A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-10 / 19. szám
Nyaraláskor történt. Összecsukható széken üldögéltem a halászházikó előtt, amelyben laktam. Közelemben játszogatott a szomszéd kislánya. Mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Telis-tele volt szeplövel, és igen komolyan viselkedett; mindig magában játszott. Édesanyja odajött hozám, és azt mondta: — Elmegyek a szomszéd faluba, a postára Nincs kire hagynom Ljoszikot, amíg távol leszek. Megkérhetném, hogy ügyeljen a kislányra? — így feleltem: — Szívesen. Szeretem a kislánykákat. Sőt, még mesélni is tudok nekik. — No, akkor jó — mondta Ljoszik mamája, és odahívta a kicsit. A kislány odajött, és így szólt: — Jó reggelt! / — Ljoszik — hajolt le hozzá az édesanyja —, amíg oda leszek, itt játszol szépen, nem mész sehová, és meséket fogsz hallgatni... — És ki fog mesélni? — kérdezte élénken Ljoszik. — Nem látok senkit. — Én fogok mesélni neked — szóltam közbe A kislány figyelmesen megszemlélt, és nem szólt semmit. Édesanyja útnak indult, s mi so káig néztük, mint bandukol a mezőn, aztán felhág a dombra, s végül eltűnik a szemünk elől. Ekkor motorzúgást hallottunk a levegőben: repülőgép suhant el alacsonyan felettünk a tenger felé. Mikor a gép már nem látszot, Ljoszik megszólalt: Könözsi felvétele 13 NYIKOLAJ TYIHONOV* VARÁZSCÉDULA — Te tudsz repülni? — Nem, nem tudok repülni — feleltem. — És miért nem tudsz? — faggatott a kislány. — Gyáva vagy? — Nem vagyok gyáva, de nem tudok — mondtam nevetve. — Hát te tudsz? — Persze, hogy tudok — válaszolta, és játszani kezdett a kismacskával. Akkor azt mondtam: — Ne beszélj butaságokat. Ülj le ide, a lépcsőre, és én mesét mondok neked. Ölébe vette a cicát, és leült az erkély lépcsőjére. — Figyelek — mondta. — És a cirmos is figyel. Belefogtam: — Hol volt, hol nem volt egyszer egy ember. Butácska Ivánkának hívták ... Félbeszakított: — Nem szeretem, ha butákról szól. És a cirmos se szereti. — Rendben van — egyeztem bele —, akkor másik mesét mondok. Jól figyelj. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nagyeszű Ivánnak hívták ... Ismét csak közbeszólt: — Azt se szeretem, ha nagyeszüekről szól... — Ejnye, de szeszélyes vagy — mondtam. — Nem vagyok szeszélyes — felelte Ljoszik —, csak éppen nem tetszenek az effajta mesék. — No, akkor olyan mesét mondok, hogy inadba száll tőle a bátorságod. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iszonyú hétfejű sárkány, és ez a sárkány mind felfalta a kislányokat, különösen azokat, akiknek a mamája elment a postára, és ők egyedül maradtak ... Ljoszik csodálkozva nézett rám, és így szólt: — Ismerem ezt a mesét, nagyon unalmas, és különben sem úgy van az egész. Te nem tudsz mesélni. Ez egyik se olyan mese, amit magad találtál ki. Akarod, hogy én mondjak neked? — Ú, tessék, mondjál csak. Úgyse tudom, mivel szórakoztassalak. Ljoszik megsimogatta a cica fülét, gondolkozott egy sort, aztán hadarva nekifogott: — Hát akkor jól figyelj, de ne szólj közbe. Ha közbeszólsz, magam is összezavarom, és nem lesz semmi értelme. — Nem fogok közbeszólni — ígértem meg, — tessék, mesélj. — Mi kaptunk a mamával egy olyan cédulát, és a mama megmutatta egy bácsinak. A bácsi autóba ültetett bennnüket, és elvitt egy nagy-nagy zöld rétre. Bár nem egészen zöld volt. Inkább sárga. Szóval, sárgászöld volt. És hófehér felhők úsztak felette, akárcsak most. És akkor odajött egy másik bácsi, mama átadta neki a cédulát, és a bácsi azt kérdezte tőlem: „Mit nézel ott fenn? Tetszenek a felhők?“ És én azt mondtam: „Nagyon!