A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-24 / 21. szám
Egy szerelmeslevél nyomán megtalálta az apját Pisztollyal a kezében kényszerítőit egy repülőgépet Los Angelesből Rómába a szicíliai Raffaele Mlnichiello. Egész Olaszországot felháborította a bűncselekedet. Csak egy fiatal nő tanúsított megértést a tettes iránt: Maria Grazla Bettlnl (25) milánói fotómodell levelet írt Minlchiellónak! a börtönbe: „Én tudom, hogy mindez csak azért történhetett, mert senki sem törődött magával. Én meg tudom érteni a maga helyzetét, mert magam is árva vagyok ..." Maria Grazla újságíróknak bevallotta, hogy szerelmes a fogolyba. Minichiello nem válaszolt. Viszont egyszer csak levél érkezett Udinéből. Ott értesült Pietro Bettlnl 62 éves kereskedelmi képviselő Maria Grazla leveléről. Mindjárt írt a lánynak: „Kisasszony, Önnek ugyanaz a neve és ugyanaz a kora, mint az én eltűnt lányomé lehetne. Ö 1944-ben született Clttlgllóban, feleségem a szülésnél meghalt, én magam akkor katona voltam ..." — Az adatok egyeztek. Két nappal később a milánói pályaudvaron életében először látta az apját, akit halottnak vélt. Egymás karjába borultak, Apa és lánya sírt az örömtől. séges szolgálat után elbocsátotta egy 82 éves alkalmazottját, és 14 napos felmondást időt adott neki. A NASA negyedével csökkenti alkalmazottainak számát. Az érintettek között van egy esztergályos, aki 185 dollárt keresett hetenként; most 185 dollár munkanélküli segélyt kap, de havonta. Eb bői keli fizetnie a betegségbíztosí tást az egész család számára (22 dollárj és a törlesztést a családi házára (120 dollár havonta). Ha kimeríti a takarékbetétjét, elveszíti a házát. Elveszíteni a családi házat: szörnyű kilátás a jövőre nézve, ami millió és millió munkanélküliségtől vagy inflációs áremelkedésektől veszélyeztetett amerikait üldöz. Ne gondoljuk, hogy Amerikában sokat meg lehet takarítani a fizetésekből. « munkastatisztikai hivatal kiszámította, hogy egy négytagú család létminimuma az USA keleti partividékén 565 dollár havonta; a munkások keveseb bet (átlag 544 dollárt) keresnek. Azt mondhatná valaki, lehetséges, hogy itt tisztán amerikai mértékről van szó (ami igaz), amely sok fölösleges dolgot is besorol a „szükséges kiadások" közé. A következő tények azonban az ellenkezőjét bizonyítják: Az átlagos amerikai alkalmazott (akit sokkal jobban fizetnek, mint a munkást) 780 dollárt keres havonta. Először is kifizet 180 dollárt adóra és betegségbiztosításra. A lakás — tekintet nélkül arra, hogy bérli vagy családi házat vásárolt részletre valahol messze a külvárosban — 110—120 dollárjába kerül. A gépkocsi amortizációja, fenntartása és biztosítása legkvesebb 100 dollár. A háztartási berendezésre (tévé, mosógép, bútor) legkevesebb 15 dollár részletet fizet. Marad 285—375 dollárja. Ha a család, mint az szokás, földszintes házban 50—100 kilométernyire lakik a munkahelytől vagy a városközponttól, a költségekhez hozzá kell számítani legkevesebb 60 dollárt benzinre (az amerikai kocsik 25 litert fogyasztanak 100 kilométerenként) és 70 dollárt a második gépkocsira; ez ugyanis nélkülözhetetlen. A feleség ezzel viszi a gyerekeket az iskolába (6—15 km távolságra) és jár bevásárolni (az ABC áruház 5—10 km távolságra van). Kosztra, öltözködésre és minden egyébre 155—245 dollár marad havonta. Egy liter tej 0,31 dollárba, a tojás 0,075 dollárba, alma vagy körte 0,20 dollárba, grapefruit 0,40 dollárba, egy kiló sertéskaraj 3,10 dollárba, egy tubus fogkrém 0,80 dolárba kerül. Aki felfogja, mit jelentenek ezek a tények, jobban megérti az U.S. News and World Report című folyóiratban idézett nézeteket: Könyvelő, havi 800 dolláros (két év előtt 400 dolláros) fizetéssel: „Határozottan nem élünk jobban. Amikor a feleségem közölte velem, hogy egy tucat tojás 0,80 dollárba kerül, azt mondtam neki, hogy ezután ne vásároljon. Zabpehelykását eszem helyette. Lemondtak a tej házhoz hordását mcst magunk járunk érte. Elkezdtünk takarékoskodni a koszton. Gondolom, igen nehéz idők várnak ránk. Nem zárom ki a gazdasági forradalom lehetőségét: az emberek tüntető menetet rendeznek Washingtonba." Egy kaliforniai matematikus felesége dühöng, mert 12 százalékkal (135 dollárra) emelték a lakbérét. Dühös „a telhetetlen monopóliumokra, amelyek a fő bűnösök az áremelkedésekért". Egy