A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 2. szám

Hogy valaki bankrabló legyen, hogy a tükörfényes köpaülón beha toljon a nappali fényű pénztárcsarnokba, ahhoz merészség kell; én viszont, amikor nevelőim pályaválasztásra kényszerítettek, ennek a merészségnek híjával voltam. Szívesen lettem volna erdész is; ám úgy éreztem, ehhez a foglalkozáshoz is kívánatos egy bankrabló bátorsága. Majd minden szakmához, ha jobban szemügyre vesszük, kell annak a -merészsége, aki betör a pénztárcsarnokba, töltött vagy még inkább töltetlen pisztollyal sakkban tart mindenkit, ameddig csak meg nem kapja, amit akar, azután még mosolyog is hozzá, és kifelé hátrálva hirtelen odébb áll.

Végül elhatároztam, hogy portás leszek. Portás is lettem, egy játékgyárban. Tudom, hogy gőgöt ébreszt ez az állás számos szaktársamban, még az üzleti órák befejezte után is rideg képpel járnak, és elutasító mozdulatokkal lengetik kezüket.

Én másmilyen lettem, ámbár igyekszem, amennyire csak erőmből telik, napi szolgálatomat némiképp kegyetlenül végezni. Kezdettől fogva otthonosan éreztem magamat üveg-fülkémben. A rámbízott ajtók gombjainak kezelését egyetlenegy magyarázatra tüstént megértettem. A házitelefon jegyzékét alig kellett egyszer is átolvasnom, máris betéve tudtam. Az első ügyfelekkel — elismerem — bátortalan voltam kissé: olyan kérdésektől tartottam, melyekre nem tudok megfelelni, nem voltam még biztos benne, úgy sikerül-e felvilágosításaim szövegezése, ahogy az ügyfél elvárhatja. Milyen könnyen bakot lőhet egy portás! Bejön például a gyárba egy-egy előkelő fajta úr, a portásnak meg fogalma sincs róla, vajon szívesen fogadják-e háza főnökei épp ezt vagy azt az urat. És a házban mindenki úgy érzi, hogy pont ő a portás főnöke. A portásnak nincs kartársa, csak feljebbvalói vannak. És mindenkinek kedvére kell tennie. Mindenki azt hiszi, a portásnak csak kezébe kell vennie a házitelefont és megkérdezni az irodában: szívesen iátják-e ezt ~ és ezt az urat, vagy sem.

De azok ott az irodákban nagyon érzékenyek, sokszor már egy tele fon-kérdés is szörnyű izgalomba hozza őket: ilyenkor úgy ledorongolják a dróton át a portást, hogy annak nehezére, esik megőrizni a nyugalmát és visszafojtani könnyeit. Pedig ezt nem szabad, hisz ott áll szorosan az üvegablak mellett, és minden figyelmét a portásra összpontosítja a sürgős válaszra váró ügyfél. A válasznak viszont semmit sem szabad elárulnia a finom idegzetű és kiválóan javadalmazott tisztviselő dörgedelméből, amely épp most viharzott bele a portás fülébe. Keni, a portásnak az a feladata, hogy a munkájában megzavart férfiú dührohamát tüstént sajnálkozó mosollyá, udvarias gesztussá fordítsa át, ami aztán az ügyfelet oly igen felderíti, hogy mire kiér az ajtón, már el is felejtette, hogy elutasították. Az ilyen tolmácsmunkához gyakorlat kell, ezt elhihetik. Ezenfelül sokszor még, a hallgatóval a fülemen, jól hátra is kell hajtanom a fejemet, bele egészen mögöttem lógó köpenyem hangtompító bélésébe, hogy az irodabeli ingerült hangot elrejtsem a fél füle elől, tekintettel a legfelsőbb vezetőségnek, vagyis magának a tulajdonosnak a rendelkezésére, amely szerint egyetlen ügyfelet sem szabad, bárki is az, nyersen elutasítani. Jóllehet mindenkire vonatkozik az igazgatóság e rendelkezése, mégis csak a portás az, aki érvényt kell, hogy szerezzen neki a gyakorlatban. Én mindig öröm mel tettem ennek eleget, mivel épp ezt a rendelkezési helyeslem leginkább az üzem valamennyi törvénye közül.