“ És akkor beültünk egy karosszékbe, és egyszer csak látom, hogy ott úsznak mellettünk a felhők, csak éppen nem lehet megfogni őket. És a felhők, akár a fehér báránykák, körben sétálnak, az ég pedig gyönyörű kék, mint tavasszal. Hát látom ám, egyszerre igazi barikák lettek, és a földön sétálnak, sok-sok bárány, és pásztor terelgeti őket, mama megmutatta nekem a pásztort. És aztán mindnyájan eltűntek, és akkor tél lett körülöttünk. Körös-körül nagy hegyek, hó borít mindent; amerre nézek, csupa hó, akár a fenyőfán. Kicsit megijedtem, de a mama azt mondta: „Ugyan már. ne félj. Nem fázol?“ — Azt feleltem: „Nem, nem fázom" — pedig szörnyen féltem és fáztam is. Egyszer csak megláttam a tengert. Óriási víz volt. Gsak tenger, semmi más. Akkor nevettem, és nagyon örültem. Azt mondtam a mamámnak. „Most olyanok vagyunk, mint a halak. Mindenfelé tenger, senki-semmi, más. Csak mi ketten.“ És a tenger egyszer csak lábbal felleié fordult, és aztán már nem láttam a tengert. Helyette apró hegyeket láttam s rajtuk aranyszínű, piros, sárga meg zöld erdőt, olyant, mint ősszel a nyaralóhelyen. Sok-sok erdő — és egy fia nyuszi sincsen benne. Megkérdeztem: „Mama, de hát hol vannak a nyuszik?“ Mama azt felelte: „Elmentek vendégségbe." Csakhogy ez nem igaz, nem mehettek mindnyájan vendégségbe. „Nem akarnak beszélgetni veled — mondta a mama —, mert butaságokat kérdezel.“ — „No. ha ők nem akarnak beszélgetni — mondtam én erre —, én se törődöm velük. Unatkozom, városba akarok menni.“ A mamám nevetett: „Tüstént városban leszel.“ Csakugyan, honnan tud mindent a mama? Egyszer csak városban vagyunk. Sok ház, nagyobbacska folyó, aztán zöld — nem: sárgászöld rét, és mi megyünk a réten Meleg volt, mint nyáron. Szomjas voltam, sárga fagylaltot kaptam. Nem is tudtam mind elszopogatni, és el akartam tenni emlékbe Igen ám, de a fagylalt elolvadt a pohárkában, és nem maradt belőle semmi. Fagylaltot nem lehet eltenni emlékbe. Nem szereti, ha elteszik ... És akkor nagyon-nagyon elfáradtam és elaludtam. Amikor felébredek, látom, ám, hogy otthon vagyok. És minden olyan, mint azelőt. És a mamám is ott van. És a papa már hazajött, a munkából. És olyan mulatságos, mindketten teáznak... Szép mesét tudok? Tetszik neked? — Tetszik — feleltem. — És neked? — Nekem is nagyon tetszik! — Csak egyvalamit nem értek. Azt nem értem, miféle cédulát mutatott anyukád a bácsinak? — Mindjárt megmutatom neked — mondta Ljoszik, de aztán gondolkozott egy kicsit és hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmutatni. Nem tudom, hol tartja a mamám. Eldugta... Várj egy kicsit. Nemsokára vissza jön a mama a postáról. A mama csakugyan megérkezett nemsokára. A kislány odaszaladt hozzá, de azt kiabálta: — Mama, mama, hol van az a cédula? Édesanyja mondott neki valamit, mire Ljoszik beszaladt a házba, mamája pedig odajött hozzám: — Nem zavarta nagyon a kislány? — Egyáltalán nem zavart, sőt mesét is mondott . . . — Pedig nem szereti a mesét. Mit mesélt? — A varázscéduláról szólt. — Á! — mondta Ljoszik mamája — Mindjárt kihozza önnek azt a cédulát. — Nagyon érdekes dolgokat talált ki a gyerek — jegyeztem meg. — Bizonyára író lesz belőle, ha felnő. — Ez nem kitalálás — mondta Ljoszik mamája. — Hogyhogy? Hát a tenger, a felhők, hegyek, városok?... — Ez bizony nem kitalálás — ismételte nevetve. — Tavaly Tbilisziből Moszkvába utaztunk vele repülőgépen. Hét óra alatt odaértünk, gyorsan mentünk, nemde? Tenger és hegyek felett repültünk, és nagyon tetszett neki az út. Azóta csak erről mesél. Ljoszik kifulladva jött vissza és átadta nekem a cédulát. A cédulára kékszíuű repülőgépet rajzoltak, és ez állt rajta: „Utasjegy a tbiliszi repülőtértől a moszkvai repülőtérig. Polgári Légiforgalmi Hivatal." Hát ilyen volt ez a kislány, és én mindöszsze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Akkortól fogva mély tisztelettel tekintettem Ljoszikra, és többé nem meséltem neki olyan meséket, amilyeneket nem szeret. Radványi Ervin jordítása Szovjet költő, író.
