A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-18 / 2. szám
— Megvette mar, vagy csak igetu — Mondom, hogy Ígért, de az mér egyremegy; megvette, vagy ígért. Annyi, mintha megvette volna. — Szóval, neki adják? — Hát... hétezer korona szép pénz, szép biz azl Kovács István felállt. Arca elszürkült. Elkeseredett harag gyűlt benne össze. — Magának nincs egy szava se, mama? — Nincs ... István körülnézett a házban. Pillantása a sarokba támasztott görbeboton akadt meg. Kézbefogta . — Szóval nincs egy szava se? — Tedd le azt a botot, tedd le! — mondta Kocsisné szűkölve, de még mindig parancsolón. — István, legyen eszedi — mondta Kovács János, rosszat sejtve. Kocsis István semmit nem hallott már, csak a rettenetes haragja dolgozott benne, az ködösítette el az agyát. Az anyját úgy összegváta, mint a répát. Kovács János Is kapott kettöt-hármat. Akkor a ház közepére dobta a görbebotot és szó nélkül elment. Hosszú lábai a kocsmába vitték. Berúgott. Éjfél tájban bezörgetett újra. — Nyissák ki! — Menj utadra, — szólt ki Kocsisné az ablakon, s meggyujtotta a lámpát. István nem szólt semmit, hátrament az ölfához, megragadta a tuskóba vágotj fejszét. Ojra beszólt az ablakon. — Kinyitják vagy nem nyitják!? — Éppen azon töröm a fejem ... — Rendben van. LOVICSEK BÉLA 12. Kétfelé hasította az ajtót a fejszével és beállott a ház közepére. Anyja halálsápadtan ült az ágyban, a másikban meg Kovács János reszketett-. István ránézett. — Mars ki az istállóba! — Legyen eszed, édes fiam, nem akartam én neked soha rosszat — mondta Kovács János szánalomra méltón remegve. — Azt mondtam, kifele! Kovács János lelépett az ágyról, s egyingben-gatyában porolt hátra az istállóba. István utána. — Apa, maga meg menjen be a házba és feküdjön lel De aztán mindig így legyen! Kocsis Péter úgy nézett a fiára, mint valami szellemre.. Ellenkezett, hogy ő nem megy, még akkor sem megy, ha agyonvágja. Hiába István kirántotta az ágyból, s maga előtt tuszkolta be a házba. — Feküdjön le, apa itt magának a helye! — mondta, s mint aki jól végezte dolgát, hazament. Kocsis Péterné új ajtót csináltatott, s harmadnapjára elment Istvánékhoz. Borongott, hideg szél fújt. Beliner kendőbe csavartan, rengőn, egyenes derékkal ment végig a falun. — Gyalázatos helyen laktok, halljátok — mondta, mikor belépett és körülnézett. Ogy tartotta magát, mintha a napokban ml sem történt volna. Egy zacskó aszalt szilvát, körtét húzott elő szoknyája mély zsebéből, azzal édesítette magához Lacikát, s nyomott cuppanós csókot a homlokára Szemébe tűnt Margit sápadtsága, s tanácsolta, igyon jó vörös bort, majd ő ád néki egy demizsonnal, de azt neki adja, nem az Istvánnak, mert az úgysem bír az erejével. Beszélgettek erről-arról, István nem szólt közbe, csak ült a csikósparhelt mellett, szívta a cigarettát, s lógatta a kezét a két térde közé. Később a másik szoknyazsebből zöldcsíkos zsebkendőt vett elő Kocsisné, az asztalon kibogozta a négy csücskét, s mint bokor alól a madárfészek tele tojással, elővillant ötezer korona. — Ez a tiétek, meg a telek is a falu végén. Ezer öl lesz, ha Bacsőnétól megvesszük az út melletti parcellát és hozzácsapjuk. Majd én azt is elintézem, a te gondotok most már csak az legyen, hogy tavasszal megkezdjétek az építkezést. Erre