közepes beosztású szakember, New York (1250 dollár havi fizetés, 200 dollár lakbér) azt mondta, hogy a drágább friss tej helyett tejport vásárol, eladja a régi Volkswagenjét és elhatározta, hogy nem vesz mosógépet. Hozzátette: „Véget kell vetni a háborúnak Vietnamban. Be kell vezetni az árak és a nyereségek ellenőrzését. Radikális intézkedéseket kell hozni az infláció ellen." Az Ilyenfajta nyilatkozatok és a gyakori kirohanások a „main mut-konszernek" ellen újdonságot jelentenek. Mintegy húsz éve nem lehetett már hallani ilyeneket. Nemrégen még úgy látszott, az amerikaiak aira a meggyőződésre tettek szert, hogy a nagyvállalatok haszna jogos, mivel jólétet szül. Egyenesen elképesztő fordulat állt be, amiről ezek a számok tanúskodnak: nyolc év alatt az Egyesült Államok bruttói nemzeti terméke 71 százalékkal növekedett, az Ipari termelés 52 százalékkal és a munkások bére 37 százalékkal emelkedett. A munkások és az alkalmazottak reálbére viszont 1963 óta stagnál. Másszóval a termelés volumene és értéke, valamint a nyereség lényegesen emelkedett, a dolgozók ugyan több dollárt keresnek, de roszabbul élnek. Az ok? Kétségkívül az, hogy a megnövekedett nyereségeket egyre inkább az ál lóalapok gyors felújítására hasz nálták fel. A műszaki haladásra való törekvés kitört korlátái közül, kielégítetlen tőkeéhséget és az iparcikkek árának egyre gyorsabb ütemű emelkedését (10 szá zalékos emelkedés 1969-ben) idézte elő. Ez a „növekedés a növekedésért" azonban nem tudta megjavítani sem az életszínvonalat, sem az életmódot. A levegő és a vizek szennyezése, a környezet tönkretétele, a fogyasztók megká rosítása elleni kereszteshadjárat., a januáriban kitört nyugtalanságok, amikor New Yorkban felemelték a városi közlekedési ta rifát, mindez kifejezi azt a némiképp zavart, de mély nyugtalanságot, amely végül az „amerikai életforma" radikális megtagadásába torkollhat. E körülmények között a depresszió, ha nem hozza meg az infláció végét, új faji és szociális konfliktusokat idézhet elő. Az utóbbi hónapokban már előfor dúltak spontán kirobbanások (nemcsak a szörnyű depresszió fojtogatását legjobban érző néger lakosság között). Nem lehet feltételezni, hogy ezek forradalomba torkollnának, ugyanúgy, ahogyan a mai depresszió sem veszi fel az 1929-es gazdasági válság forrná ját. Az Egyesült Államokban terjedő jelenlegi erjedés azonban abból a mély meggyőződésből indul ki, hogy ez így nem mehet tovább és hogy mélyreható változások (még nem tudni, milyenek) lehetségesek és szükségesek. Miért mélyíti még el tehát a Nixon-kormány az általános elégedetlenséget és nyugtalanságot súlyos depresszióval? Mert a piaci gazdálkodás rendszerében nem tudják a kormányok másként, mint valutahigítással, tehát a gazdaság fékezésével, megállítani az inflációt. Az amerikai kormány kénytelen minden áron megállítani az inflációt, mivel a dollár felsőbbrendűségén alapuló „amerikai impérium" megőrzéséről van szó. Nem lehet kívánni a világ valamennyi országának kormányától, hogy tartalékvalutaként, az arany (melynek értéke állítólag nem változik) ellenértékeként ismerjék el a dollárt, ha 6 (vagy 4) százalékkal veszít az értékéből évente. Nixon nyilván nem lát középutat az amerikai depresszió és a valutarendszer éles válsága között. Szerencsétlenségre a depresszió ugyanolyan kegyetlenül sújtja a tőkés világot, mint a valutarendszer válsága. LE NOUVEL OBSERVATEÜR Párizs Minichiello, a repülőgéprabló' — neki írt Maria Grazla a börtönbe Maria Grazla Bettin! a legszebb jutalmat kapta szép cselekedetéért: apját, aki annak Idején elveszítette a nyomét, újra megtalálta Ezen a címen igen érdekes cikket közöl a párizsi Le Nouvel Observateur, rámutatva az amerikai gazdaság mély válságára, a gazdaság fejlődésének erőszakos visszaszorítására, ami az amerikai kisember egzisztenciáját veszélyezteti, viszont nem látszik hatásosnak az egyre nagyobb méreteket öltő infláció leküzdésére. Az elmúlt évekhez hasonlóan az Egyesült Államok az idén ismét „forró nyár“-ra számíthat: szociális és faji nyugtalanságok kirobbanására, a vietnami háború elleni küzdelem kiéleződésére. Mert a radikális fiatalokon kívül már az amerikai kisember is felismerte, hogy az ország egyre súlyosbodó gazdasági helyzetének egyik legfőbb oka — a dollármilliárdokat felemésztő vietnami háború.