Ezért hát megszoktam, hogy a telefonhoz a lehető legritkábban nyúljak. Magam ítélem meg az ügyfeleket, és magam döntöm el, joggal óhajtanak-e a beszerzési osztályvezetővel, a cégvezetővel, a tervezési osztály vezetőjével, az étkezde bérlőnőjével, sqt: egyik igazgatóval vagy éppen a személyzeti főnökkel beszélni.

Meglehet, hogy működésem elején némely felei túl gyorsan utasítottam el. De szert tettem az idők folyamán arra a képességre, hogy úgy vallassak mindenkit feltűnés nélkül, egyáltalán nein detektív vagy más kiváncsiskodó módjára, inkább csak mellékesen, mindkét félre

kellemes beszélgetés közben, de teljes, céltudatos alapossággal, hogy a társalgás végeztével pontosan tudjam már: milyen fontos az ügyiéi cégünk szemponljáoói, és hogy a lehető legnyugodtabb lelkiismerettel hozhatom-e meg a döntést: el kell-e utasítanom az illetőt, vagy sem.

Araikor azonban elutasítok egy új ügyfelet — és javarészt el kell utasítanom —, értek hozzá, hogy társalgásunk folyamán meggyőzzem: semmi értelme sem volna számára, ha beszélne cégünknek azzal a munkatársával, akinél be kellett volna jelentenem. Annyi ismeretet szerezted» már minden nálunk előforduló szakma területén, hogy péluául az ügynöknek, aki bádoglemez-szállítás dolgában a beszerzési oszi.ily vezetőjével óhajt tárgyalni, pontos felvilágosítást tudok adni: van-e ajánlatainak sikerre kilátása. Kitanultam azt is, hogyan kell panaszt bejelentő kiskereskedőket, akik okvetlenül beszélni akarnak az eladási osztály vezetőjével, leszerelni, vagy a falusiakat, akik az üzemi konyhának óhajtanak szállítani, vagy a sápadt képű feltalálókat, akik harnias-négyes csoportokban készülnek tervező-részlegünk főnökére támadni és értékesíthetetlen játék-tanulmányaikat bőséges beszéddel ránézni, sőt, hogy miképp kell a reklámfőnökünk visszautasító levelei miatt bosszúéit lihegő elszánt tekintetű írókat és festőket is lecsendesíteni Mindezeket az embereket módomban van visszautasítani a legrosszabbtól, ámbár éppen a feltalálókat és művészeket — a falusiak meg az ügynökök becsületére legyen mondva — a legnehezebb okos szóval meggyőzni.

így hát én képviselem — nem mondhatom másként — a ház összes vezető férfiait a portán, és a cég mind rohamosabban növekvő forgalma nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy vezető személyiségeit — hisz ők a legsebezhetőbbek — az alkalmatlan látogatóktól megvédem.

