik padba és a helyzethez illően, türelmesen vártam az elkövetkezendőket. Nem kellett sokáig várakoznunk, mert a tanár úr pontosan érkezett. Mindjárt megértettem, hogy a rend mindennek a lelke. A tanár úr kissé már kopaszodott, ami még tanárosabbá tette az ábrázatát. Az ajka szögletében szigorú vonások húzódtak és hideg fénnyel csillogott a szemüvege. Kimérten köszönt, majd végighordozva rajtunk szigorú tekintetét, így szólt: — Kérem, ne zsivajogjunk! A kérés azonban inkább felszólításnak hangzott, mert abban a „kérem“-ben erős nyomaték volt. így hát mindenki elhallgatott. A tanár úr — miután meggyőződött róla, hogy hallható a csönd — halkan, de minden elfogódottság nélkül kezdett beszélni. Szavait gondosan megválogatva és mérlegre téve a szülők felelősségéről tartott rövid előadást. Néhány mondatban felvázolta a hatodik c. osztály tanulóinak előmeneteléről és magaviseletéről kialakult véleményét, ami bizony eléggé elszomorító volt. — A hanyatlás jelei szembetűnőek — mondotta. — Az osztály tanulóinak háromnegyede bukásra áll. Mit gondolnak, kedves szülők, vajon miért? Kiváncsi izgalommal vártuk a feleletet. Vajon miért? A tanár úr mély lélegzetet vett, s kezét leiemelve, mutatóujjával beledöfött a levegőbe. A döfés mindnyájunkat, szíven talált. — Mert a szülök elhanyagolják a feladatukat! Mocorgás támadt a padok között, sokan szégyenkezve hajtották le a fejüket. A tanár úr azonban felvetette a magáét és egy ügyes mozdulattal minden felelősséget ránk hárított. — Ne a pedagógusban keressük a baj forrását, hanem saját magunkban. A szülők, igenis a szülők felelősek áz osztály hanyatlásáért. Kevéssé foglalkoznak a gyermekeikkel, nem veszik át velük a leckét, nem kérdezik ki őket esténként, nem magyarázzák meg a feladatokat. Tudomisten, sokan azt szeretnék, ha a pedagógus kínlódna az ilyenekkel, s lehelné ki a lelkét... Hát nem! A tanítónak éppen elég dolga van, éppen eleget szenved és gyötrődik. Ezt a szülőknek be kell látniuk és az elmondotťäkat meg kell szívlelniük ... Beszélt, beszélt s mi egyre szorongóbb érzésekkel hallgattuk a keményen koppanó szavakat. A bevezető hideg zuhanya után az általánosról konkrét formára váltott át. Elővette a noteszét és kezdte felolvasni a tanulók névszerinti eredményeit, kihangsúlyozva, hol szorít a cipő, hol kell a tanulónak, illetve a szülőnek erősítenie. Izgatottan vártam, mikor kerül rám a sor, s összekoccant a fogam, amikor azt mondta: — Kiss Pál! — Igen. Az én fiam. Átható pillantással szegezte rám a szemét és síri hangon mondotta. — Nagy bajok vannak, rettentően nagy bajok vannak. — Igéén, kéreem — hebegtem. ^ — A maga fia még olvasni sem tud ... Miért nem tud a maga fia olvasni? Tőle vártam a feleletet, ő meg tőlem. Fürkésztük egymás arcát néhány pillanatig, végül felvontam kissé a vállam. No, csak ez kellett neki. Rendreutasított. — Ne vonogassuk a vállunkat, kérem. Ez nem segít, kedves szülő. Inkább olvassunk, olvasgassunk. Ismét belenézett a noteszébe, felvonta finoman metszett szemöldökét. — Csupa négyes, ötös. Matematikából, oroszból és földrajzból is bukásra áll... Igen, még a törtek összeadását sem tudta. Törtet törttel hogyan adunk össze, kérem? Elsápadtam. Gondolatban visszapergettem húsz esztendőt s felrémlett előttem a magam kisdiák képe, amikor zordon tanárom előtt álltam. Úristen — villant belém a felismerés — a törteket bizony én sem tudtam... Most verejtékezve, dadogva kezdtem hozzá. — Törtet törttel úgy adunk össze, hogy a nevezőt... illetve a számlálót .. . nem . . . mégis a nevezőt... — A számlálókat összeadjuk .. . súgta valaki a hátam mögött. Észrevette és az asztalra csapott. — Ne súgjunk ott hátul. Micsoda viselkedés ez, kérem. — A számlálókat összeadjuk... összeadjuk a nevezőkkel — jelentettem ki végül. Lesújtó pillantást vetett rám és keményen reccsent a hangja. — Szekunda! Diadalmasan hordozta körül a tekintetét. — Látják, kedves szülők, így van az, ha nem készülünk És mit