a kisgyerekre meg úgy vigyázzatok, mint a két szemetekre, mert olyan egy gyerek ez, hogy párját ritkítja. A ruházatával ne törődjetek, az az én gondom. Majd én beöltöztetem, a gróf gyereke sem jár különb ruhában, mint 6 fog... ugye, bogaram? Kocsis István megszántatta a telket, körülgödrözte, majd tavasszal elülteti a szilvafákat. Néhány év múlva lesz szilva dögivei. Főhet a lekvár meg a pálinka, eladásra Is Jut. A télen egv építésszel megcsináltatta a tervrajzot. — Legyen két szoba, konyha, kamra — mondta — s ami a legfontosabb: hambitos legyen! lavasszal termelte a tőidet, sarat gyuratott, s Margittal vetettet, a vályogot. Több ezret. Közben kavicsot hordatott, lerakták az alapot, s gépelés után felhúzták a falakat. 'Akkor elment a városba, a fadepóba kiválasztani a faanyagot és a cserepet. Hitelben. Nyolcezerhétszáz korona értékben, hatszázalékos kamattal. — Uram-Isten, mikor nyögjük ki, István? — siránkozott Margit. — Belegebedünk. A következő tavaszon Kocsis István elment a kanálisra talicskázni: öt ember erejével dolgozott. Három hét alatt megkereste az ablakokra, ajtókra valót. Keresett volna többet Is, de a munka leállt. Más munka után kellett nézni. Közben bepadlásolták a konyhát meg az egyik szobát. Huszonnyolc őszén beleköltöztek az új lakásba. Szegényen, semmi nélkül, mert a nagy család (mármint az anyősáék) minden tartalékot felemésztett. Ogy elkopott, mintha tűzre vetették volna. A saját házukban laktak, mégis boldogtalanok voltak. Nyakukon a sok adósság, a jövő meg sivár, reménytelen és kilátástalan. — Majd lesz valahogy — mondta István. — Olyan már a szemed meg a környéke, olyan sötét, hallod, mint a verem. Ne bőgj örökkél Szeptember elsején Margit megfogott egy tyúkot az öt közül, összekötötte a szárnyát, lábát, kis vászontarlsznyát akasztott Lacika nyakába, kézen fogta és vitte az Iskolába. A gyerek számára keserves és hosszú volt az Iskolába vezető üt. Noszogatni, húzni kellett, sehogy sem akart menni. Aztán beült az első padba, meglapult, mint kis, félénk madár a fészekben. Apróra összehúzta magát, ne lássa meg a magas, fekete bőrű, szigorú szemű tanító. Annyira mégsem tudott elbújni, hogy ne lássa meg, s ne kérdezze a nevét. Cérnavékony hangon válaszolt, s úgy megijedt, majd bepisilt. Amikor meg a nagy, súlyos tenyér a fejére nehezkedett, még a lélegzete is elállt. Pedig csak bátorítőn megsimogatta. Szeptember vége felé már nem kellett noszogatni, hogy siessen, mert elkésik az iskolából. Ment magától örömmel és lelkesen, leste, itta a tanító szavát, szorította a ceruzát, birkózott az ismeretlen betűk hadával. — Téged már ismerlek, be kancsali bö, de téged is megismerlek nemsokára te, te__édesanya, ez Itt milyen betű? Kocsis Kálmánnak volt már biciklije, fényképezőgépe. Szorgalmasan járta a falvakat, és sorra készítette a cifra, ágyterítős-hátterű fényképeket. Kissé ködösek voltak, elmosódottak, de azért csináltatták a falusiak meg a környékbeliek, mert olcsóbb volt jóval, mint a városi fényképész. A duhajkodó legények „betyáros“ képeket csináltattak, ami abból állt, hogy egyik legény a másikra fogta a kést. A lányok meg legszebb ruháikat öltötték magukra, s lehetőleg virágcsokrot szorongattak a kezükben, arról nem is beszélve, hogy a szájukat