A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-31 / 22. szám

Május 3-án volt huszonöt éve, hogy a Neuztadtl-öbölben borzalma* tragédia jétizúdott le, amely tizenhatezer ember életébe kerillt. A néhány megmenekült egyike volt Duian Morman, akinek vlsssaomlékezését az alábbiakban közöljük.

Már 1945 április elejétől nagy fogolytranszportokat Irányítottak a németek a Keleti-tenger partján fekvő Lübeck kikötőjébe azokból a koncentrációs táborokból, amelyekhez közeledtek a szövetséges és a szovjet csapatok. Valamenynyl fogolynak — férfiaknak, nőknek és gyerekeknek — fel kellett szállniuk a Cap Arcona, a Deutschland, és az Athene hajókra, s ezek azután kifutottak a tengerre és az öbölben, mintegy tíz kilométerre a parttól, lehorgonyoztak. A kikötőben csak a Thlelbeck maradt, erre újabb foglyokat hajóztak be. £n abban a haláltranszportban voltam, amely május 2-án délben érkezett Lübeckbe. Rögtön behajóztak bennünket, és tizenkét órakor már ki Is futott a hajónk, amely nem messze iá Gap Arconától horgonyozott le. A fedélzeten találkoztam Václav Koubekkal, régi Ismerősömmel, akivel több mint három évet együtt raboskodtam Neuengamméban. Koubek a fedélzeten felállított tábori konyháknál dolgozott. Csatlakoztam hozzá, s Így fenn maradhattam, míg a többi fogolynak vaslétrán le kellett szállnia a fedélközbe. Láttam néhány száz méter távolságra a Cap Arconát, mögötte a Deutschlandot, a kettő között, orral a part felé fordulva az Athénét és jobbra, mintegy négyszáz méternyire az Emden vontatóim jót. Amint később megtudtam, ezen a hajón csak — többnyire zsidó — asszonyok és gyerekek voltak. Éjjel hatalmas robbanást hallottunk. Az őrök a fedélközbe és a fedélzetre irányított géppuskákkal tartották sakkban a foglyokat, hogy elejét

vegyék a pániknak. Azt mondták, hogy egy ellenséges tengeralattjáró robbant fel, de másnap megtudtuk az igazat: az Emden már nem volt a helyén, a vizen gerendák és a hajó maradványai úsztak. Az SS-katonák felrobbantották a hajót, hogy meggyőződjenek róla, lehet-e Uymódon likvidálni a hajót és élő rakományát. Senki sem menekült meg. Másnap éjjel nekünk kellett volna sorra kerülnünk. De napközben a németek más gondolatra jöttek. Május 3-án, délelőtt 11 óra körül, éppen marharépát tisztítottam ebédhez, amikor a láthatáron megjelent egy angol felderítő repülőgép, közeledett és néhány kört Irt la a hajók fölött. Az SS-katonák rögtön lőni kezdték a gépet fedélzeti fegyverekkel. A repülőgép bemérte a halók pozícióját ás elszállt, isméikül, hogy a katonáknak sikerült volna eltalálniuk. Meg kell Jegyeznem: nem igaz, amit később pör folyamán néhány vád alá elyezett német parancsnok, köztük a neustadtl tengerészeti iskola és tengeralattjáró-támaszpont parancsnoka, valamint Neustadt városparancsnoka vallott, hogy valamennyi hajó a Nemzetközi Vöröskereszt zászlajával volt megjelölve. Ellenkezőleg, a hajók a német haditengerészet zászlalt viselték, sőt a fedélzeten Is kiterítettek egy horogkeresztes lobogót. Nekünk, akik a fedélzeten tartózkodtunk, teljesen nyilvánvaló volt a németek szándéka: ki akarták provokálni az angol légierőt, hogy süllyessze el ,a hajókat. Amikor a felderítő gép távozott, valamenynylünket lehajtottak a fedélközbe s ránk zárták az ajtőkat. Nem tudtuk figyelemmel kísérni, ml történt ezután, de biztos, hogy az SS-katonák többsége motorcsónakokon kiment a patra, ahol még aznap fogságba estek. Neustadt kikötőjét ugyanis angol és kanadai katonák elfoglalták. A fedélzeten csak néhámy SS-katona maradt, úgynevezett népi németek — Volksdeutsche. Aztán Idegtépő csend lett úrrá a hajón. Délután három óra körül bombázógépek hangját hallottuk, ezek több egymást követő hullámban megtámadták a lehorgonyzott hajókat. Elszabadult a pokol: egyik bomba a másik után hullott, egész bombaszőnyegek találták el a hajónkat. A robbanások darabokra szaggatták a hajót, erős tűz ütött ki, minden lángokban állt. Leírhatatlan pánik lett úrrá a foglyokon: akik még életben voltak — köztük sebesültek s olyanok Is, akiknek a robbanások letépték a karját —-, megrohanták a fedélközből kivezető egyetlen kijáratot, egy közönséges létrát, amely mintegy tizenkét méter magasságba emelkedett, s végénél ott volt egy kis nyílás, ez vezetett a fedélzetre és jelentette a szabadságot. Ezen az úton azonban senki sem menekült meg. Mert ha valaki megragadta a létrát, a többiek rögtön rácsimpaszkodtak, s az emberi testek egész fürtje visszahullott, aki alul volt, azt agyon nyomták vagy agyon taposták. Az egész hajóról, a négyezer fogoly közül mindössze hat ember menekült meg, köztük Václav Koubek és én.

A Thlelbeck elsőként süllyedt el. Amikor súlyosan sérülve a part felé úsztam, láttam, hogyan sülylyedt el a Deutschland ős hogyan égett, oldalára dőlve, a Cap Arcona. Aztán teljesen megfordult, fedélzetével a tengerfenék felé. Szörnyű látvány volt. Csak az egyik hajó kapitánya volt annyira emberséges, hogy a bombázók megérkezése előtt felhúzattai a hajóra a fehér zászlót és parthoz kormányozta a hajót. Csak ezen az egyetlen hajón menekült meg majd valamennyi fogoly. A tömegmészárlás eredménye szörnyű volt: csaknem 18 000 fogoly elpusztult.

A Thlelbeck roncsát 1950-ben kiemelték. A hajún megtalálták á-hamburg neuengamraei kondentrlolúa tábor tdbb mint kétezer foglyának' csontvázát. — Borzalma» munka volt «*humálni aaoknak a maradványait, akik a Neuatadtl bbúlben lehorgonyzót! hajúkon pántoltak «1. Haláluk annál traglknaahb vplt, mert a fel szabaduláa napján puiztultak el, amikor a partvonal légnagyobb réaiéf már elfoglalták a aaévetaúget csapatok i

A Cap Arcona luxai ssemélyhajó a háború aldtt a Hamburg-Amerika Line hajújaként járta at Atlaatl-úceán viselt

1W0 áprilisiban kiemelték a Cap Arcona roncsát, a egy nemaotkttti bizottság vizsgálta a hajé utolad atatai tragikus puaatalásának kSrUlmáryalt