A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-03 / 18. szám
íia valahogy nem tudott elviselni. Keletre ment dolgozni, a vasműbe, „mert ott jól fizetnek“. Eleinte minden héten haza járt, majd egyre ritkábban. Egyszer csak azzal állt elő, hogy megnősül. És véghez is vitte. Ottragadt végleg keleten a feleségével, meg az útban lévő gyermekkel. Itt hagyta az anyját. Egyedül. Azt mondta, nem őrült meg végigutazni hetente a fél országot. Igaz, lett volna még egy megoldás, de az eszébe sem jutott. Mármint az, hogy anyját magához vegye! Nos, jöjjön az albérlő, esetleg albérlők, legaláb nem lesz olyan egyedül, és anyagi helyzetén is javít valamicskét Diáklányokat nem akart. A lányok mosnak, vasalnak, főznek, rengeteg villanyáramot fogyasztanak, és beengedik a fiúkat. A fiúkkal nincs annyi baj. Ők mennek a lányok után, szennyesüket hazaviszik a mamának, főzni pedig egy világért sem főznének. Akármi hideget megesznek. Ezzel a fiúval nem sok baja lesz. Csendesnek látszik. Csak kicsit neyeletlen. Micsoda tapintatlan kérdés! Hogy ő hol fog aludni?l Az asszony odaállt a tükör elé. Hosszasan nézegette magát. Hátha a nőt látta meg benne a fiú, hátha a nőt. Hátha így, ilyen bután próbál kezdeményezni. — Badarság, Hiszen a fiam is idősebb! Vagy mégsem volt olyan nagy butaság az a kérdés? Idegesen sétált föl s alá a lakásban. Bement a most már kiadott szobába. Megállt a kettős ágy fölött. Türelmetlenül felsóhajlott. Az egyikről felragadta saját ágyneműjét és kivitte. Mit jelenthetett az a kérdés? Nem, az a fiú már megvan tizennyolc éves, nem lehet olyan buta, hogy „csak úgy“ kérdezzen ilyesmit. Azon vette magát észre, hogy a karját simogatja. Azon a helyen, ahol a fiú tenyere érintette. Felhúzta pongyolája ujját. Karján vörös folt, forró vasaló nyoma égett. A fiú tenyerének a nyoma. Mit akart? Miért fogta meg a karját? És miért hagyta rajta a tenyerét olyan sokáig? A csengő felberregett. A fiú elfelejtette használni kulcsát. Kinyitotta az ajtót és beengedte a bőröndöt cipelő újdonsült albérlőjét. Izgatott kíváncsisággal fürkészte. Egészen csinos, kedves fiú. Istenem, olyan szőke és olyan szegény, mintha most lépett volna elő valamelyik orosz népmeséből. Istenem, milyen szőke! Hallotta, hogy a fiú berendezkedik. Egy darabig várt, azután bevitt néki néhány ruhaakasztót. Észrevette, hogy a fiú dohányzik. Kiment, és kisvártatva hozta a hamutartót. Azután kinn a konyhában megvacsorázott. A fiú ki sem jött többé a szobájából. Ezt nem lehetett kibírni. — Istenem, mi van velem, megőrültem? — Mit csinál? — nyitott be a fiúhoz. — Semmit. Eszem ezt a kolbászt. — Jó étvágyat! — Köszönöm. — Aludjon jól! Jó éjszakát! — Jó éjszakát! — mondta a fiú teliszájjal. Az asszony otthagyta és lefeküdt. Eloltotta a villanyt és dühösen a mennyezetre bámult. Nem tudott elaludni. A forró vasaló nyoma szétterült egész testén. Ügy érezte, lázas. Az előszobából beszűrődő fény elárulta, hogy a fiú sem alszik. Égeti a villanyt. Pedig lefeküdt. Talán olvas. Vagy tanul. Hallgatta az ágy bizalmas reccsenéseit és felnyögött. Arcára húzta a paplant szégyenében. Özvegysége óta nem volt ilyen helyzetben. Agya szuggeráló gondolatokat, parancsfüzéreket továbbított, melyek nekicsapódtak a kiadott szoba falának. Az idő múlt, ő halkan pihegett, s a szomszéd szobában égett a villany. Lehetett vagy éjfél, amikor eloltódott. Most! Nem várhat, nem tétovázhat tovább, be fog jönni, be kell jönnie! De a fiú nem jött. Az asszony már halálosan kimerült, s egy pillanatra mély álomba zuhant. Ekkor nyikordult az ajtó, és bejött a fiú. Az aszszony nyomban fölébredt. Egyikük sem gyújtott villanyt. A fiú közelebb jött. Az ablakon beszűrődő némi fény megcsillant szőke fején és meztelen felsőtestén. Óvatosan az asszony fölé hajolt, aki most látta csak, hogy ennek a szegény fiúnak még pizsamája sincs, piros tornanadrágban van. A tornanadrág színét az asszony nem látta, 1970. április 