gondolnak, mehet ez így tovább? Nem mehet! Tanulnunk kell, kérem, tanulnunk, ez a jövő követelménye... Leülhet, kedves szülő! Fancsali képpel ereszkedtem vissza a padba és igyekeztem összeszedni a gondolataimat... Varga Lajos: Tavaszi áradás, (tusrajz) Végtére is a tanárnak kellene ... igen... igen ... a tanárnak kellene a gyereket megtanítania egyre s másra... Erős elhatározással ugrottam fel. — Kérem, tanár úr, azt akarom mondani, hogy mégiscsak a tanítóknak kellene .. . Átható tekintetet vetett rám. — Kérem, ha valamit akar, előbb jelentkezzen. Itt ez a rend. Végtére is, iskolában vagyunk, kérem. Torkomon akadt a szó és pirulva ültem viszsza a helyemre. Az értekezlet alatt többé kJ sem nyitottam a számat, féltem, hogy ha megmondom a véleményemet — magaviseletből is elmarasztal. A falusi fiatalok sem elmaradottak Rádióriportén Ma már a falusi fiatalok sem elmaradottak, kedves hallgatóink ... Valaha ki sem mozdultak a saját falujukból a fiatalok, ma meg bebolyongják a fél országot, világot látnak, tapasztalatot szereznek, kiművelik magukat. Telve vannak akarással, szomjúsággal, többek szeretnének lenni, mint apáik,' tudni, érteni akarják korunk izgató problémáit. Itt, Kukucsfalván is a városba szakadt fiatalok után érdeklődünk. Hogyan élnek városon ezek az ifjak, mit csinálnak s mire vitték? Ezért kopogtattunk be Csutorás Józsi bácsihoz is, hogy szót váltsunk a fiáról, mert hiszen az ő fia is a városba került... Mikor is került el a fia, Józsi bácsi? Csutorás: Az-e? Vagy egy éve. Rádióriporter: Szóval felment a fővárosba, mert tanulni, művelődni akar. Ez nagyon szép, nagyön derék dolog ... Md akar lenni a fia, Jóska bácsi? Csutorás: (megpödri a bajszát): Hát kérem, az én fiam, a Jani, bizony művész akar lenni. Rádióriporter: (meglepetten): Micsoda? Művész? Hát igen, kedves hallgatóink, ma már a falusi fiatalok előtt is nyitva áll a művészet kapuja. Igen, nyitva áll előttük az is, tanulhatnak, érvényesülhetnek, ha van bennük egy szikrányi tehetség: ... Milyen művészetet tanul a fiú? Csutorás: Mármint a fiam? Hát táncdaléneket! Mert teccik tudni, borzalmasan jő hangja van a gyereknek. A járási fesztiválon első díjat nyert, aranykoszorút, bizony. Rádióriporter: (bizonytalanul): Igen igen, szóval táncdalénekes. Csutorás: (önérzetesen): Az... Nem buta gyerek az én fiam.. . Van annak esze. Azt mondta annakidején: Édesapám, ha törik, ha szákad, táncdalénekes leszek. Mert az most a sláger. Minden szakmánál többet ér. A tánedálénekeshez dől a pénz, tele van gubával... Aztán a siker, meg a sok külföldi utazás, a jő csajok ... Az se kutya ám. .. így mondta a Jani... Mutatott egy újságot is. Az állt bentíe, hogy az orvosok meg a mérnökök is otthagyják a szakmájukat, oszt táncdalénekésnek csapnak fel. Mert az éneklésből tízszer annyit tehetnek zsebre, mint amúgy .. . igaza van a Janinak. Rádióriporter: (megrökönyödve): No, nem tudom, nem tudom, kedves Jóska bácsi ... Ez azért mégsem komoly pálya ... Egy jó szakma biztosabb... Nehéz út ez, és kevésnek sikerül .. Csutorás: (méltatlankodva): Dehát a Janinak hatalmas egy hangja van: ... A járási fesztiválon is odavótak érte ... Rádióriporter: Igen, igen... de más az ott,' a járáson ... És tulajdonképpen miből él a fia? Csutorás: Abból, amit küldök neki... Minden héten feladok egy csomagot, meg pénzt is... Csak hadd tanuljon... Visszafizeti ő majd százszorosán, erre a nyakam is letenném ?•.. Rádióriporter: Szóval nem dolgozik a fia? Csutorás: (méltatlankodva): Hogy dolgozhatna, ha tanul.., azt írta, hogy még éjjel is tanulnia kell... a mulatókban ... Rádióriporter: (fejcsóválva): Ejnye... nem fél, Jóska bácsi, hogy rossz társaságba keveredik áz a gyerek... Vigyázni kellene rá... Csutorás: (kedélyes mosollyal): Attól én nem félek, mert vigyáznak az én Janimra ... A múltkor írta éppen, hogy már jő fél év óta mindenüvé rendőrök kísérgetik .. mindig ott vannak a nyomában... ilyen rendes gyerek az én fiam. 12