jó előre beállították a tükörben. Az orosz asszony folyvást napszámba járt, azonkívül mosott, takarított, s minden nap megfőzött. Teljesen beletörődött a sorsába, bár jól tudta, hogy Kálmán más asszonyok után jár. Néha fel-fellázadt, sírt, átkozta a napot, mikor eljött Kálmánnal Oroszországból, s neki fájt legjobban, hogy nem szülhetett gyereket. Minden másképp volna, gondolta sokszor magában, ha lenne egy kisfia, vagy lánya, akiért érdemes volna gürcölni, tűrni, élni. Elérkezett a karácsony. Margit lencselevest meg mákos didellét főzött, de az ünnepre nem vághatott libát, mert nem volt. Tüzelő sem nagyon. A közeli akácosba járt Istvánnal éjszakánként fáért. István hármat, négyet is tért, hordta a karónak valót, hogy körülkeríthesse a telkét. Körül is kerítette. Kegyetlen tél volt akkor, megfagyott a füle. Hóval dörgölte, Margit meg savanyított káposztával borogatta. Lacika rendkívül eszes gyerek volt. Már szépen olvasott, s gyönyörűen írt. Egyszer, tavaszi olvadáskor, hazafelé jövet az Iskolából elesett a hóleves, sáros utcán. Sáros lett a ruhája, s ráadásul a teli tintásüvegje Is összetört. Margit kegyetlenül megverte. Panasszal várta haza apját, aki meg Margitot rakta el. Sírtak mindketten, István meg káromkodott. Télen erdőirtásra Is járt részéből, öt rakásból kapott kettőt. Hat rakás fát keresett összesen. Elment az öccséhez, Péterhez, hordaná haza a fáját, kapálásban vagy kaszálásban vtsszasegítt. — Annyi a dolgom, István, azt se tudom, mihez kezdjek. Szívesen megtenném, de lásd be, nem tehetem. — Jól van, Péter — mondta István keserűen —, ne Is fogyj ki a munkából sohasem, szakadj bele, legyen tele sérvvel a nadrágod elejei Kocsis Péterné elvitte Lacit a tavaszi vásárra és beöltöztette. Nagy, lötyögős ruhát vett rá, ügy nézett ki a gyerek, mint a madárijesztő. Mikor Margit meglátta, akkorát kacagott, hogy csengtek bele a falak. Aztán meg elöntöte a méreg. — Nem szégyell! magát, mama, csúfott csinált a gyerekből, miért kellett ilyen nagy ruhát megvenni? — Annyit se tudsz, te nyálasszájú, hogy nem egy évre szolgál a ruha?! — mondta Kocsisné nagy bölcsen. — Ládd, ez Jó lesz neki jövőre, meg azután is. Senkinél sem áll élivei a pénz, be kell azt osztani! Péter elment az anyjához látogatóba. Kocsisné büszke volt a „Jógazda“ fiára, különösen azóta, hogy törvénybíróvá választották. Ha semmi másért nem, már ezért is érdemes volt elviselni a szégyent, amit magára vett azzal, hogy Kovács János házához ment. Rögtön borra! kínálta. Péter ivott, megtörölte a száját. — A Hodza-földekből írattam öt holdat, adhatnának ötezer koronát kölcsön. Oj után megadom ... Kocsisné gondolkozott, rá-ránézett Kovács Jánosra, aztán előhozta a pénzt. — Nem kell megadnod. Csináltass új hintőt, parádés hámot a lovakra. Huszonötholdas gazdát, törvénybírót megillet az . .. Majd egyszer leviszel hintón a fürdőbe. Kitavaszodott. A napocska szorgalmasan járta a maga megszokott útját, egyre melegebben sütögetett. A falu népe meg sürgött forgott, eltakarította a tél piszkát, színek, leeresztők alatt kapa-, ásó-, villanyelet csináltak, szekérlőcsöt vasaltattak, a kiürült hordókat mosták, csak Kocsis István dühöngött káromkodva: a községházára hivatlak a bíró és a törvénybíró öccse elé. (Folytatjuk)