16-án Hanoiban váratlanul elhunyt Váci Mihály Kossuth-díjas költő 46 éves volt, országgyűlési képviselő, az Cj írás szerkesztője. Versei lendületes pátosszal, közvetlen egyszerűséggel szólnak életútjának tájairól és embereiről, szerelemről, utazásokról, a költő közéleti feladatairól, vívódásokról és helytállásáról. Talán éppen izzó közéletisége volt a legrokonszenvesebb, az a zaklatott lelkiisme retesség, amellyel a költőre háruló társadalmi feladatokat vállalta. Váci Mihály sokat betegeskedett, de úgy nézett szembe az elmúlás lehetőségével, hogy mindvégig hitt az élet szép értelmében. Váci Mihály Eső a homokra Használni akartam — nem tündökölni, sem esztétikák rangsorát porolni. A halhatatlan szent tülekedésben lemaradtam — a startnál már lekéstem. Ezért a pályát messze elkerültem, a robotoló tömegbe merültem, és dolgoztam hajnaltól éjszakáig, a gondolat míg csontokon átvilágít s míg csillagok közt kószált annyi bajnok: — gürcöltem, mint egy elnyűtt hivatalnok, Nem restelltem leszállni a keresztről, ha egy paraszt kérvénnyel keresett föl, s két megváltó ihlet közti szünetben értekezleten szóltam — bár ügyetlen. Nem hittem én az elnyomott zsenikben: — ki tenni akart — az tehetett itten, — volt mit! — Mert volt kereszt is, hogy reája feszüljön vagy meggörnyedjen alája. Volt pokol is — megjárni mindazoknak, kik nemcsak vonakodva tusakodtak, fennszóval áhítva a pokoljárást, vigyázva — maguk semmibe ne ártsák. Volt itt dolog, nagy iigy, kárhozat annyi! Lett volna — volt! — miért élni, meghalni. Voltak milliók — elhagyva ügyükben, kikért élhettünk volna vert hitünkben. Volt pálya, ügy, elhívó kötelesség, biztató kor — közülünk várva hősét. Ez az idő se nyújtót kevesebbet — csak sejtette. Minden fiú piros tornanadrágot hortj, a fia is pirosat hordot, a fia... Reszkétve felült. Szeme ottfelejtkezett a fornanadrágon. Halálos rémülettel arra gondolt, hogy este elfelejtett megmosakodni. — Mi a baj, nem tud aludni? — kacéran akarta feltenni a kérdést, de nem sikerült, elemi erővel zuhantak ki belőle a szavak. A fiú föléje görnyedő teste megrándu' kiegyenesedett. — Fáj a fogam! — Hm, gondolta az asszony, egészen ügyes! — Csontszilánk volt a kolbászban, véletlenül ráharaptam. — Se italom, se fájdalomcsillapítóm nincs itthon. Most mit csinálunk? csak mi, fiai voltunk kevesebbek: bősz nagyra várók — lesve a csodákat: nem tettük azt — amiből csoda válhat. Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna kitartó, csendes, hű forradalomban élni: — szeretni, hinni a világot; tenni valamit, mivel besugárzód; melegítni — telet a gyertya lángja, szelídítni — aszályt a szik viága; rázni a világot — szellő az erdőt, kérlelve biztatni — karsztot a felhők; lázadni úgy, hogy magadat naponta feláldozod, ha mégoly kis dologra; ellenszegülni — másképp nem: parányi topurzékoló Úgy nyergébe szállni; osztani magad — hogy így sokasodjál, kicsikhez hajolni — hogy magasodjál, hallgatni őket, hogy tudd a világot, róluk beszélni — ha szólsz a világhoz Széjjel szóródni — eső a homokra — sivalagnyi reménytelen dologra. s ha nyár se lesz tőled — s a táj se zöldebb: — kutakká gyűjt a mély — soká isznak belőled. Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna élni — a lehetetlent ostromolva, hát próbálom önvesztő szerelemben, mi együtt nem lett volna lehetetlen. — Adjon egy cigarettát. Az enyém elfogyott. — Mit..., hogy mondta?! — Tessék adni egy cigarettát. Nagyon' fáj. Megkereste a dobozt, behúnyta Szemét, és odanyújtotta. A fiú elvette. Papírzörgés hallatszott, majd ajtócsukódás. A csalódás olyan rettenetes volt, hogy nemcsak mellére, de szemhéjára is rátelepedett, és sokáig nem engedte kinyílni. Reggel összetörve ébredt. Ügy érezte nem bír sem fölkelni, sem munkába menni. A fiú, az albérlő már fönn yolt. Boldogan nyújtózott. Fogfájása már megszűnt, lakásgondja is megoldódott. Örült. Nem it sejtette, hogy perceken belül felmondanak neki.
