A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-31 / 22. szám

Május 3-án volt huszonöt éve, hogy a Neuztadtl-öbölben borzal­ma* tragédia jétizúdott le, amely tizenhatezer ember életébe kerillt. A néhány megmenekült egyike volt Duian Morman, akinek vlsssaomlé­­kezését az alábbiakban közöljük. Már 1945 április elejétől nagy fogolytranszportokat Irányítottak a németek a Keleti-tenger partján fekvő Lübeck kikötőjébe azokból a koncentrációs táborokból, ame­lyekhez közeledtek a szövetséges és a szovjet csapatok. Valameny­­nyl fogolynak — férfiaknak, nők­nek és gyerekeknek — fel kellett szállniuk a Cap Arcona, a Deutsch­land, és az Athene hajókra, s ezek azután kifutottak a tenger­re és az öbölben, mintegy tíz ki­lométerre a parttól, lehorgonyoz­tak. A kikötőben csak a Thlelbeck maradt, erre újabb foglyokat ha­józtak be. £n abban a haláltransz­portban voltam, amely május 2-án délben érkezett Lübeckbe. Rögtön behajóztak bennünket, és tizenkét órakor már ki Is futott a hajónk, amely nem messze iá Gap Arconá­­tól horgonyozott le. A fedélzeten találkoztam Václav Koubekkal, ré­gi Ismerősömmel, akivel több mint három évet együtt raboskodtam Neuengamméban. Koubek a fedél­zeten felállított tábori konyháknál dolgozott. Csatlakoztam hozzá, s Így fenn maradhattam, míg a többi fogolynak vaslétrán le kel­lett szállnia a fedélközbe. Láttam néhány száz méter távolságra a Cap Arconát, mögötte a Deutsch­­landot, a kettő között, orral a part felé fordulva az Athénét és jobbra, mintegy négyszáz méternyi­re az Emden vontatóim jót. Amint később megtudtam, ezen a hajón csak — többnyire zsidó — asszo­nyok és gyerekek voltak. Éjjel ha­talmas robbanást hallottunk. Az őrök a fedélközbe és a fedélzetre irányított géppuskákkal tartották sakkban a foglyokat, hogy elejét vegyék a pániknak. Azt mondták, hogy egy ellenséges tengeralatt­járó robbant fel, de másnap meg­tudtuk az igazat: az Emden már nem volt a helyén, a vizen geren­dák és a hajó maradványai úsztak. Az SS-katonák felrobbantották a hajót, hogy meggyőződjenek róla, lehet-e Uymódon likvidálni a ha­jót és élő rakományát. Senki sem menekült meg. Másnap éjjel ne­künk kellett volna sorra kerül­nünk. De napközben a németek más gondolatra jöttek. Május 3-án, délelőtt 11 óra körül, éppen mar­harépát tisztítottam ebédhez, ami­kor a láthatáron megjelent egy angol felderítő repülőgép, közele­dett és néhány kört Irt la a hajók fölött. Az SS-katonák rögtön lőni kezdték a gépet fedélzeti fegyve­rekkel. A repülőgép bemérte a halók pozícióját ás elszállt, isméi­kül, hogy a katonáknak sikerült volna eltalálniuk. Meg kell Je­gyeznem: nem igaz, amit később pör folyamán néhány vád alá elyezett német parancsnok, köz­tük a neustadtl tengerészeti isko­la és tengeralattjáró-támaszpont parancsnoka, valamint Neustadt városparancsnoka vallott, hogy va­lamennyi hajó a Nemzetközi Vö­röskereszt zászlajával volt meg­jelölve. Ellenkezőleg, a hajók a német haditengerészet zászlalt vi­selték, sőt a fedélzeten Is kiterí­tettek egy horogkeresztes lobogót. Nekünk, akik a fedélzeten tartóz­kodtunk, teljesen nyilvánvaló volt a németek szándéka: ki akarták provokálni az angol légierőt, hogy süllyessze el ,a hajókat. Amikor a felderítő gép távozott, valameny­­nylünket lehajtottak a fedélközbe s ránk zárták az ajtőkat. Nem tudtuk figyelemmel kísérni, ml történt ezután, de biztos, hogy az SS-katonák többsége motorcsóna­kokon kiment a patra, ahol még aznap fogságba estek. Neustadt kikötőjét ugyanis angol és kana­dai katonák elfoglalták. A fedél­zeten csak néhámy SS-katona ma­radt, úgynevezett népi németek — Volksdeutsche. Aztán Idegtépő csend lett úrrá a hajón. Délután három óra körül bombázógépek hangját hallottuk, ezek több egy­mást követő hullámban megtámad­ták a lehorgonyzott hajókat. El­szabadult a pokol: egyik bomba a másik után hullott, egész bomba­szőnyegek találták el a hajónkat. A robbanások darabokra szaggat­ták a hajót, erős tűz ütött ki, min­den lángokban állt. Leírhatatlan pánik lett úrrá a foglyokon: akik még életben voltak — köztük se­besültek s olyanok Is, akiknek a robbanások letépték a karját —-, megrohanták a fedélközből kive­zető egyetlen kijáratot, egy kö­zönséges létrát, amely mintegy ti­zenkét méter magasságba emelke­dett, s végénél ott volt egy kis nyílás, ez vezetett a fedélzetre és jelentette a szabadságot. Ezen az úton azonban senki sem menekült meg. Mert ha valaki megragadta a létrát, a többiek rögtön rácsim­paszkodtak, s az emberi testek egész fürtje visszahullott, aki alul volt, azt agyon nyomták vagy agyon taposták. Az egész hajóról, a négyezer fogoly közül mindössze hat ember menekült meg, köztük Václav Koubek és én. A Thlelbeck elsőként süllyedt el. Amikor súlyosan sérülve a part felé úsztam, láttam, hogyan süly­­lyedt el a Deutschland ős hogyan égett, oldalára dőlve, a Cap Arco­na. Aztán teljesen megfordult, fe­délzetével a tengerfenék felé. Ször­nyű látvány volt. Csak az egyik hajó kapitánya volt annyira em­berséges, hogy a bombázók megér­kezése előtt felhúzattai a hajóra a fehér zászlót és parthoz kormá­nyozta a hajót. Csak ezen az egyet­len hajón menekült meg majd va­lamennyi fogoly. A tömegmészár­lás eredménye szörnyű volt: csak­nem 18 000 fogoly elpusztult. A Thlelbeck roncsát 1950-ben kiemel­ték. A hajún megtalálták á-hamburg neuengamraei kondentrlolúa tábor tdbb mint kétezer foglyának' csont­vázát. — Borzalma» munka volt «*­­humálni aaoknak a maradványait, akik a Neuatadtl bbúlben lehorgony­zót! hajúkon pántoltak «1. Haláluk annál traglknaahb vplt, mert a fel szabaduláa napján puiztultak el, ami­kor a partvonal légnagyobb réaiéf már elfoglalták a aaévetaúget csapa­tok i A Cap Arcona luxai ssemélyhajó a háború aldtt a Hamburg-Amerika Li­ne hajújaként járta at Atlaatl-úceán viselt 1W0 áprilisiban kiemelték a Cap Ar­cona roncsát, a egy nemaotkttti bi­zottság vizsgálta a hajé utolad ata­­tai tragikus puaatalásának kSrUlmá­ryalt

Next

/
Oldalképek
Tartalom