Sajnos, ezek a férfiak ezt egyáltalán nem veszik észre. Meg sem értik, mennyi időt fordítok arra, hogy egyes ügyfeleket határozottan és minden ridegség nélkül meggyőzzek látogatásuk hasztalanságáról. A hoszszadalmas eszmecserékből következik, amelyeket fülkém ablakából a nyakas ügyfelekkel kénytelen vagyok folytatni, hogy az üzemi órák kezdete után már egy félórával percről percre hosszabbodó sor kígyózik tolőablakom előtt. Megeshet, hogy egy-egy ueveletlen ember, aki álcázásnak használja az összetorlódott tömeget, bejelentetlenül surran be közben a házba, megeshet néha az is, hogy az egyik fonok ki akar hirtelen lépni a kapun, és a várakozó sor miatt elveszít pár pillanatot; szó ami szó: egyre sűrűsödnek a házban az ügyfelekkel való bánásmódom módszere ellen a panaszok. Hogy túl lassan dolgozom, túl nehézkesen, túl keveset, nem elég tárgyilagosan... Ezt keli hallanom! Olyan rövidlátók ezek a szemrehányások meg jranaszok, szakmámnak olyan csekély ismeretét árulják el, hogy ellenük tulajdonképp nem is védekezhetem. Szeretném látni, mi történnék, ha kurtánfurcsán utasítanám el az ügyfeleken Akkor az előcsarnok üres lenne ugyan, de szünet nélkül csengenének a telefonok a tiltakozó hívásoktól, szenvedne a cég jó hírneve, csökkenne a forgalom. Nemhiába hozta az igazgatóság azt a rendelkezését, hogy egyetlen ügyfelet sem szabad elriasztani. Nem rohanhatok természetesen az igazgatóhoz azzal a kéréssel, hogy tömje be a rám panaszkodók száját Egyszerűen azt telelné: intézzem úgy, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon. De hogyan győzzem meg udvariasan az ügyfeleket, hogy a cég nem fogadhatja őket, ha egykettőre végzek velük? Arról, hogy megnyerte valaki a főnyereményt, egyetlen mondattal meg lehet győzni. De azt adni be egy embernek, hogy a találmánya vagy a reklámszövege vagy a bádoglemeze vagy a zöldsége nem érdekli a céget — és úgy adni ezt be, hogy ajkán dicshimnusszal nagyja el a házat — ezt próbálja két perc leforgása alatt bármelyik ellenlábasom utánam csinálni. De mit lehet ilyenkor tenni?

Fülkém előtt a sor napról napra nőttön-nő, s mivel most már ismerem a veszélyt, amelyet ez rám hoz, nyugtalanná tesz, bizonytalanná is, beszédem nem folyik már olyan simán, mint régebben, izzadok, dadogok, lassabban végzem a dolgom, mini eddig, a vigasztalásnak nem érem el többé a fokát, amelyet eddig: mái az is előfordul, hogy némelyik ügyfél káromkodást vág a képembe, becsapja az ajtót, és dühösen elrohan. Mit tegyek? Változtatni már nem tudok semmin sem.

Be kell végül vallanom, miért jegyzem fel ilyen részletesen pályám fejődésének a menetét: önmagam igazolásául ugyanis, hogy valahol, az üzememén kívül legalább, megértésre találjak. Mert maga elé rendelt holnapra a személyzeti főnök. Azt gondoltam először, csupán intelemről van sző, valamiféle figyelmeztetésről. Most már nem hiszem. Tegnap .ott állt valaki a tolóablakom előtti sorban, egy goromba, keskenyajkú ember, és felszólított, jelentsem be a személyzeti főnöknél, oda van rendelve. Megkérdeztem, miközben már a tárcsán volt kezem, milyen ügyben óhajt a személyzeti íőnökkel beszélni. Ajánlkozik a megüresedő portási állásra, mondta.

Sikerült mindjárt előszörre helyesen tárcsázni a személyzeti osztály számát, bejelentettem az embert, igaz, hogy mutatóujján», amellyel a tárcsát forgattam, mintha fagyos lett volna utána.

A férfi bement a házba, félóra múlva nagy vígan jött vissza. Még fütyörészett is. Mély csodálkozással néztem utána. Micsoda merészség, ez kellene nekem! Csak egy kis merészség. Hát én bizony kicsikét szégyelltem magam mindvégig, amiért csak portás lettem. Most látom be, hogy még ehhez is egy bankrabló bátorsága szükséges. Az a bátorság, amit én mindig hiába kerestem magamban.

Honti Irma fordítása 16